A kötet bemutatóján az író úgy vallott, hogy A katarzis nyomában címet a beválogatott szövegekben rendszeresen ismétlődő „katarzis” szó indukálta, én azonban úgy hiszem, hogy ez a cím Szentmártoni János életének, munkásságának, létfelfogásának lényege is. „Katarzis: beteljesülés; érzelmi, erkölcsi megtisztulás, ami egy megrendítő esemény, tragédia hatására a néző, olvasó, főhős lelkében végbemegy” – írja az értelmező szótár.
A kötet többek közt az „irodalomtörténeti baleset” jelenségéről beszél. A méltatlanul feledésbe taszított, háttérbe szorított írók és költők csoportjainak történetéről, azokról, akik életüket áldozták az irodalomért, de a tankönyvek nem említik, a művelt, értelmiségi réteg alig hozza szóba őket. Gondoljunk itt elsősorban az 1956-ban szabadult „váci füveskertiek*”-re.
Különösen Kárpáti Kamil szellemi meggyilkolása miatt feldúlt és szomorú a kötet írója. „Közhely, hogy a költő addig él, amíg a műveit olvassák” – írja Szentmártoni János, és rámutat arra, hogy Kárpáti Kamil neve szinte ismeretlen ma már a nagyobb közönség előtt, írói portréjának megírása pedig még mindig várat magára. Holott Kárpáti nemcsak nagyszerű alkotó, de aktív irodalomszervező is volt. Neki köszönhető, hogy a váci füveskertiek munkáit máig olvashatjuk, alkotói műhelyeket hozott létre, pályakezdőket karolt fel és vont szárnyai alá, ahogyan Szentmártoni Jánost is, aki az édesanyját fiatalon elvesztett kisgyermekből és nagy költők kérdéseitől zavarba jövő lelkes kamaszból a hazai irodalmi élet egyik legaktívabb formálója, három cikluson keresztül a Magyar Írószövetség elnöke lett.
A rehabilitáció, valamint a feledés elleni védelem a legfőbb célunk és életben maradásunk alapja, üzeni a kötet. Ha ez sikerül, akkor megpihenhetünk, bekövetkezhet a lelki megtisztulás:
„Teret hagyni, lélegezni, látni, kitapogatni magam körül a létezés / csodáit. Hogy mire unokáim születnek, beszélni már csak a / szeretet nyelvén tudjak. Igen, talán még nem késő belehelni a / hideg szobákat. Úgy fordulni, hogy ne csak a szembeszél érjen.” (Év eleji rendrakás)
A kötet nemcsak azért izgalmas, mert beláthatunk „a kulisszák mögé”, elkaphatjuk a pillanatfelvételeit annak a hivatásnak, amely az alkotást az irodalom „újraterjesztésével” ötvözi (hiszen kötelességünk ma az olvasótábort visszacsalogatnunk, még ha az a tömegkultúra és a média világának óriási térnyerése folytán apróra zsugorodott is), hanem a sorok mögött megláthatjuk az embert is, aki hatalmas társadalmi terheket cipel. Vallomásainak légkörében úgy érezzük, hogy tetteit mély, belső elhivatottság, hit és a társadalom szeretete motiválja. Ezeket erősíti a megemlékezések, köszöntések, laudációk sorozata, amelyekben Szentmártoni János sohasem csak az írói tevékenység kapcsán beszél a szerzőkről, hanem megmutatja az embert is, aki nem elválasztható alkotásaitól. Úgy tartja, hogy a megnevezett írók, költők, elődök, pályatársak, utódok nemcsak műveik, de személyük miatt is fontosak. Mert nem kizárólag a megjelent köteteinkkel hagyunk nyomot a világban, hanem valós, fizikai jelenlétünkkel, kimondott szavainkkal, kérdéseinkkel, a borgőzös kocsmai beszélgetésekkel is. Ezeket pedig nekünk, élőknek kell őriznünk. Ezáltal jön létre az a katarzis, mely rokon a feltámadással.
De vajon sikerülhet-e mindez? – merül fel a kérdés a kötet záróciklusának tárcái mögött. Hiszen hány elfeledett szerelem, a tudatalatti mélyébe süllyedő ritka pillanat van, amiket csak a bennünk élő indián őriz, mi pedig beállunk a zsoldosok közé, akiket levadászásukért fizetnek!
„Skalpjainkat beakasztjuk egy metafora szekrényébe, / vadlovainkat vágóhídra hajtjuk, tűzjárta sátrainkban meg / amerikai konyhát rendezünk be kényelmünk érdekében.” (Indián)
Szentmártoni János: A katarzis nyomában. Válogatott írások, beszédek és interjúk (1998–2020). Magyar Napló, Budapest, 2021
*A váci fegyházban raboskodó irodalmárok által 1954-ben kiadott kézírásos antológiasorozat, melynek szerzői Béri Géza, Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor, Tóth Bálint, valamint más „névtelenek” – szerk. megj.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)
Kovács Újszászy Péter debütkötete egy izgalmas perspektívavonallal színezi a kortárs irodalmi palettát. Újszászy egy olyan látómezőt kínál az olvasónak, amely eddig kissé távolinak bizonyult – a fiatal költő maga is kilép saját komfortzónájából, és bátran, de méltóságteljes fejhajtással versel az emberi társadalmat körülvevő és a benne élő környezetről: négylábúakról, szárnyasokról, azok tragikus, az ember keze által vétetett sorsokról.
A Székelyudvarhelyen élő Bálint Tamás költő legutóbb 2017-ben jelentkezett kötettel, amely a Hibalista címet viseli. A 2021 végén megjelent, hexameterben írt Szennyes – melyet a szerző kiseposzként határoz meg – döbbenetes, felkavaró mű, melyben benne van a mindenféle nyomorúságban szenvedők vesszőfutása, sorstragédiája.
A székely lét keserédes oldaláról ritkán beszélünk olyan kíméletlenül, de mégis élvezhető – nem kevésszer megmosolyogtató – előadásmódban, ahogyan azt Nagy Koppány Zsolt teszi. A vendégmunkás (és a) dalai című könyve korántsem előzmény nélküli, rögtön beilleszthetővé válik egy lassan hagyományosnak tekinthető székely könyvsorozat darabjai közé – de az író rátermettsége természetesen nem jellemezhető csupán ennyivel.
Kégl Ildikó újabb novelláit különböző folyóiratokból már ismerhetjük, de azokat egy kötetbe összegyűjtve csak tavaly tarthatta először kezében az olvasó. Ez az aspektus több okból is számottevő, hiszen bár Kégl Ildikó harmadik remekműve nem tekinthető novellaciklusnak, mégis a novellák egészét olyan átmenetek övezik, melyek a sok kis, különálló tárcanovellák eseményein túl rávilágítanak egy nagyobb, összetettebb történetvilágra.
Irodalmi beszélgetéssel és kötetbemutatóval, Füst Milán megidézésével, rendhagyó gimnáziumi órákkal valamint filmvetítéssel ünneplik meg Balatonfüreden a Magyar Széppróza Napját. A Jókai Mór születésnapjához kötődő programok ezúttal is alkalmat adnak arra, hogy az irodalom közelebb kerülhessen a közönséghez.
A kötet címe olyan, mint a jó karikatúra: első ránézésre elmosolyodik rajta az ember, esetleg nagyot nevet, amikor pedig jobban szemügyre veszi, rájön, hogy sokkal többet mesél a rajz egy mosolynál. Az sem biztos, hogy vidám az üzenete, az irónia mégis fölold, akkor is, ha a korunk vagy magunk visszásságait fedezzük föl benne.
Németh Csilla első tanulmánykötete, Líra-Test-Képek címmel 2020-ban jelent meg a Nap Kiadó gondozásában. Ahogy azt az előszóban olvashatjuk: „a könyv olyan tanulmányokat tartalmaz, amelyek megkísérelnek irodalomtörténetet írni úgy, hogy szem előtt tartják a médiatudomány elmúlt három évtizedében lezajló változásokat”.
A szerelem, a férfi-nő kapcsolat kimeríthetetlen, örök téma. Nem véletlen, hisz az emberi lét meghatározó eleme, mozgatórugója. A nő kedvében járni, felcsigázni az érdeklődését, kivívni a figyelmét, elnyerni a szerelmét – igazi kihívás. Egy nő kegyeiért küzdve nemegyszer fordultak szembe egymással férfiak, robbantak fel barátságok, de kezdődtek háborúk is – talán elég, ha a homéroszi történetre, a spártai Heléna elrablására, megszöktetésére gondolunk, ami Trója pusztulásához vezetett.
„Minden beszélgetés egyedi” – írja Bodor Ádám Az értelmezés útvesztői című interjúkötet bevezetőjében. A Bodor Ádám írói stílusára jellemző sűrítés ebben a kijelentésben is megjelenik, jó okkal hozza elő az olvasó emlékezetében azokat a vele készített, valóban meghatározó beszélgetéseket, amelyeknek esetleg részese volt úgy is, mint hallgató, úgy is, mint kérdező.
Csáky Pál új kötetében, a Büszkeség és harag címűben nem kisebb feladatra vállalkozott, mint megírni a bársonyos forradalom és az azt követő harminc év történetét. (Ikerkönyve, A penge élén a korszak fontos dokumentumait közli, s áprilisban jelenik majd meg.)