Izer Janka: Négy betű: isszák és hordják, avagy a Pán Péter-szindróma napos oldala

2021. október 15., 07:43
Jerry Mayer: Keresztül-kasul, Pokorny Lia és Király Dániel, Forrás:Rózsavölgyi Szalon Arts & Café

A mindennapi életben még keveset, pszichológusi körökben azonban már egyre többet hallani a Pán Péter-szindrómának nevezett jelenségről, sajnos már most sokakat érint. A koronavírus pedig tovább növelte az ebben a „pszichés zavarban” szenvedők számát.
A Pán Péter-szindróma vagy Pán Péter-effektus lényege ugyanaz, mint a nevét adó meseszereplőé: olyan fiatal felnőtteket takar, akik nem akarnak felnőni, vagyis kerülik a felelősségvállalást, az önállósodást; gyakori „tünet”, hogy nem mernek vagy nem akarnak elköltözni a szülői házból (itt természetesen nem azokról van szó, akik nehéz anyagi körülményeik miatt kényszerülnek az otthon maradásra). Elvárják, hogy a világ vigyázzon rájuk, gondoskodjon róluk. Éppen ezért méltatlan bánásmódnak tűnik számukra minden történés vagy gesztus, ami nem az ő segítésüket, támogatásukat szolgálja. Párkapcsolataikban általában képtelenek az elköteleződésre, és a legtöbb esetben a gondoskodó partnert keresik.
Nagyon negatív képnek tűnik ez, mondhatnánk, az életképtelenség összefoglalása. Mégis: a valóságban nagyon sok esetben ezek az emberek szimpátiát, vonzalmat ébresztenek környezetükben. Pontosan erre mutat rá a Rózsavölgyi Szalon kétszereplős előadása, a Keresztül-kasul, ahol egy Pán Péter-szindrómával megáldott férfi pillanatok alatt képes levenni a lábáról egy (a szindrómát pontosan ismerő) pszichológusnőt. Hogyan lehetséges ez?
A válasz a játékban rejlik. A pszichológusnő (Pokorny Lia) képtelen a keresztrejtvényt nem versenyként és létkérdésként felfogni, a fiatal, harmincas színész (Király Dániel) pedig képtelen másnak látni, mint puszta szórakozásnak. Azt hiszem, a két álláspont találkozásában rejlik a kulcs az élet megéléséhez.
Nagyon sokan vagyunk ma már, akik felnőttként, a karriert űzve, megélhetésért harcolva nemcsak pihenni felejtünk el, hanem egy sokkal fontosabbat: milyen gyerekszemmel a világra rácsodálkozni. És itt most nem a felelősségmentességet értem. A gyermeki létnek nem a felelősségmentesség a lényege, hanem egy sokkal mélyebb, sokkal nagyobb dolog: a játékosság. Egy gyerek képes bármilyen szituációban játékot látni, legyen az főzés, bekötni a cipőt vagy utazni a vonaton. Felnőttként mikor élünk meg ilyet?
Volt egy alkalom, amikor egy kedves ismerősömmel találkozva úgy hozta a szükség, hogy biciklilámpákat szereltünk össze az égők cseréje miatt. Én ott tanultam meg – amikor láttam, milyen elmélyülten, mindent feledve dolgozik –, hogy épp az ilyen apróságokban tudunk visszatalálni ahhoz a játékos énünkhöz, aki abban is segít, hogy ne vegyük az életet túl komolyan, hanem merjünk örülni az apróságoknak, meginni az ajándékba kapott bort, megenni a csokoládét, és egy kicsit élvezni a jelent. Különben mi értelme az egésznek?
Belül mind visszavágyunk ehhez a világlátáshoz, ezekhez a pillanatokhoz. És ahogy a pszichológusnő, mi sem vesszük észre, hogy a lehetőség a játékra most is ott van, csak sok esetben egy Pán Péter kell ahhoz, hogy felnyíljon a szemünk – üzeni a darab. Majd megjegyzi: találkozzunk abban az étteremben, amelynek a neve négy betű, hordják és isszák.