A Paraszomnia három ciklusra oszlik, mindegyik magán hordozza az alvászavarokkal járó káoszt. A kötet szerkezete dinamikus, nem töri meg a versek íve, és a szövegekbe ágyazott képek sem oltják ki egymást. Bár a költő a szabadverset részesíti előnyben, mívesmunkának beillő alkotásaival bizonyítja, színvonalas szabadverset írni ugyanakkora kihívás, mint jól megkomponálni egy disztichont vagy szonettet. Az első, Pórázon sétáltatja ujjait ciklus nyitóverse kitűnő példa a paraszomniával járó zavarokra. Az Összekulcsolom nyakán a lábam Faludy György soraira építkezve teremt új világot, amelyben szárnyas lények kellene szavakba öntsék a versbeszélő némaságát: „Szárnyai felborzolták alvó szőrömet (…) Ha beszélni kellett, nem találtam, / hogy lefordítsa némaságom.” A szerző mintha tudatosan törekedne arra, hogy műve egy haladási ívet kövessen (a szárnyas lény keresésétől földből kikelt testének szorításáig) és a már említett ívek árkádjai alá miniatúrává formázott képeket csempésszen: „Akkor sem vagyok magasabb nála, / ha lábujjhegyre állok előtte. / Összekulcsolom nyakán a lábam.” A Körtánc egy értelemkeresés hatszakaszos története. Annak ellenére, hogy „Dinasztiák haltak ki, / mert nem ismerték a szerelmet”, a verszárlat az egyedüllétet emeli ki: „Körtáncot járok / magammal körülöttetek”, ez pedig arra világít rá, hogy képtelenek vagyunk messzebbre látni önnön valónknál, ezért is keressük másokban személyes létezésünk darabjait, táncolunk magunkkal egyéb élőlények körül.
A Jóslat című versben a legnagyobb intenzitással átélhető érzelmek, legerősebb látomások apró részletek hétköznapi köntösében törnek felszínre: „megterített asztalok alá bújik a szereleméhség (…) Az otthonkás angyalok ököllel sebhelyezik a fákat”. Az Elrákosodott ékszerekben a kilátástalanságra utaló képek szikárságukkal hatnak, nem törekednek arra, hogy meghatottságot vagy szánalmat keltsenek. Az idézett sorok a helyzetjelentés erejével bíró tényképek: „lefolyónk eldugult, megtelt a vödör. (…) Növényeink elpusztultak a fényhiánytól, / a félhomályban egymásnak esünk.” A Pórázon sétáltatja ujjait ciklus hangulatát nem uralja le a feszültség vagy a melankólia. A Kolóniát az együttlét harmóniája hatja át. A költő úgy alkot valami újat, hogy teljes egészében nem rugaszkodik el az idill szokványos képeitől (lásd meghitt együttlét, boldog elszigeteltség), hanem saját költői hangjára formálja azokat: „Mangófából lesz az összes bútorunk. / Az ágyneműnk csíkos, / művirágok minden sarokban (…) főtt tojást reggelizünk, / három fogást főzök, mire hazaér. / Mellette se sírás, se fájdalom (…) kicsomózzuk egymás cipőjén a fűzőt (…) Lakatlan szigetre hajózunk (…) Nincs térerő, anyád, apám, / csak sokasodó önmagunk.” A Kánikula elmossa a határt emberi és nem emberi között. A lírai én egy levadászott őz hangján szól. A birtoklásvágy és hatalomgyakorlás példája ez a vers, de a titokzatosságot sem nélkülözi: „Levadászott őz vagyok (…) Naphosszakat tartogatta gégémet, vadvörös / torkába tette, szétmorzsol, újra összerak, / szúnyoghálóba göngyölt testem délibábank / vérízű napnak viszi.” Megtanít az Isten a tisztátalanra. A második ciklus címét Pilinszky Apokrifjének átértelmezéseként képzelem el. Isten, aki látja, hogy miként állunk a napon, most a tisztátalanra tanítja a tűző napsugaraktól gyötrődő embert. Szabó Fanni továbbgondolja az Apokrifben foglaltakat. Az Ismétlődő hatalomban szereplő lomtalanítás az elhagyatottsággal hozható összefüggésbe. A szóalkotásra tett kísérletek nemcsak az említett vers, hanem a teljes ciklus szempontjából figyelemreméltók: „hatástalanítlanít lomtalanít, / megtanít az Isten a tisztátalanra, / hogy mikor hullámlám egymásba vissza”. Az átalakított és újrakomponált szavak új távlatokat nyitnak a szöveginterpretációban: „Tétovázát törött ketté” (Ninive).
A kötet címadó verse az utolsó, Ólomból Dunántúl ciklusban lelhető föl. A versbeszélő kívülről látja magát, mintha az éji nyugtalanságok a mindennapi elmúlást hoznák el: „Nyitott szemmel alszom. / Felülről látom magam, / szemgolyóm rozsdabarna.” Az alvászavarral járó ziláltságot igazolja a versbe ágyazott nyugtalan lüktetés is: „érzékeim átgurítom a látóhatáron. / Az agyagba simult, sáros testem / barnulni kezd a sugárzástól, / eggyé válnak velem a föld színei.” (47.) Az Ólomból Dunántúl címe méltán dallamos, a műben ugyanis központi szerepet kapnak a hangok, igaz, ez utóbbiak nem a nyugalom vagy a szépség zászlója alatt vonulnak fel: „Leszakadt mennyezet alatt fekszem, / mellettem lemezek kupacban, / megidézek róluk egy-egy dallamot. / Véresre karmolnak a macskák. / Anyám kutyák ugatása alá énekel / mindent, amit nem hallhatok.” (49.)
Szabó Fanni: Paraszomnia. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.