Bereményi Géza: Magyar Copperfield (részlet)

2020. október 28., 07:02
Bereményi Géza – Stekovics Gáspár felvétele (forrás: Wikipédia)

SÁNDOR ÉS RÓZA MESÉI

A kezdet kezdetén fölém három felnőtt magasodott. Első hat évemben úgy jelentek meg és osztották fel egymás között az egész világot, hogy egészen másnak láttam őket, mint a többieket. A többiek valakik voltak, látogatók, szomszédok, átmeneti járókelők nálam, de ők, a Hármak énbelém bújtak, és máig kísértenek. Szellemek lettek, vagy inkább lények. Három, egymástól teljesen különböző, egymást cáfoló lény mutatta fel magát kisgyerekkoromban, mint három magyarázata a világmindenségnek, amiben nekem kellett figyelnem rájuk. És vitatkoznak azóta is, de csak egymással, nem velem, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy ők hármasban vannak együtt.

Egyikük Róza, a vajákos. Ő kezdte el, mintegy jóslat gyanánt, mondani, hogy háromféle ember létezik. Az egyik fajta a hívő, aki születésétől fogva tudja, hogy van Isten. Rögtön sejtettem, hogy ezzel önmagát jellemzi. A hívőnek magától értetődik az Isten, kétely nélkül tud beszélgetni Vele, teremtés által születettnek érzi a világgal együtt magát, és bele tud nyugodni mindabba, ami az életében történik, mert mögötte mindenható szándékot érez.

A másiknak az a természetes, azzal születik – magyarázta Róza –, hogy sehol az Isten, mivel ő maga nem látja, sosem találkozott vele személyesen. Ez a hitetlen, mint Sándor a példának okáért, akinek a pénz a mindene, meg a saját élete, és benne a parádé démonjai. „Ki, ha nem ő” – ezt mondta Róza a férjéről gyakran. Ki, ha nem ő, mivel Sándor, ha Istennel még sohasem találkozott személyesen, akkor az nincsen is.

Aztán a kereső a harmadik – állította nekem Róza. Az is mindig nyugtalan és kutat, miként a hitetlen, de mindenben istent próbál látni, amivel csak az élete káprázatában találkozik. Róza még azt is hozzátette ehhez a felsoroláshoz, hogy ő mindenkiről azonnal meg tudja állapítani, hogy melyikhez tartozik a három típus közül. Elég csak ránéznie a különféle emberekre a piacon, ha sorban jönnek vásárolni. Ő rögtön látja rajtuk, melyik hívő, hitetlen vagy kereső.

Magam Nagy Zsigmondot soroltam a keresők közé, ugyanis nekem ő volt nagyszüleim után a harmadik mesterem, mint a haza javát szolgáló szabadságharc és az ahhoz tartozó kultuszok tanítója. Hozzá még a Tolnai Világlapja különleges fotográfiáinak, tárcanovelláinak tulajdonosa is volt Nagy Zsigmond, akit ha megnevettettem, mindig azt a régi kávéházi rigmust mondta nekem: Még egy ilyen adomát, s a rendőrnek adom át, meg még ilyesféle ódon zamatú élceket jegyeztem meg tőle sokat letűnt világokból. Mert Nagy Zsigmond kétszáz évszázadban kutakodott mint komáromi származék. A két világháborúban – bár azokról sosem adomázott, csakis a rövid békeidő derűs eseményeiről –, meg az azt megelőző század dicső anekdotáit idézte elém, például az 1848-as tavaszi hadjáratot, amelynek mindegyik győzedelmes csatáját betéve tudta név szerint, és bevallotta nekem, hogy közülük a Branyiszkónál megtörtént roham áll az ő szívéhez legközelebb. Nemegyszer be is számolt nekem annak minden egyes véres percéről, és akkor csak úgy röpködtek a hősi nevek, zuhogott a hó, derékig ért, és benne szuronyt szegezve törtek fel a vörös sapkás fiúk a hegyre. Magamban sajnáltam, hogy ő nem abban a rohamban veszítette el a fél lábát, hiszen jóval később született meg.

Sándor pedig, aki Róza hármas beosztásában a hitetlenek közé tartozott, és egészen az én halálos betegségemig csak gúnyolódott és kibaszarintott velem, hogy „megtudjam, mi az élet”, egy csapásra megváltozott, amikor felgyógyultam, beszélni, járni tudtam ismét. Akkor fedezett fel engem magának. Talán Róza figyelmeztette. Talán ő szólt neki, hogy vegyen már észre, ezt a gyereket csak elvadítja magától a hülyítésekkel. Inkább mondja el neki a valódit, mert a ködös fejű Nagy Zsigmond rossz hatással van rá, és tőle sosem tudja meg a gyerek azt, hogy mi az élet, pedig az érdekelné a gyereket, Sanyi. Úgy képzelem, nagyapám, ha ellenkezett, azt mondta erre: Mi az élet, mi az élet. Kampány. Most áruljam el a gyereknek, hogy az élet kampány?

Azért is képzelem ezt, mert ezzel kezdte nekem a meglepő tanítást, amit én most szóról szóra és valódi hosszúságában még mindig vissza tudok idézni:

– Ezt most én azért mondom el neked, hogy tudd. Az életben a legfőbb, sose szabad kampányba keveredni, mert akkor meggyilkolnak.

Gondoltam, vége a hülyítésemnek, végre felnőttként beszél velem. A valóságnak van egy jellegzetes szövete, amire már a gyerek is felfigyel, és megkülönbözteti a meséktől.

A kampány idegen eredetű szó, nekem mégis egyike lett a legmagyarabbaknak. Sándor, a nagyapám révén jutott el hozzám mint kitüntetett egyike családi és történeti örökségeimnek.

Egyetlenegy ülésben akasztotta a nyakamba egyszobás lakásunk konyhájában, miközben én a lábánál kuporogtam egy kis sámlin, ő pedig karosszékben ülve, egy kancsónak támasztott tükörbe nézve húzogatta le arcáról a habot egy „V” alakban tartott, vékonyra csorbult beretvával, amit még katonakorából hozott haza az olasz frontról, az Első Háborúból.

Hogy neki, Sándornak sok fivére volt, szinte mindegyik másmás anyától, mert a kemény életben az apja, Bereményi András mellől sorra haltak ki a feleségek, és ő, Sándor volt a kései legkissebbik, és egyébiránt is elkülönült a családtól, és olyan hosszúra hagyták nőni a haját, hogy a tanító úr Sámsonnak nevezte, amíg a loboncát a kezére csavarva pálcával ütötte-verte őt Nagykáta közelében a tanyasi iskolában.

András dédapám állítólag alacsony kis ember volt nagy bajusszal – hogyan kerülök én ebbe a sorba? –, kubikus keresetéből lovakat vett, majd ménesei lettek, őbelőle lett az első adófizető, egy virilista, baptista imaházak építtetője és hadiszállító, és mint ilyennek eleinte nem kellett a családjából senkinek sem bevonulnia katonának, az volt a kampány egészen a ’14- es háború utolsó évéig. Ámde ő, Sándor pont 1900-ban született, és tizennyolc éves lett, amikor újabb kampány jött, egyvalakit oda kellett már adni a virilista családokból is, és az apja őt jelölte ki annak. Szinte kölyökként vitték hát el az olasz frontra.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)