Hogy mi a boldogság kulcsa, vitatott és közhelynek számító téma. A pontos választ a kérdésre senki sem tudja. Talán mert mindenkinél más a megoldás. Két dolog azonban biztosan elengedhetetlen hozzá. Az önazonosság és az, hogy szeretet vegyen minket körül. Önazonos az, aki nem próbál meg utánozni másokat, hanem megtalálja magában azt, ami szép, ami jó, és megszereti azt, ami nem az. Bár az is kérdés, mi a szép és mi a jó. Minden relatív, mindenki mást lát szépnek, mást lát jónak. Talán csak a neurotipikus embert látja mindenki egyformának, akit más szóval általában „normálisnak” vagy „átlagosnak” nevezünk. Az átlagember többnyire unalmas, kiszámítható. Ha körülnézünk, láthatjuk, hogy a legtöbb szeretetet sosem a neurotipikus emberek kapják, hanem azok, akik valamiben eltérnek az átlagostól. Nem véletlen, hogy a fiatal generációk körében (akik már nem ismerik a szocializmus fő nevelési gondolatát: „légy olyan, hogy ne tűnj fel senkinek”) egyre hangsúlyosabb trend a feltűnősdi. Többnyire persze csak külsőségekben jelenik ez meg: furcsa ruhákkal, tetoválással vagy piercinggel. De innen ered a kényszeres erőlködés is, hogy minél szebbnek mutassuk a testünket sminkkel, edzéssel, plasztikával. Szeretnénk feltűnni, de nem a hibáinkkal. Csakhogy az általános értelemben vett tökéletesség egyik legnagyobb átverése, hogy ha létezik is, nem feltűnő. Mert a hibáiról jegyzünk meg valakit. Arról, hogy eltér attól, amit általában szépnek vagy jónak találunk. Amikor a hibát már ismerős személyiségjegyként kezeljük a másikon, az jelzi azt, hogy megszerettük. Egy tökéletes emberen nincsenek kapaszkodók, amelyek miatt emlékszünk rá, ami megtetszhet, ami miatt különlegessé válhat a szemünkben.
Ám mi van akkor, kérdezhetjük, ha olyan hibánk van, ami senkinek sem tetszik? Ami szánalmat, elutasítást, undort, lenézést vált ki? Ezek hibás kérdések. Igazából mindenki őrült és mindenki hibás testileg vagy lelkileg legalább egy kicsit. Ezzel nem mondok újat, már gyerekként is hallottuk vagy énekeltük, hogy „Semmi sincsen, ami mindenkinek egyformán tetszik / Semmi sincsen, amit mindenki ugyanúgy szeret. / Ami más, mint az, amit értéknek tartasz, / az valaki másnak még érték lehet.”
Vajon az-e a szerencsésebb, aki kevésbé számít különcnek, mert olyan hibája van, ami elrejthető a többség elől, vagy az, aki ezt nem teheti meg, és muszáj megküzdenie vele? Amíg nem ismerjük magunkat és nem ismerünk személyiségzavaros embereket, az előbbire szavaznánk. De ahogy az ember saját sötétségeibe mélyed, vagy nem átlagos emberekkel találkozik sokat, ráébred, hogy nem biztos. Például a Tourette-szindróma valójában egy belső erő kirobbanásaként értelmezhető. A túl erősen megélt élmények, érzelmek robbannak ki a tikkelésben, az akaratlan mozgásokban és hangadásokban.
Erre a nézőpontra mutat rá a Kalap (variációk agyműködésre) című előadás Gyulay Eszter rendezésében. A darabot Oliver Sacks A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más orvosi történetek című klasszikusa ihlette. Három másik személyiségzavaros karaktert is megismerünk a Tourette-szindrómás lány mellett, akit Nagy Dóra alakít végtelenül pontosan, kicsit sem túljátszva. Fehér Dánielt prozopagnóziás zenetanárként látjuk a színpadon: a látása kifogástalan, mégsem ismeri fel az arcokat, olykor egy ruhafogast is diáknak néz, ezért a hangok, a zene alapján tájékozódik. Ő két orvossal, egy optikussal és egy neurológussal is találkozik (Jaskó Bálint), akik szintén birtokolnak valami furcsaságot. Semmi feltűnőt, egy lábmozdulatot vagy furcsa beszédstílust, olyan dolgokat, amelyek mindenkiben ott vannak, és könnyű elrejteni. De nem tűnnek „egészségesebbnek” a zenetanárnál. Egyikük a darab legfontosabb kérdését teszi fel: Minek akar megváltozni, most rossz?
Kovács Krisztián egy Asperger-szindrómás férfit jelenít meg. Ez az állapot gyakran nagyon magas intelligenciaszinttel párosul. Ha az ő monológjait követni tudjuk, a „minden relatív” gondolata fogalmazódik meg előttünk. Mindenki máshogy látja a világot, éppen ezért nem létezhet egyetlen magyarázat a működésére. Egy adott jelenséget sem értelmezhetünk egyféleképpen, így egyetlen embert sem látunk mindannyian egyformának. Érvényes igazságnak pedig valójában az számít, ami sokak számára érthető és elfogadható vagy vitatható. De néha kell hogy ne legyünk érthetőek, sem elfogadhatóak vagy vitathatóak.
A magánnyal, saját hibáinkkal való szembesülés végtelenül fájdalmas élményét, a darab legmegrázóbb jelenetét az affáziás beteg, Jaskó Bálint felolvasása mutatja meg. A stroke után félig lebénult férfi újra beszélni tanul, felolvasása a lelkében folyékony, érthető, átélt és mély. Ám amikor az ápolónő (Nagy Dóra) visszajátssza, valami egészen más, akadozó, érthetetlen dadogást hallunk.
A négy karakter történetét időről időre négy bohóc pantomimjátéka szakítja meg. Egyrészt arra világítva rá, hogy a különcségeket sokszor csak cirkuszi mutatványként látjuk, másrészt azt mutatja meg tükröt tartva, hogy egyetlen szituáció van, ahol az ügyetlenkedés, a bénázás, a nevetségesség elfogadást, szeretetet generál. Épp ezért indul el sokszor ezen az úton, vagyis önmaga kifigurázásán az, aki elfogadásra vágyik.
A keménykalap meg a piros orr emellett szimbólumok is. Tárgyak, amelyek elterelik a figyelmet az arcról. A kalap eltakarja a fejet. Azt a részt, ahol az agy, ahol a sok különcség többsége található: egységes fekete búra mögé rejtve azt, ami talán legigazibb lényegünk, és a kulcsa – ha nem is a boldogságnak, de – a boldogsághoz vezető útnak.
Gyulay Eszter neve egy színdarab alkotói között mindig tartalmat, színvonalat, mesteri dramaturgiát, kimagasló rendezést ígér. Olyan alkotó, aki művészi ihletettségből, nem pedig kötelességből és anyagi érdekből dolgozik. Munkáira jellemző, hogy a tér egységet képez, a nézőtér és a színpad között nincs fal. A színészek a nézőknek, a nézőkkel játszanak. Felveszik velük a kapcsolatot, bevonják őket, így aki ott ül, az nem csak látja az előadást, hanem ténylegesen át is éli azt. Érdemes keresnünk az ilyen színdarabokat. Már amikor belépünk, ott ül egy bohóc és mosolyog ránk. Leülni sem tudunk úgy, hogy ne érezzük magunkon a szemét. És mire a zenetanár különleges zeneórájához érünk, kérdés nélkül kapcsolódunk be a muzsika megalkotásába.
A Kalap (variációk agyműködésre) legközelebb november 14-én lesz látható a B32 Galéria és Kultúrtér színháztermében.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.