Az újságírás, a publicisztika mindmáig hatást gyakorol az irodalomra, s az irodalom maga is ki-kiegészíti, dorgálja a hírlapok íróit. A világ évről évre, napról napra fejlődő, történésekben kíméletlen állapota szinte megköveteli, hogy a másodpercre pontosan változó újdonságokat valamilyen formában magunkba szívhassuk. A ma társadalma – talán feszültségéből adódóan – mindig naprakésznek mutatkozik, s információforrásaink ugyan nem épp a megfelelőek, rendszerint túladagoljuk magunkat a lehető legtöbb tudnivalóval. A XXI. század eszközei megengedik azt a csábítást, hogy gond nélkül megismerjünk történeteket – olyan történeteket, melyekben a bizonyos énkép nem önmagára ismer, hanem elvágyakozik, tátong a mélységben, kapálózik, és (sajnos) megannyiszor örökre el is süllyed. Az internet világa nem törődik a bukás lehetőségével, az önkeresés korántsem kerül olyan fókuszpontba, mint ahogyan azt a külvilág elhiteti – hiszen ezek a bizonyos történetek illúziószerűek, teljesen ellentmondanak a valóságnak. A lehetőségek társadalma – miközben útjára lép az univerzum meghódítására – elveszíti önmagát, s ezzel azt a szenvedélyét is, amely eddig kitöltötte az űrt: a keresés folyamatát.
Az irodalom és publicisztika összjátékából alakult ki a tárcanovella műfaja, mely egyszerre szórakoztat és közöl információt a mindennapok nyüzsgéséből, s mely mai napig is felveszi a harcot a hírportálok valamennyi álinformációjával. Az irodalom jellegét tekintve nem a megtévesztő és valótlan ismeretek válnak ellenszenvessé a különböző orgánumok hasábjain (bár sokban befolyásolja), hanem az a mennyiség és atmoszféra, melyet az olvasó (adott esetben hallgató) erőltetve sem tud befogadni. A tárcanovella többet tud a mai gyorsbillentyűknél: körültekint, rácsodálkozik és megismer – hiszen a hétköznapok apró rezdüléseit mára már csakis a művészeteken belül, s így a papírlapok (irodalmi portálok) sorain keresztül érhetjük tetten.
Ehhez hasonló magyarázattal indít Péter Beáta Ez több lett. Maradhat? című 2020-ban megjelent első könyve; a kötetkezdő rövidpróza Sztanyiszlávja az íráson keresztül lesz mindenkié, s az írót olvasók pedig így teremtik meg önnön, valódi életüket. „Ez kell a ma emberének, hogy visszataláljon önmagához, mert egy őszinte emberi hang képes megváltani a világot – mindenkinek a saját, kicsiny világát.” (Sztanyiszláv most már örökre elfoglalt) Az írás és olvasás párosa létrehoz egy olyan ragaszkodást, mely kétségtelenül létszükségletté alakulhat – s mint ilyen, segít kiutat találni mindabból az összecsomósodott ismeretkupacból, amely az emberi létkeresést és öntudatot fordítja visszájára.
A hetvenhárom tárcanovellát tartalmazó kötet mozaikdarabokból építi fel az emberi társadalom legkülönlegesebb, s mégis legkevésbé kiemelt pillanatait, történeteit. Az írónő nem fél rámutatni olyan momentumokra, amelyek kikandikálnak az életünkből, s amelyekkel a legegyszerűbb napjainkat is rávetíti a bizonyos vászonra: ilyen az életünk, ettől sohasem szabadulhatunk. Igaz, olykor elfelejtjük, hogy az Úr saját képére formált, elfelejtjük milyenek is vagyunk valójában (Fohász), s mindeközben elfogadjuk a változást körülöttünk, magunkban, de – s talán ez a legfontosabb – nem engedjük, hogy e hirtelen hullám elragadja előlünk a történeteket, történeteinket. Péter Beáta figyelt erre a vízfodorra, s még a part fele, kievickélés közben magára aggatott néhányat az említett történetáradatból.
A kötet jobboldali fülszövegén így mutatják be az írónőt, azontúl, hogy publicisztikával és szépírással is foglalkozik: „Egyébként anya, társ, gyermek, rokon, barát és jószomszéd.” Ez több szempontból sem elkerülendő, hiszen a tárcák világa és nézőpontja besorolható egy-egy szerepbe: az elbeszélő hol anyaként, szomszédként, vagy épp újságíróként jelenik meg, olykor egybefonódva mindként – ezek a szerepek megidézik az életünk azon részét is, amelyre eddig egyáltalán, vagy kevésbé tudatosan figyeltünk. A szövegek között viszont akadnak olyanok is, melyekben külső szemlélő mesél emberekből, művészekről, nagyszülőkről, a múltról és a jelenről, mindenről, ami hozzátartozik egy életközösséghez, s melyre – emlékeztető jellegéből fakadóan – szükségünk is van. Talán az újságírásnak köszönhető, hogy az írónő ennyire részletesen, minden apró rezdülésre figyelve ábrázol olyan történetfoszlányokat, amelyek egy életút kiszakított darabjai, s melyeket épp ezért sem elkezdeni, sem lezárni nem lehet, csupán bepillantást nyerni egy-egy kiskapun. Szépen megrajzolja ezeknek a bepillantásoknak a vegyületét, s minden ilyen befogadott és felfigyelt pillanat kivetülését érzékeljük valamennyi tárcában is. Kiemelten kedves történet a fiatal festőé, aki múzsáját nem egyetlen egy ember személyében látja: „a homlok, az orr, a fülek mind más-más személytől vannak kölcsönözve”. Így van ez az Ez több lett. Maradhat? tárcakötetben is, Udvarhely és Csíkszereda környéke, falu és város, dolgozók, nyaralók és furfangos székelyek együtt, közösen építik fel azt a világot, melyben a puzzle-darabok nem hiányoznak, csak jó helyre kell illeszteni a végeredmény érdekében.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát. Napjainkban már belemosódtunk az élettelen, végtelen kövületekbe, s nem vesszük észre, mellettünk oson el az a sok rezdülés, mely kifejezetten nekünk lett megteremtve. Erre mutat gyógyírt a szerzőnő, könyvében egy univerzum tömörül össze, s bármilyen állapotba is legyünk mi olvasók, biztosan tartogat számunkra egy helyzethez illő történetet, mellyel ismét visszarepülhetünk a világ valamelyik valóságos, lélegző szegletébe.
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.