Klamár Zoltán: A megismerés fontossága – Szellemi építőkövek egy újabb darabjáról

2021. augusztus 12., 09:40

Már a címe is sokat sejtető a szép kiállítású, keménykötésű könyvnek. Valójában mégis az alcím igazítja el minden kétséget kizáróan az olvasót: Néprajzi és szociográfiai jegyzetek Nyugat-Bácskáról és más vidékekről, olvashatjuk a főcímet értelmező szöveget.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én, ahogy az újságot, úgy a könyvet is a hátuljával kezdem. Szeretem a tartalomjegyzéknél felütni, mert igazából az mutatja meg, mit is rejt egy-egy kötet a belső lapjain! Aztán van, hogy jó időre félrerakom, mert, ahogy mostanság mondani szokás: az olvasottak nem érik el az ingerküszöbömet.

Elárulom, hogy ebben az esetben nem ez a helyzet! Egy kifejezetten érdekes kötettel lépett a nagyközönség elé a szerző.

Sillig István tematikusan rendezte egybe az összeválogatott tanulmányokat, sőt a témakörök alapján kialakított fejezetek címet is kaptak: Rólunk szóltak, Jegyzetek a Nyugat-Bácskáról, Kupuszináról, Vallási népéletünkről.

A legtöbb tanulmányt az első fejezetben olvashatjuk, méghozzá a vidék népéletének kutatóiról, akik a magyar néprajz klasszikusai vagy éppen a vajdasági magyar kultúra jelesei. Olyanok, akik az elmúlt évtizedek folyamán kiestek a köztudatból. Sajnos az sem biztos, hogy annak szerves része volt-e mindőjük valaha is. Ezért jól teszi a szerző, hogy a nagytájhoz kapcsolódó életműveket górcső alá véve megkísérli az elfeledettek emlékét visszacsempészni az általános köztudatba.

A tanulmányok tehát a tudós elődökről szólnak. Bellosics Bálintról, aki Bácska nemzetiségeinek első magyar néprajzkutatója. Aztán Kármán József verbászi református lelkész nevét sem gondolom túl ismerősen csengőnek. Talán Kálmány Lajos és Bálint Sándor egykori bánsági és bácskai kutatásairól némileg több ismeretanyag ragadt meg az olvasóközönségben. Herceg János irodalmi munkássága része valamelyest a köztudatnak, de mi a helyzet a nyelvjárásról és néprajzról írott jegyzeteivel? Ahogyan Nagy Lajos, a két világháború közötti zentai újságíró dolgozatát sem tartom általánosan ismertnek. Sőt, Bodor Anikó neve is inkább egy rétegkultúra képviselői között ismert, noha kutatásait a néprajz művelői számon és becsben tartják. Neumayer Újlaki Kornél Dezső, aki a népélet motívumait emelte be drávaszögi elbeszéléseibe, szintúgy ismeretlen. Silling kiváló írásait olvasva felmerül az elfeledett életművek újbóli beemelésének lehetősége a regionális identitásba.

A második fejezet a kisrégió helyzetét tárja fel: Múlt, jelen és jövendő a nyugat-bácskai magyarok szemével; Nyugat-Bácska szétszórt magyarjairól. Mind a kettő keserédes téma. Az első tanulmány mottójául egy Herceg-idézetet választott a szerző, ami igen szemléletes képet fest arról az egykor sokszínű, tarka etnikai világról, amely napjainkra menthetetlenül elszürkülni látszik.

A harmadik fejezet a szülőhelyé: Élet a Duna mentén; Vándorélet; Putri 2., avagy százéves sors; A műrokonság és a házassági rokonság néhány jellegzetessége Kupuszinán; Földet vagy iskolát?

A negyedik, egyben zárófejezet a vallásos népéletet villantja fel: A templomtér identitást jelző elemei; Közösségi fogadalmi szokások Nyugat-Bácskában; Nyugat-bácskai búcsúk; Egy ritka bánsági Szentháromság-kereszt.

Ez tehát a kínálat, ebből szemezgethet az olvasó és a könyv bemutatására vállalkozó egyaránt.

Az első kutató, akinek bácskai tevékenységét részletekbe menően megrajzolja Silling István, az a Bellosics Bálint, aki Rédicsen szlovén/vend családban született, és nemzetiségiként jól beszélt délszláv nyelveket. Mindez igazán akkor jelentett számára előnyt, amikor a bajai tanítóképző tanáraként ismerkedhetett meg a soknemzetiségű Bácska világával.

Igen korán pártoló tagja lett a zombori székhelyű Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulatnak. Publikált a Magyar Néprajzi Társaság kiadásában megjelenő Ethnographiában. Az említett folyóiratban a nyári napfordulóról értekezve adatokat közölt többek között Felsőhegy, Adorján, Orom, Óbecse, Zenta településekről.

Az esővarázslásról írott tanulmányában Orlovát, Mosorin, Dolova, Sztárcsova, Bavaniste, Pancsova szerb folklóradatait adta közre. Silling részletekre figyelő alapossággal rajzolja meg Bellosics bácskai tudományos tevékenységét.

Érdekes a következő szerző és a téma is. Kármán József verbászi református lelkészként írt babonalexikont, amely a tanulmányíró szerint az első magyar nyelvű folklórkiadvány a Bácskában. A felvilágosult elméjű író a babonák világáról kívánta lerántani a leplet. „A didaktikus szándékkal írt szöveggyűjtemény pedig végigsorolja az összes általa ismert babonát, hogy példával illusztrálja a hiedelmek, hiedelemlények valótlanságát.” Alsó-Bácska hiedelempéldáit Verbáczfalva, Óverbácz, Feketehegy, Cservenka, Temerin, Óbecse településekről közli. Kármán nyelvhasználata – mint arra Silling utal – néha archaikus, és sok közmondást, szólást és szóláshasonlatot használ, ami még inkább színesíti írását.

Kálmány Lajos a Temesköz kutatójaként meséket, mondákat, balladákat, dalokat gyűjtött. Főként a szegedi kirajzású településeket járta a tudós pap, azokat, amelyek ma a szerbiai Bánságban vannak: Szaján, Egyházaskér, Majdán, Rábé, Oroszlámos, Padé, Tiszaszentmiklós, Tiszahegyes, Hódegyháza, Monostor, Morotva, Terján, Feketetó, Firigyháza, Gyála, Kisorosz, Magyarszentmihály, Törökbecse, Elemér.

A hatalmas anyagból Silling István a Kálmány által gyűjtött Krisztus-mondákat elemzi, műfaji, tematikai szempontból vizsgálva a szövegeket. Mint írja, a „…mondát mesélő ember a maga vagy környezete életét, az úgynevezett sorsot, a megváltoztathatatlant láttatja Krisztus szavai vagy tettei mögött.”

Külön kitér Kálmány korát megelőző, előremutató lejegyzési gyakorlatára, amely tükrözi a kiejtési és a nyelvjárási sajátosságokat.

Bálint Sándornak a bácskai vallásos népéleti kutatásait is áttekinti. Mint írja, a terepmunkára a rövid életű újabb magyar impérium alatt volt lehetősége. Kutatási eredményeinek egy részét a Szenteleky Kornél alapította Kalangya folyóiratban publikálta. A folyóirat szerkesztője az 1940-es évek elején az a Herceg János volt, akinek munkásságáról két tanulmányt is beválogatott újabb kötetébe Silling.

Az elsőben Herceg nyelvjárási és néprajzi jegyzeteit szemlézi, a magyarok, sokácok, bunyevácok népéleti sajátosságait mutatva meg, a viselet, folklór és nyelv áttekintésén keresztül.

Herceg munkásságának még egy tanulmányt szentel, amelyben a néprajzkutatásról szóló jegyzeteit veszi sorra. Ahogy sokaknak, úgy Herceg Jánosnak is eszébe jutott az a bizonyos 12. óra! A népi kultúra nyugat-bácskai tárgyi világáról szólva, miközben a gyűjtés fontosságát hangsúlyozta, úgy vélte: „…a tizenkettedik órában [vagyunk – beszúrás K. Z.], amikor talán még tehetünk valamit.” Kénytelen vagyok megjegyezni, hogy mindig abban a bizonyos tizenkettedik órában vagyunk, mert a népi kultúra organikusan változik. Amiben igaza van Hercegnek, az az, hogy a gyűjtést egy percre sem szabad abbahagyni.

A „Kirváj” bácskai búcsú kilencven év távlatából egy 1933-as írás bemutatása, elemzése. Nagy Lajos zentai újságíró tollából született, és a Jugoszláviai Magyar Újságban jelent meg. Silling a cikk adataiból rakja össze, rekonstruálja a szerző által nem nevesített falu társadalmát. A helyben élők lehetséges számát, no meg a népünnepéllyé terebélyesedő, a templombúcsúhoz kapcsolódó kocsmalátogatásokat is elemzi. Megjegyzi: „A szociográfia irányába hajló szokásismertetés a bácskai sváb búcsúnak szinte csak egy mozzanatát mutatja be alaposan.”

A zentai etnomuzikológus, Bodor Anikó kupuszinai gyűjtéseiről írva egy igen kiterjedt kutatói kapcsolathálót is felvillant. Érdekes olvasni a gyűjtőutakról, gyűjtőtársakról, valamint az adatközlők felfedezéséről.

A fejezetet a drávaszögi Neumayer Ujlaki Kornél Dezső elbeszéléseiben megjelenő népnyelvi és népéleti motívumokat elemző tanulmány zárja.

Nyugat-Bácska a szűken vett szülőföld. Érthető, hogy a történeti-néprajzi írásait ebben a fejezetben találhatja az olvasó. A térségben élőket éppúgy foglalkoztatja a múlt, jelen és jövendő, mint a kérdésről értekező Silling Istvánt. A folyamatosan építkező múlt 18–20. századi alakulása, a gyarapodó, majd stagnáló magyar közösségek, a felbolygatott etnikai térmozaik s mindebben a falvak népének ön- és jövőképe rajzolódik meg. A cikkben megkezdett gondolatmenet folytatása a vidék szétszórt magyarjairól szóló következő írás. Szomorú, ám időszerű megállapításai a nyelv- és kulturális örökségvesztés 21. századi kibontakozását példázza. A mindenkori hatalom akaratából történt változások mellett ír a gazdasági kényszer szülte, vendégmunka okozta lakossági mozgásokról is.

A térségben lezajlott rendszerváltozás utáni helyzetről megállapítja, hogy az öntudatra ébredés a faluképet is átformálta, hiszen új görögkeleti templomok épültek, bizánci stílusban. „A magyarság teljes kisebbségben maradt. Számarányának csökkenését még tetézte az 1990-es évek délszláv háborúinak szerb menekültáradata is.” Ez tehát a nyugat-bácskai helyzet, amelyet részletesen körbejár a szerző.

A szülőfaluról, Kupuszináról külön fejezetben, a szociográfia műfajában merítkezve rajzolja meg a település Duna menti életét. A táji adottságokat a maga javára fordító, gazdálkodásába azokat beépítő közösség élete mutatkozik meg Sillinget olvasva.

A vándorélet című írás egy család helykeresését, pionír szelleméből fakadó szétszóródását és lassan kihunyó rokoni kapcsolatait, kötődéseit mutatja be.

A százéves sorsot leíró szociográfiai helyzetjelentése a kupuszinai Putri utca lakóinak életét vázolja 1910-re, 1938-ra és 2014-re fókuszálva.

Ebbe a fejezetbe illesztette be a rokonsági kapcsolatokat taglaló írását, ami érthető, hiszen számos szociografikus elemmel találkozhat benne az olvasó, legyen szó komaválasztásról vagy akár annak szerepéről az emberélet fordulóiban.

A sort megint csak olyan írás zárja, amely inkább szociográfiára épülő életstratégiai elemzés. Sokatmondó címe: Földet vagy iskolát?

A zárófejezet nyitótanulmányában a templomtér identitást (is) jelző díszítését mutatja be. Azt a szokást, amelyet főként a vallásos sokácok gyakorolnak, a templombelsőt házi szőttessel borítva be. A nyugat-bácskai búcsúkról értekezve, egy remek és igen képszerű leírást vehet kézbe az olvasó. Az apró részletekig hiteles, visszaadja a nyüzsgés hangulatát, úgy, ahogy az zajlott, zajlik. Ahogy közben keveredett, keveredik a szent és a profán!

A zárótanulmány pedig a szakrális kisemlékek világából idéz egy bánsági példát, Németcsernye egykori temetőjének Szentháromság-keresztjét.

Remélhetőleg a vajdasági olvasó is épp oly kedvvel forgatja Silling István kötetét, mint tettem azt jómagam, aki mostanság ugyan más vidéken lakom, de lélekben mégis a Bácskában élek!

 

Silling István: Duna menti életünkről. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2020.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. június 19-i számában)