Ilyés Krisztinka: Bennünk van az élet összes rezdülése, avagy Kopriva Nikolett Amire csak a fák emlékeznek című verseskötete

2022. március 21., 08:56

Kopriva Nikolett debütkötetét tavaly tarthatta először kezében az olvasó. A költőnő kifinomult verspoétikája az emberi lét feltárásának különböző útjait járja be, s egyben ez az énkeresés újfajta világértelmezésnek lesz az eredménye. Kopriva a verseiben felforgat, felkutat, kiönt és magába önt, világokat csúsztat egybe – azt mutatja meg, miként válik eggyé a természet és az ember létezése, hogyan nem lehet elképzelni az ént, keresi a múltban és jövőben jóslatként megmutatkozó álombeli járatok bugyrait.
A kötet négy ciklusra tagolódik, s ugyan az egyes részekbe tördelt versek szépen felépítik a saját atmoszférájukat, egy folytonos átjárást és rezonálást figyelhetünk meg a ciklusok között. Az én utáni féktelen kutakodás különböző dimenziókat tár fel, melyben a fáknak és tengernek épp olyan nagy szerepe van, mint magának a kereső alanynak.

„Mindenki azt a világot cipeli,
amit álom és ébrenlét között öntudatlan teremtett.”

(Burok), s ez a köztes állapot egy örökös körforgásba ágyazódik be és mindvégig a lét igazolásáért küzd:

„Hajnalban kitárom az ablakokat,
hogy kiszivárogjanak azok az álmok,
melyekre nem akarok emlékezni. […]
Hogy valahogy igazoljam a létet,
megkeresem, és kidobálom mindet.”

(A harmat időnként – I.). Az emlékezés az önkeresés, öntanulás egyik legádázabb formája; egyrészt azt kell megfigyelnünk, hogy miként múlhatunk el: „Álmomban azt mondta a hegy, / lassan elfelejtenek az otthoni fák.” (A harmat időnként – III.), másrészt a folyamatot kell megértenünk: „Egyes részeink a tegnapban maradnak. / Futnánk, de újra kell tanulnunk járni, / visszaemlékezni mozdulatokra, melyeket / jelentéktelennek hittünk.” (Akit hátrahagyunk – II.), hiszen a létnek azon formája, amit keresünk elsősorban az önérzékelésben hangsúlyozódik: „Kitapogatom a testem – ez is egy stádiuma a létnek.” (Amire csak a fák emlékeznek – I.)

A tenger és a fák egyszerre segítenek tanulni a létet, eggyé válnak az énnel, emlékeznek helyette, bújtatnak és körülfonnak, idősíkokat öltenek egymásba – s mindez előkészíti a második két szövegegyüttest, ahol az én még közelebb kerül magához; a test és az árnyék meghatározó jegyein keresztül értelmezzük a létezés jövőbeírhatóságát: „fel-alá vonszoltam magam céltalanul, / a test súlyosabb, amikor üres.” (Tulipánok), „Énünk egy idő után önmagát sírja ki” (Másvilágban).

Koprivánál nagyon erőteljesek az álom és a tükör motívumok; a kettősséget, illetve a többszintes dimenziónak a megalkotását teszik lehetővé, a tükrön keresztül látunk (vissza) a világra és az énre: „Gyakran megrémít a tükörben élő világ / ha belenézel, otthagysz valamit.” (A hegy csak látomás – IV.), általa vagy miatta hiszünk és kételkedünk: „a tükör, mint egy fehér függöny, / elnyeli az igazságot, egyikünk sem mer mögé állni” (Az ég cafatokban), egyszerre ismerjük meg magunkat és távolodunk el az éntől:

„néha meg kell állnod a tükör előtt / hogy lásd ott vagy-e még”

(A fák ugyanolyanok). Az álmok pedig a képzeletbeli részét alkotják az én darabjainak, mely folyton összefüggést mutat a tükör mögötti világgal: Álmaidban idegen szag szivárog föl az ágyad alól” (A hegy csak látomás – IV.), „Hajnalban kitárom az ablakokat, / hogy kiszivárogjanak azok az álmok, / melyekre nem akarok emlékezni.” (A harmat időnként – I.) Az álmok a látomás horizontját erősítik, de a létkeresés sokszor megkérdőjelezi e képzetkört: „vízfestéssel akartad megérteni / a létet, de egyre távolodtál, / és erőlködtél, / hogy felkelj, / és futsz, / mert anya azt mondja, ki lehet szaladni az álmokból.” (A hegy csak látomás – XIII.)

Kopriva Nikolett verseskönyve világokat mozgat meg az én megtalálásának érdekében, hegyeket és tengereket szel át, hogy közelebb férkőzzön a valóság üvegdarabjaihoz. Mind közül talán az egyik legszebb kitekintés a Szűretlen fény című, melyben a lét az alkotáson keresztül tárulkozik fel, s melyben nem a világok szétválasztás a cél, hanem a kettősségben megrejlő élni akarás:

„Apa tenyerén térképek izzanak.
Meg akarnak születni,
hogy helyük legyen a létben. […]
Apában a világok nem ütköznek –
eggyé forrnak.”

A keresés egy folyamat, ami feltétele a megtalálásnak – s ha találunk, hagyhatunk, de amit magunk mögött hagyunk, mondja a költőnő, arra már csak a fák emlékezhetnek.