Nagygéci Kovács József: A hazanézőn állva

2021. június 03., 10:02

„Az emberek mégis a pap »teljesítményét« értékelték a legtöbbre. Amit ő vitt végbe, az nem az ész, nem a kultúra, nem a neveltetés vagy a katolicizmus teljesítménye. Áron püspök élete az emberi létezés, az emberség kiteljesedése. Nem lehet egészebb, tisztább, hasznosabb pályát elképzelni. Az Élő Székelyföld tudósítója röviden így foglalta össze: »Márton Áron mindenkihez képest más súlycsoport. Kiderült, hogy a legértékesebb szempont a hiteles Isten- és emberszeretet«’ – idéz fel egy nem olyan régi internetes kampányt Száraz Miklós György a Székelyek címmel megjelent kötetében. A 2017-ben a Transindex által meghirdetett „versenyben” sok kiváló erdélyi magyar, köztük székely közül messze Áron püspök kapta a legtöbb szavazatot. Amellett, hogy Száraz könyvében külön fejezet is szól róla, a bevezető sorokban is szerepel, mert a szerzőnek a könyv nemcsak arra lehetőség, hogy összefoglalja mindazt, amit a székelyekről történelmi, kulturális, nyelvi etc. értelemben tudható, hanem arra is, hogy a definíciók mellé – és sok esetben azok helyett – konfessziót, hitvallást adjon.
Ezért idézi fel azt a történetet is, mely talán kevés figyelmet kapott az elmúlt években, azt, amikor néhány éve a magyarországi Nemzeti Választási Bizottság hitelesítette a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést, s ezzel a döntéssel önálló kisebbségként jelölte meg őket. A finoman fogalmazva is nem túl szerencsés választópolgári kezdeményezést és eredményét végül a Magyar Tudományos Akadémia egy közleményben írta felül, mely szerint „az uralkodó történettudományi, régészeti, néprajzi és nyelvészeti álláspontok a székelyeket az etnokulturális értelemben vett modern magyar nemzet szerves részének tekintik”. „A kérdés megnyugtatóan rendeződött, az Akadémia állást foglalt, engem mégis tovább foglalkoztat a kérdés. Ki a székely? Mi a székelység legfőbb ismérve? Székely az a magyar ember, aki a Székelyföldön született? Székelyföldön, székely szülőktől? És ott is él? És ha nem a Székelyföldön, de székely szülőktől született? Vagy ha csak az egyik szülő székely? Székely az, akinek az anyja székely? Székely az, aki székelynek vallja magát? Lehetséges, hogy ha egy székely elhagyja a Székelyföldet, automatikusan magyarrá lesz? »Csak« magyarrá? Magyarországon, a magyar környezetben a székely mint székely észrevehetetlenné válik?”
A „ki vagyok, mi vagyok” kérdésekre választ kereső szerző, miközben oldalak százain át sorolja számbavett információit, nem meglepő módon újra és újra eljut a „mi végre vagyok” kérdésig és annak válaszaiig. Ahogy a fentebbi, Márton Áronnal kapcsolatos megállapításban is olvasható. De mindehhez el kellett végeznie azt a nem kevés munkát, aminek eredménye egy információkban és véleményekben gazdag, részletesen adatolt és a ragyogó írói tehetségnek is lehetőséget adó könyv lett.
Arról is olvashatunk, hogy miért nem egyszerű a székelyekről írni. „Ebben a hazában a melldöngető és hőzöngő szónoklatokból, az érzelmes összeborulásból, a teljesíthetetlen ígéretekből, a könnyfacsaró szalagcímekből mindig volt elég. Az eredményességből, az átgondoltan és következetesen végrehajtott, keserves lemondások árán elért győzelemből pedig a kelleténél mindig kevesebb jutott.” Melldöngetés és hőzöngés helyett higgadtság, alaposság, a téma iránti alázat és igényesség az, ami ennek a kötetnek az igazi értékét jelenti.
Nem kevés és nem veszélytelen munka, elég csak mondjuk a székelyek eredetével kapcsolatos kérdésekre gondolni. Ahogy a szerző írja: „a székelyek eredete, sőt már a nevük etimológiája is olyan kérdés, amin évszázadok óta ölre mennek egyébként szelíd emberek”.
Száraz végig az alábbiak szellemében beszél, ír a székelységről: „úgy gondolom, azzal mindenki egyetért, hogy a székelyek nyelvi és kulturális értelemben, valamint identitásukat tekintve a magyar nép szerves része. Költői túlzással: minden korábban itt élt nép vére csörgedezik bennünk!” A könyv a részletes és személyes bevezetők után külön fejezetekben tárgyalja témáit, legyen szó a székely név eredetéről, a Székelyföldről mint földrajzi fogalomról, részletesen felsorolva a különböző „székeket”, a rájuk jellemző tulajdonságokkal. A rovásírásról is szól fejezet, ebben Száraz azt írja, hogy „a székely rovásírás bizonyítja a kétkedőknek, hogy az Ázsiából kihozott írás igenis létezett, és a 17. században még elterjedt volt”. A különböző vallási felekezetekről is önálló fejezet szól (az unitáriusok ezen kívül is kaptak egy külön fejezetet), nem kevés – és jogos – büszkeséggel írva a 16. században törvényekkel biztosított hitgyakorlási szabadságról.
A föld benépesítéséről megtudjuk, hogy a középkorban Erdély ritkán lakott föld volt, némely forrás desertumként, pusztaságként említi, ezért kellett bele „földműves, a falu- és városépítő mester, kell a kereskedő. És kell a katona, a megbízható határőr is. A nyitott és vendégszerető országnak híre kélt”, így népesült be a vidék. Időrendben haladunk a történelemben, de fontosabb kérdéseket, híresebb szereplőket külön is tárgyal. Olvasunk Bethlen Gáborról, de Dózsa Györgyről, a „székely Robin Hoodról” is, a székely szombatosokról, ezekről a „zsidózó” keresztényekről épp úgy, mint a csíki Könnyező Madonnáról, a két Bolyairól, Kőrösi Csoma Sándorról vagy épp a régi és az új „székely himnuszról”.
A kötet legizgalmasabb részei azok, amelyekben kevésbé ismertekről olvashatunk. Megtudhatjuk például, hogy mi az a „cirkáló komisszió”. „Azok a székely székhez tartozó tisztviselők, akik a királyi főkormányszék utasítására végiglátogatják Keresztúr székely fiúszék falvait, hogy törvénykezzenek a bűnösök felett. Kérdőívvel dolgoznak, melyen 14 kérdés szerepel, s az arra adott válaszok alapján döntenek arról, hogy a megvádolt székely ember vétkes-e vagy ártatlan. A falusi bíró, a nótárius (jegyző), az esküdtek, s rajtuk kívül bármely szabad székely, sőt akár jobbágy is váddal élhet.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem feltétlenül volt hatékony a módszer, a székely közösségek ugyanis vétkeseiket nem szívesen szolgáltatták ki a közhatalomnak. Más miatt érdekes a „szalonnatorony”, ami nem a székelyek gazdagságát hirdeti, pusztán csak arról van szó, hogy „az ó- és újszalonnát, a füstölt disznóhúst, sonkát, kolbászt a vastag falú, hűvös tornyokban tárolták”. Bár a székelyek nem kedvelték és nem is gyakorolták a várépítést, védelmi célokat szolgáló erődítményeket a történelem során ők is emeltek. Hogy egy esetleges menekülés közben ne kelljen az élelmiszer szállításáról is gondoskodni, sok helyen eleve az erősségekben tárolták azt. Így lett a szalonnatorony, a szerencsésebbek még az 1970-es években is találkozhattak ilyenekkel.
A Székelyek regényes, de nem regény, ódának hosszú volna, és nem is mindig engedi meg magának az elragadtatottságot. Leginkább olvasókönyvként lehet hivatkozni rá, mert enciklopédikussága olvasmányossággal társul, magyarázatai világosak, érthetőek, de nem nélkülözi a tudományos alapokat sem.
A szövegében nagyszerű kötet értékét tovább növeli az a gazdag képanyag, melynek zöme a budapesti Néprajzi Múzeum Fotótárából és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fényképgyűjteményéből származik. A fekete-fehér fotókat (a könyv egyetlen színes képe a később vízzel elárasztott Bözödújfalun készült, Zalka Imre, az utolsó magyar vándor fotográfus fotója) a szerző válogatta, és úgy szerepelnek a kötet oldalain, hogy önálló műként is értelmezhetők. Az eredetileg 2018-ban megjelent kötet a képanyaggal kibővítve nyerte el végleges formáját, elismerés illeti ezért a Scolar Kiadót, amiért vállalkozott erre és könyvtárgyként is kiemelkedő alkotást hozott létre.
Az oldalak margóin A-tól Z-ig székely kifejezések sorjáznak (alapvetően Sántha Attila szótárát használva forrásként), az oldalak alján pedig székely településnevek listáját kapjuk, ezek is mind-mind izgalmasabbá teszik a témában való kalandozást. (Előbbi segítségével például megállapítható, hogy Száraz Miklós György könyve nem gamat, nem is gübül, hozzáállása nem bojtorkodós, nem elfélegelte a dolgot, hanem sokkal inkább ember elé való, mint egy jó étel, mert úgy írta meg, mintha ott állna a hazanézőn, és arra iszkitel, hogy kövessük ebben.)
„Ernest Renan mondja: lélek, princípium, elhatározás, szolidaritás. És természetesen nem mindenhol, nem minden időben egyformák az ismérvei. Gondoljunk a háromnyelvű Svájc svájci vagy az Egyesült Államok amerikai »nép«-ére. Renan megállapításait már olyan sokszor túlhaladottnak mondtuk. Most mégis mintha sok mindenben megint igaza lenne. Nem tudok az övénél pontosabb meghatározást, miszerint a nép, vagyis a nemzet »közös emlék a múltról és közös terv a jövőre«. Nem beszél nyelvről, hajszínről, vallásról. Csak a legfontosabbról. A közösről. Ugyancsak ő mondja, hogy a nemzet állandó hitvallás, »mindennapos népszavazás«’.

Száraz Miklós György könyve az érdeklődőknek kötelező olvasmány, konfessziója közös gondolkodásra hívó, különleges műalkotás. Igazi teljesítmény.

(Száraz Miklós György: Székelyek. Történelemről és hagyományról. Scolar Kiadó, 2021)