Feliratos filmet nézni hasznos, sőt sokszor elengedhetetlen a szinkron mellőzése. Egyrészt a nyelvtanulás, nyelvgyakorlás szempontjából, másrészt az eredeti nyelv sokkal hűbben fejezi ki a mű mondanivalóját, mint a fordítás.
A színházban ennél bonyolultabb a helyzet. A színházi előadás egy élő játék. A színész és a néző között interakció van. Sokkal fontosabb hát a színpadon lévőt figyelni, mint a filmnél a vásznat. A színpadon, ha nincs előadó, nincs előadás. Egy filmben nem muszáj embereknek jelen lenniük. Egy színházi előadás felirattal túlságosan megosztja a néző figyelmét, nem ad elég időt neki, hogy a játékra hangolódjon. Ha nem tudunk az adott előadás nyelvén, nem fogjuk tudni teljes mélységében átélni azt (hacsak a színész/színésznő nem világmozdító zseni).
Komoly rizikót rejt az is, hogy a feliratnak az elhangzottakkal összhangban kell lennie. Mivel a színészi játék mindig más egy kicsit, a felirat viszont ugyanaz marad, ez nem egyszerű feladat.
A színészi játékról szólva: ha mindenképpen idegen nyelvű előadást néznénk, akkor kevésbé kockázatos, ha olyat választunk, amelyikben a színész az anyanyelvén szólal meg. Mert amikor a színész a nyelv helyes kiejtésére koncentrál, nem tud elég energiát a szerepbe fektetni.
A Café Klimt közvetlenül az első világháború után játszódik, a társadalom különböző rétegeinek nőalakjait vonultatja fel. Érdekes téma, hogy a társadalmi változások, amelyek a nőknek sokkal nagyobb mozgásteret adtak, hogyan csapódnak le az érintettekben, tudják-e kezelni. Nehéz lehetett a hagyományokban, megszilárdult erkölcsi és társadalmi rendben nevelkedettként szembesülni ezzel a szabadsággal. Stabilnak tűnő falak omlottak le, ismeretlen ajtók és utak nyíltak. Izgalmas és félelmetes egyszerre.
Nagyon jó, sokat ígérő téma.
Monodráma egy felvonásban, a jelenetváltások közben zongoraszó és korabeli filmek részletei kivetítve. Elronthatatlannak ígérkezik.
Ám mindez németül, egy magyar anyanyelvű színésznő (Frank Ildikó) előadásában. Feliratosan.
Ha a néző nem perfekt német nyelvből, akkor is érzi, hogy nincs összhang a kivetített szöveg és a karakterek beszéde között. A felirat nyelvezete, stílusa sehogy sem passzol azokhoz az alakokhoz, akiket a színpadon látunk. A színésznő hibája vagy a szövegíróé, a fordítóé?
Egy idő után a néző inkább nem figyel a szövegre. Lehet, hogy a német kultúra teszi, vagy a túlzott odafigyelés a nyelvre, de ott ülve az az érzésünk támad, hogy színész helyett egy mérnököt látunk. Minden mozdulat megtervezett, minden reakció előre elhatározott. Nincs spontaneitás.
Azt mondják, a színésznek el kell égnie a színpadon. Ha ez igaz, akkor itt igen nehéz dolga van a tűznek. Mert előtte fel kellene olvasztania a jeget, ami a színészi játékból árad. Mégis a harmónia hiánya a legzavaróbb, nincs összhang a felirat és a színész hangja között, de a hangsúlyozás, hanghordozás és a test mozgása között sem. Egyedül a színésznő szeme adja vissza, amit a tartalom alapján üzen nekünk a szöveg, a darab.
Furcsa csalódás egy ilyen előadás. Mintha egy órán keresztül hallgattunk volna valakit, akinek a mondatai nem kapcsolódtak össze, aki minden szavával új témába fogott. Vagy mintha párhuzamosan néztünk volna végig négy filmet. Ami marad, az csak valami kaotikus massza és a kétségbeesett belső kutakodás, hogy magunkban a felbomlott rendben megtaláljuk az összhangot. Vagy talán ez lett volna a cél? Ilyen lett volna a létezés az első világháború utáni első években? Összezavart, értelmezhetetlen, harmónia nélküli? Ezt az érzést, lelkiállapotot akarta visszaadni, megmutatni a darab?
(Az előadást a JELEN/LÉT Nemzetiségi Színházi Fesztivál programjaként láttuk.)
A budai Várnegyed a főváros talán legismertebb és legnépszerűbb turisztikai célpontja megannyi lenyűgöző történelmi, építészeti, kulturális és gasztronómiai attrakcióval. A Vár felszíni látnivalói alatt azonban egy nem mindenki előtt ismert, több kilométer kiterjedésű barlangrendszer húzódik, mely több évszázad titkait rejti. A Sziklába vájt történelem – Árnyak és fények a Várnegyedben című különleges éjszakai túra egy korábban soha nem látott turisztikai látványosságot tár a látogatók elé, idén első alkalommal, október 31-én.
A Kézdivásárhelyen született szerzők (Fekete Vince, Sántha Attila, Muszka Sándor) jellegzetessége, hogy úgy tudják beszéltetni alakjaikat, mint a hétköznapokban. Most Borcsa Imola is csatlakozik hozzájuk, debütáló novelláskötete, a Magnebéhat a kisvárosi (kézdivásárhelyi?) szlenggel, nyelvjárással hitelesíti a karaktereket.
Mitikus keleti szél, zúzmarás járdaszegélyek, szalicilhó, szuszogó hajnalok, komondor-éj, bőrön elolvadó pelyhek, sustorgó záporok, véraláfutásos ég, suvadásos dombok, melyek a férfiakban éjjel mélyre szállnak, hosszú csendek, ahol a szülőföld ölébe kapva csucsujgat, s lábujjhegyen jár a szél – honvágya lesz a székely embernek, ha épp a magyar fővárosban olvassa Farkas Árpád líráját, és ezekkel a képekkel szembesül a legújabb gyűjteményes kötetében.
Hadd legyek szexista, csinos boszorkány alkotta meg ezt a könyvet. Történeteinek kép- és meseszerűsége kacéran mosolyogva hív egy másik világba, ahol bizonyos értelemben bármi lehet az olvasó. Vöröskéry Dóra debütkötete, a Röpképtelen madarak egyedülálló a maga nemében, finom iróniája, hűvössége, szókimondása nagyon élvezetes, mondatai, mondanivalója erőlködéstől mentesek.
Összetartozunk – A Trianon előtti Magyarország rajzban elbeszélve című, a 19. század végén és a századfordulón megjelent kiadványsorozat illusztrációi közül mutat be közel 60 alkotást a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása. A tárlaton olyan grafikai munkák tekinthetőek meg, amelyeket még soha, vagy csak elvétve láthatott a nagyközönség.
Adott egy fiú Borsod megyéből, egy szegény faluból. Szülei elválnak, ő az apjával Pestre kerül, ott nevelkedik, egyetemre jár, gyermekorvos lesz belőle (mint otthon maradt édesanyja), Németországba költözik. Édesanyja halálakor azonban hazamegy a szülőfalujába, mert megörökli anyja praxisát. A helyiek kedvessége, rajongása közepette hűvössége, zárkózottsága eleinte furcsa, érthetetlen. Ám ahogy telik az idő, megértjük, hogy ez egyszerű védekezés csupán, nehogy visszarántsa őt a burok, ahonnan kiszabadult.
Pataki Tamás regénye merész, meghökkentő olvasmány. Első kötetes szerzőként nagy fába vágta a fejszéjét, s a fa csak ott repedt, ahol a szerző akarta: a Garay-féle Háry János, a Pajzán Toldi, Rejtő Jenő hagyományait követve megírta a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című pikareszkjét. A szerző olyan nyelvezetet használt hozzá, amely egyszerre régies, aktuális, nevettető, percig sem komoly.
Örömteli esemény a változatosságra vágyó felnőtt számára, ha bővül az ezerszer átlapozott „rágható” könyvek polca egy olyan kötettel, amely már jobban fejleszti a gyerek finommotoros képességeit. Szerencsére a fiam nagyon szereti a könyveket, szeretettel viszonyul hozzájuk, így nem féltem becsempészni könyvei közé Csóka Ferenc legújabb, idén megjelent meseregényét.
Alig másfélszáz oldalas kötet a dunaszerdahelyi Vámbéry Polgári Társulás kiadásában Nagy Erika legújabb könyve. A címe: Függönyön innen és túl. Súlyos történetek. Nem novellák, nem is tárcák igazán. Történetek. Az író a halálos kórral harcoló-kínlódó emberek emlékeit tárja olvasói elé. Nagy Erika tárgyilagos szigorú stílusában beszélteti alanyait az élet és a halál peremén. Tragikus egyensúlyozás ez.