Az újságírás, a publicisztika mindmáig hatást gyakorol az irodalomra, s az irodalom maga is ki-kiegészíti, dorgálja a hírlapok íróit. A világ évről évre, napról napra fejlődő, történésekben kíméletlen állapota szinte megköveteli, hogy a másodpercre pontosan változó újdonságokat valamilyen formában magunkba szívhassuk. A ma társadalma – talán feszültségéből adódóan – mindig naprakésznek mutatkozik, s információforrásaink ugyan nem épp a megfelelőek, rendszerint túladagoljuk magunkat a lehető legtöbb tudnivalóval. A XXI. század eszközei megengedik azt a csábítást, hogy gond nélkül megismerjünk történeteket – olyan történeteket, melyekben a bizonyos énkép nem önmagára ismer, hanem elvágyakozik, tátong a mélységben, kapálózik, és (sajnos) megannyiszor örökre el is süllyed. Az internet világa nem törődik a bukás lehetőségével, az önkeresés korántsem kerül olyan fókuszpontba, mint ahogyan azt a külvilág elhiteti – hiszen ezek a bizonyos történetek illúziószerűek, teljesen ellentmondanak a valóságnak. A lehetőségek társadalma – miközben útjára lép az univerzum meghódítására – elveszíti önmagát, s ezzel azt a szenvedélyét is, amely eddig kitöltötte az űrt: a keresés folyamatát.
Az irodalom és publicisztika összjátékából alakult ki a tárcanovella műfaja, mely egyszerre szórakoztat és közöl információt a mindennapok nyüzsgéséből, s mely mai napig is felveszi a harcot a hírportálok valamennyi álinformációjával. Az irodalom jellegét tekintve nem a megtévesztő és valótlan ismeretek válnak ellenszenvessé a különböző orgánumok hasábjain (bár sokban befolyásolja), hanem az a mennyiség és atmoszféra, melyet az olvasó (adott esetben hallgató) erőltetve sem tud befogadni. A tárcanovella többet tud a mai gyorsbillentyűknél: körültekint, rácsodálkozik és megismer – hiszen a hétköznapok apró rezdüléseit mára már csakis a művészeteken belül, s így a papírlapok (irodalmi portálok) sorain keresztül érhetjük tetten.
Ehhez hasonló magyarázattal indít Péter Beáta Ez több lett. Maradhat? című 2020-ban megjelent első könyve; a kötetkezdő rövidpróza Sztanyiszlávja az íráson keresztül lesz mindenkié, s az írót olvasók pedig így teremtik meg önnön, valódi életüket. „Ez kell a ma emberének, hogy visszataláljon önmagához, mert egy őszinte emberi hang képes megváltani a világot – mindenkinek a saját, kicsiny világát.” (Sztanyiszláv most már örökre elfoglalt) Az írás és olvasás párosa létrehoz egy olyan ragaszkodást, mely kétségtelenül létszükségletté alakulhat – s mint ilyen, segít kiutat találni mindabból az összecsomósodott ismeretkupacból, amely az emberi létkeresést és öntudatot fordítja visszájára.
A hetvenhárom tárcanovellát tartalmazó kötet mozaikdarabokból építi fel az emberi társadalom legkülönlegesebb, s mégis legkevésbé kiemelt pillanatait, történeteit. Az írónő nem fél rámutatni olyan momentumokra, amelyek kikandikálnak az életünkből, s amelyekkel a legegyszerűbb napjainkat is rávetíti a bizonyos vászonra: ilyen az életünk, ettől sohasem szabadulhatunk. Igaz, olykor elfelejtjük, hogy az Úr saját képére formált, elfelejtjük milyenek is vagyunk valójában (Fohász), s mindeközben elfogadjuk a változást körülöttünk, magunkban, de – s talán ez a legfontosabb – nem engedjük, hogy e hirtelen hullám elragadja előlünk a történeteket, történeteinket. Péter Beáta figyelt erre a vízfodorra, s még a part fele, kievickélés közben magára aggatott néhányat az említett történetáradatból.
A kötet jobboldali fülszövegén így mutatják be az írónőt, azontúl, hogy publicisztikával és szépírással is foglalkozik: „Egyébként anya, társ, gyermek, rokon, barát és jószomszéd.” Ez több szempontból sem elkerülendő, hiszen a tárcák világa és nézőpontja besorolható egy-egy szerepbe: az elbeszélő hol anyaként, szomszédként, vagy épp újságíróként jelenik meg, olykor egybefonódva mindként – ezek a szerepek megidézik az életünk azon részét is, amelyre eddig egyáltalán, vagy kevésbé tudatosan figyeltünk. A szövegek között viszont akadnak olyanok is, melyekben külső szemlélő mesél emberekből, művészekről, nagyszülőkről, a múltról és a jelenről, mindenről, ami hozzátartozik egy életközösséghez, s melyre – emlékeztető jellegéből fakadóan – szükségünk is van. Talán az újságírásnak köszönhető, hogy az írónő ennyire részletesen, minden apró rezdülésre figyelve ábrázol olyan történetfoszlányokat, amelyek egy életút kiszakított darabjai, s melyeket épp ezért sem elkezdeni, sem lezárni nem lehet, csupán bepillantást nyerni egy-egy kiskapun. Szépen megrajzolja ezeknek a bepillantásoknak a vegyületét, s minden ilyen befogadott és felfigyelt pillanat kivetülését érzékeljük valamennyi tárcában is. Kiemelten kedves történet a fiatal festőé, aki múzsáját nem egyetlen egy ember személyében látja: „a homlok, az orr, a fülek mind más-más személytől vannak kölcsönözve”. Így van ez az Ez több lett. Maradhat? tárcakötetben is, Udvarhely és Csíkszereda környéke, falu és város, dolgozók, nyaralók és furfangos székelyek együtt, közösen építik fel azt a világot, melyben a puzzle-darabok nem hiányoznak, csak jó helyre kell illeszteni a végeredmény érdekében.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát. Napjainkban már belemosódtunk az élettelen, végtelen kövületekbe, s nem vesszük észre, mellettünk oson el az a sok rezdülés, mely kifejezetten nekünk lett megteremtve. Erre mutat gyógyírt a szerzőnő, könyvében egy univerzum tömörül össze, s bármilyen állapotba is legyünk mi olvasók, biztosan tartogat számunkra egy helyzethez illő történetet, mellyel ismét visszarepülhetünk a világ valamelyik valóságos, lélegző szegletébe.
„A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére” (5.) ‒ olvashatjuk Légrádi Gergely legújabb regényének elején. Ennek ellenére kivétel nélkül mindegyik szereplő a múlton töpreng, egészen pontosan azon a múlton, amelyet nem ismernek eléggé, csak feltételezéseik vannak róla. Mindannyian a saját múltjukat szeretnék megismerni, feldolgozni vagy éppen elfelejteni, ki-ki a maga módján: kérdések feltevésével, a ki nem mondott szavak, történetek papírfecnikre való lejegyzetelésével, a múlt sötét árnyainak háttérbe szorításán, elfeledésén munkálkodva.
A Cerkabella Könyvkiadó Macskák Mesés könyve címmel figyelemre méltó válogatást adott közre a macskairodalom színe-javából. Lovász Andrea szerkesztő negyven mesét, verset és regényrészletet gyűjtött ebbe az impozáns kiadványba, amelyben a nagy klasszikusoktól a kortárs alkotásokig sokféle írás kapott helyet. Közös vonásuk, hogy a maguk nemében mindegyik irodalmi bravúr, valamint az azonos központi szereplőjük, azaz főhősük: őfelsége, a macska.
A József Attila-, Híd-, Szirmai-, Herceg- és sok más díjas Lovas Ildikó vajdasági magyar írónő ezúttal egy különös, rendkívül értékes könyvvel örvendeztetett meg bennünket. 2022-ben a Forum kiadásában Szép Amáliák címmel és Cselédregény alcímmel jelent meg tényregénye.
Tavaly ősszel jelent meg Durica Katarina legújabb regénye, Mennyit adtál érte? címmel. Az írónő a maffiagyilkosságok áldozatai és a Brüsszelben dolgoztatott magyar prostituáltak után ismét egy szövevényes és kevésbé ismert világot tár az olvasó elé. Ennek a világnak meddő nők, gyermekre vágyó házaspárok, béranyák és anonim petesejtdonorok a szereplői, akiket ugyanúgy a vágyakozás hajt a hétköznapok során, mint megannyi más embert.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.