Vannak a nagypénzű, nagy befolyású emberek, majd a középosztály, végül a kiszolgáltatott szegénység – sokszor azt gondoljuk, hogy a társadalom ilyen szemléletű rétegezése megmutatja azt is, ki mennyire boldog. Hiszen akinek van pénze, annak minden könnyebb. Például időt vehet, hogy magát fejlessze, megismerje, boldoggá tegye. Valami azért hibádzik. Ha a személyiségtől tesszük függővé a boldogságot, az is bonyolult. Hiszen a személyiség folyton változik, változhat, akár negatív irányba is. Ki maradhat hát biztosan boldog hosszú ideig?
Ha korosztályok szerint különítjük el az embereket, azt gondoljuk, a gyermekek a legboldogabbak, de sokan vannak, akiket már kicsi korukban megnyomorítanak a szüleik, a környezetük. Tehát egyszerűbb, ha azt kérdezzük: ki az, aki biztosan nem lehet boldog? A szegények? Hallani ott is szép történeteket. A felnőttek? Az elég hervasztó volna. A fejlődni nem akarók? Ez már igazabbnak tűnik. És itt van még egy tényező, ami szintén a társadalom egyfajta rétegezettségére nyúlik vissza: a származás. Az ember évezredek óta tudja, hogy továbbörökíti belső tulajdonságait a gyermekébe. Az azonban kérdéses, hogy ez mennyire genetikai és mennyire külső neveltetés eredménye. És itt kell beszélnem a burokról.
Adott egy fiú Borsod megyéből, egy szegény faluból. Szülei elválnak, ő az apjával Pestre kerül, ott nevelkedik, egyetemre jár, gyermekorvos lesz belőle (mint otthon maradt édesanyja), Németországba költözik. Édesanyja halálakor azonban hazamegy a szülőfalujába, mert megörökli anyja praxisát. A helyiek kedvessége, rajongása közepette hűvössége, zárkózottsága eleinte furcsa, érthetetlen. Ám ahogy telik az idő, megértjük, hogy ez egyszerű védekezés csupán, nehogy visszarántsa őt a burok, ahonnan kiszabadult. A Jurányi Ház előadásai közt szerepel Az örökség című darab Schwechtje Mihály rendezésében. Ennek alaphelyzetét vázoltam fel röviden azért, hogy a néző az előadás közben a főszereplővel (akit Polgár Csaba játszik) együtt tudja és értse meg, milyen is ez az isten háta mögötti falu. Eleinte nem értjük a feszült elhatároltságot, később mi magunk is azért szurkolunk, hogy még időben otthagyja azt a helyet.
A neveltetésünk burka észrevétlenül formálódik körénk, míg végül teljesen eltorzul a világ, amit látunk. A társadalom egyes „rétegei” semmiről sem tudnak már, ami fáj, ami szörnyű. Nem látnak halált, nem kerülnek gyilkosság közelébe, az emberrablás, az emberkereskedelem nekik csak mese, a világ egyszerűnek tűnik, ahol könnyen elválasztható egymástól a fehér és a fekete, az erkölcsös és az erkölcstelen. A legnagyobb bűn, amellyel találkoznak, a hűtlenség. Mások úgy nevelkednek, hogy mindennapos a lopás, a késelés, a halál, a rejtélyes eltűnések, és mindkét fél elfogadja, hogy a világ ilyen. Egy idő után pedig már nem tud kilépni belőle. Előbbi elutasít mindent, amit nem illik bele erkölcsébe, így megtagadva magától az élet, a világ és ezáltal saját maga mélyebb megismerését. Vagy ha nem is utasítja el, de közömbösen áll a tragikummal szemben, nem veszi komolyan. Ezért él olyan nyugodtan jólétben a nyugati világ, miközben Afrikában tömegek halnak meg éhínség miatt. A burok fala erős és nem átlátszó. De ugyanígy az erőszak és árulás közt nevelkedett ember sem hiszi el, hogy vannak hátsó szándék nélküli tettek. Aki gazdag, az nem szerezhette becsületesen a pénzét. Ezért nincs lelkiismeret-furdalása, hogy a gazdagtól minél több pénzt kisajtolni igyekezzék. Vagy ha valami kilátása van a „jólétre”, akkor szemet hunyjon olyan dolgok fölött, amelyek más embereket őrületbe, öngyilkosságba taszítanak.
Mi történhet egy borsodi faluban, ahol a lakosság fele fehér, fele roma, és kölcsönösen tartanak egymástól? Félelmetesen mai történet ez még mindig. Hiába próbál a néző nem is ott lenni, nem látni, nem hallani, már késő. Kénytelen meglátni annak a világnak a sorsát, ami már Budapestről is olyan távoli és valószerűtlen.
Jó, hogy vannak emberek, akik át tudják lépni a burok határait, ők azok, akik tenni képesek. Mert két burokkal is megismerkedett. Sőt hárommal. A főhős Borsodban született, Pesten nevelkedett, Németországban praktizál. Ő átlátja a helyzet súlyát, s ha keveset is, de tesz valamit. A kérdés azonban nyitva marad: tehet-e bárki bármit, ha a többség nem tud átlépni saját falain túlra?
Látunk féltékeny, mások pénzéből gazdagodni vágyó testvért, saját hasznát leső polgármestert, korrupt rendőrt, szemet hunyó gyámügyest, akarat nélküli nőket, agresszív férjet, naiv gyermekeket egy hatalmas méretű lelki mocsárban, melynek alján csak az idegen kavarja fel az iszapot. De lesz-e hatása az ő látogatásának?
A darabot három felnőtt (Polgár Csaba, Gergely Katalin, Molnár Gusztáv) és két gyerekszínész (Kadét Bertalan és Szeles Katalin/Dömötör Abigél) játssza. Az előadás megtekintése csak tizenhat éven felülieknek ajánlott.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.