Miklóssi Szabó István: Idegenre csiszolt életrajz

2020. október 28., 07:05

Esetünkben az idegen szó teljesen pozitív értelemben használandó, Bereményi Géza nagyszerű életrajzi regényében, a Magyar Copperfieldben olyannyira távol tudja tartani önmagát a saját tapasztalataitól, életétől, hogy műve akár nélküle is önálló életet élhet. Regény egy regényes életben.

A cím csattanós, figyelmet fölkeltő, a magam részéről már-már nagyképű, esetlen és hatásvadász lenne, ha a regény olvasása közben be nem bizonyosodna: bizony méltó a műhöz. Charles Dickens David Copperfield regényén felnőttfejjel akár fanyalogni is lehet, annyi azonban bizonyos, nélküle jóval szegényebb lenne az irodalom (mint általában a Dickensművek nélkül). Bereményi Géza árvasága adja művének gerincét, és milyen árvaság ez! Szerető nagyszülők, akik mindent megtesznek unokájukért, hatéves koráig él velük, aztán nem csupán tőlük veszik el, hanem a nevétől is megfosztják, Bereményiből Rozner lesz, egy orvos mostohagyereke, végül tanárai lesznek egyfajta nevelői, szülei. A regény a nemléttől a katonaságig, tizenkilenc éves koráig mutatja be Bereményi életét, mondhatni irigylésre méltó aprólékossággal, regényességgel.

Őszintén csodálom azt a fajta narrációt, amit a szerző a műben használ. Képes önmagát kiszakítani a saját történései közül, távolságot tartani velük, hagyja, hadd beszéljenek helyette. Talán éppen ezért regényében meglepően kevés a történelmi láttatás (Rákosi-korszak, 1956 stb.), éppen csak annyi, amennyi szükséges a kerethez, a behatároláshoz. Annál több a szerző közvetlen környezetének ismertetése, igaz, Budapest, ahol a szerző született és él, nem úgy tárul ki, mint Párizs egy Balzac-, Victor Hugo-regényben, nem. Budapest itt (legalábbis eleinte) mindössze egy háztól egy zöldségespiacig tart, azon belül is főként egy udvar, egy lakóház jelenti az egész fővárost. Az óvodával és az iskolával párhuzamosan szélesedő város akkor kezd nagy méreteket ölteni (és egyfajta fenyegetéssel bírni), amikor a gyerek az újra férjhez menő anyjához kerül. Annak a fajta szabadságnak, amit a nagyszülei biztosítottak számára, egyszeriben vége szakad, itt már nem Bereményiként, hanem Roznerként kell viselkednie. Ha van a regényben valamifajta gonosz, azt a nevelőapja képviseli, aki iránt a szerző ki nem mondott sajnálatot érez (olvasni a sorok között). Rozner olyannyira (képzelt) erkölcsös, kispolgári, és emiatt veszélyes, hogy az egy idő után sajnálatot ébreszt az olvasóban. Jelenlétében nem szabad heves érzelmeket mutatni, valósággal sulykolja mostohagyerekébe, hogy mit sem ér, semmi sem lesz belőle, akárcsak a biológiai apjából. A biológiai apa szerepe a műben már-már kísérteties. Alig van róla történet, jelenléte mégis ott lebeg az egész regényben, meghatározó a gyerek Bereményi számára. Talán nem szándékos, de mégis hozzá hasonlítódik a nagyszülők szülői szerepe, akárcsak a Rozneré, a tanároké is. Egyfajta idea-apaság ez, ami ki nem mondottan, de állandóan jelen van. Édesanyja is megküzd ezzel a jelenléttel, főként Rozner sebész oldalán; nem más ez, mint rákényszerített szerep, elvárás.

Felesleges szót fecsérelni arra, még miről szól a regény, azért is, mert ebben az esetben sokkal fontosabb a miként, mint a történet. Bereményi alkotása egyértelműen mestermunka, mintegy 650 oldalon át megírni tizenkilenc évet úgy, hogy pillanatra se lankadjon az olvasó figyelme – ez csaknem emberfeletti teljesítmény. A napokban néztem újra a Veri az ördög a feleségét (1977) című filmet, melynek az író társszerzője volt, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a gyomorbajos, karót nyelt Vetró Gézában, az egyik kulcsfigurában Roznert figurázta ki a szerző, míg a kedélyes Kajtár Istvánban részben a nagyapja alakját formázta meg. Így kel életre az irodalom a filmvásznon – ilyen és ehhez hasonlatos módszerek miatt lesz a Magyar Copperfield az egyik legfontosabb regénye az elmúlt éveknek.

Bereményi Géza | Magyar Copperfield (részlet)
A kezdet kezdetén fölém három felnőtt magasodott. Első hat évemben úgy jelentek meg és osztották fel egymás között az egész világot, hogy egészen másnak láttam őket, mint a többieket. A többiek valakik voltak, látogatók, szomszédok, átmeneti járókelők nálam, de ők, a Hármak énbelém bújtak, és máig kísértenek. Szellemek lettek, vagy inkább lények. Három, egymástól teljesen különböző, egymást cáfoló lény mutatta fel magát kisgyerekkoromban, mint három magyarázata a világmindenségnek, amiben nekem kellett figyelnem rájuk. És vitatkoznak azóta is, de csak egymással, nem velem, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy ők

 

Bereményi Géza: Magyar Copperfield. Magvető Kiadó, Budapest, 2020

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)