„Egyszóval, nekem semmi se volt sok – ami a munkát illeti vagy a nélkülözést, viszont semmi sem elegendő, ha arról volt szó, hogy egy kicsit végre jól is érezzem magamat, s ami korlátot e tekintetben át lehet lépni, azt én át is léptem, úgy kicsapongásban, mint erőfeszítésben. De hol van már ez a hősi korom! Mintha nem is én lettem volna, úgy hallgatom ezt a mesét. Egy kis szomorúsággal is, nem tagadom. A lelkemről pedig ezt gondoltam: – Fájdalmas ráadásod. – És ennyi volt az egész” – Störr kapitány, Füst Milán A feleségem története című regényének főhőse és elbeszélője többek között ezekkel a szavakkal alapozza meg regénybeli helyzetének bemutatását. Egy ötvenhárom éves férfi visszatekintése a regény, aki emlékezik és emlékeiből készít jegyzeteket. Nem is feltétlenül azért, hogy megértse az életét, talán csak azért, hogy újra átélje. „Mert hogy is fordíthatná javára az élete átkát másként, mint hogy újra teremti, formálja, jobban szemügyre veszi megint? Mint egy megvert Isten munkálkodik a magányban, s haragjában teremt egy új világot” – javára akarja tehát fordítani mindazt, ami a múltjában átok, de hogy ezt eléri-e azáltal, amit eltervezett, ez egy igen fontos, komoly tétje az egész regénynek. „Nem értettem én még az életemet akkor […]” – írja Störr, és később hozzáteszi: „Ma se nagyon értem…” Mindenesetre az erre a megértésre, belátásra való törekvés már önmagában elegendő lehet ahhoz, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését az eredetileg 1942-ben megjelent, azóta több mint tíz nyelvre lefordított regény iránt, melynek íróját egy időben a Nobel-díjra esélyes szerzők között is számontartották.
„Az ígéretes jövőket ígéretes jelenek, majd ígéretes múltak váltják föl” – ezt már Esterházy Péter írja, nem Füst szövegét elemezve, hanem úgy általában véve értékelve azt a szándékot, hogy valaki az idővel, annak előrehaladtával lépést akar tartani; „et nos mutamur in illis” – teszi hozzá a reformáció korabeli mondást, azaz a változás a szemlélőben-átélőben is végbe megy. Füst Milán azzal, hogy Störr nevében ad címet a regényének, egy olyan megfigyelői pozíciót foglal el, melyből, ha sikerül, a teljes folyamatra rá lehet látni. A könyv lassan nyolcvan éve tartó sikere, az, hogy mind a mai napig alkotók, művészek lépnek közel hozzá és próbálják a maguk nyelvén újramondani Störr és felesége történetét, azt mutatja, hogy Füstnek sikerült mindez. A regény éppen ezért ebben az értelemben mindig több lesz bármilyen feldolgozásánál. Szegedy-Maszák Mihály szerint „Störr problémája, hogy miként és milyen élet élhető mindezekkel a tapasztalatokkal, hogyan viselkedjen a számára kényszerűen feltáruló, ugyanakkor túl bonyolult és rejtélyes világban” – és a felismert, vagy felismerni vélt igazságokat megállapításokban, sokszor nem is feltétlenül odaillő szentenciákban meg is fogalmazza. Ebben a törekvésében az sem akadályozza meg, amikor a teljes megismerés lehetetlenségével szembesül, ahogy ő mondja: „Mintha ki kellene kóstolnom a mélyét mindannak a keserű kétségnek, amelyet magamban gyerekkorom óta hordok: hogy nem értem, és nem is ismerhetem ezt az életet egészen.” Mindeközben – mint bárki más akkor és azóta is, a boldogságot kutatja, ami Störr szerint nem más, mint „lábadozásféle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után.”
„Füst Milán prózájának legizgalmasabb eleme a végletes szubjektivitás: szinte minden művében egy szereplőjének naplószerű elbeszélését olvashatjuk, ami nem csupán az individuális szemszöggel jár együtt, hanem elsősorban azzal, hogy a leírásokban minden, a legelső említéstől kezdve eleve értékelten, a narrátor érzelmi állapotától befolyásoltan jelenik meg” – írja Gyenge Zsolt a 74. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott, Enyedi Ildikó által rendezett filmről szóló kritikájában. Érdekes, hogy mind ő, mind pedig a tíz évvel ezelőtt egy színházi adaptációról (Darvasi átiratában Störr kapitány címmel a kaposvári színházban játszották) író Csáki Judit megjegyzi, hogy a bemutató/előadás előtt újraolvasta a regényt. Hogy ez az újraolvasás teszi-e, hogy sem a film, sem a színházi előadás nem kapott egyértelműen pozitív kritikát, nem igazolható. Az azonban kijelenthető, hogy mivel minden olvasás adaptáció, a regényolvasó tapasztalata, benyomásai olyan elvárásokat támaszthatnak egy feldolgozással szemben, melyek nagyon nehezen beteljesíthetők. Füst Milán szövegei ebből a szempontból ha lehet, még kritikusabbak, mert a költő prózai munkái tulajdonképpen lírai szövegek. Bár Füst drámaíróként is kiváló (lásd például ehhez Térey Jánosnak azt a csodás szerzői találmányát, mellyel a Káli holtak című, jelenben játszódó regényében a főhős anyaszínházaként az egyébként – sajnos – nem létező Füst Milán Színházat adja meg), a szöveg cselekménye – különösen úgy, hogy visszatekintésként tárul elénk – önmagában még nem volna képes teljes élményt adni. Nem véletlen, hogy akár Darvasi, akár legutóbb Enyedi kereste, és a maga számára meg is találta a kulcsot, kulcsokat Störrhöz, Störr feleségéhez – még ha ez nem is egyezett, egyezik minden néző, kritikus által megtalált kulcsokkal.
A feleségem története tehát nemcsak a benne megírt történet és az azt mozgató események, szereplők és motívumok miatt érdekes, hanem leginkább a szöveg nyelve miatt, amely nyelv méltó a Füst Milán-életmű többi nagy alkotásához. Látszólag ellentét, hogy a regény szövege egyszerre van közel az élőbeszédhez és mindeközben mélyen költői. Az ellentét feloldása a megmunkáltságban van. Füst Milán saját elmondása szerint hét évig írta a könyvet, s úgy tartotta, hogy mondatainak zenéje, ritmusa, pazar szóhasználata, a tökéletességre törekvés mindenütt feltűnő nyomai teszik, hogy a regény lapjai élettel teltek, frissek még évtizedek elteltével is. Játékossága nem nélkülözi a humort sem, tud szarkasztikus lenni, például így: „Az én kedves apám halála előtt egy félórával így fejezte ki magát: – Unom én ezt, de nagyon. – S az újságját letette kezéből. De még helyesbítette is a saját szavait. – Unlak én benneteket – mondta pragmatikusan. S röviddel utóbb kegyesen elhunyt.” De szellemessége megmutatkozik az olyan részletekben is, mint ez az alábbi, ahol egy félmondatnyi más regiszterben megszólaló részlettel teszi kontrasztossá a szöveget (Rejtő Jenő juthat eszünkbe): „Hisz, nem mondom én, nem csak a Juliska szép a világon, és nem csak a pásztorsíp – de ha neked az kell! S való igaz, sok baj van ezekkel is a végén, mint ahogy mindennel, amit úgy nevezünk, hogy földi szerelem, s amit áhít az ember, és óhajt – mindez színültig csupa igazság, csak el ne feledd a világért, hogy mégiscsak ez az, amit a szíved akart, s a vágyad neked minden poklon át mutatott, vagyis hogy ez neked az irányzék, a szentségit a fejednek.” Fokozásaival, ahogy egy-egy képet nagyon tudatosan aprólékosan bont ki, nemcsak megnevettet, de a leírás végén komolyságra int: „– Oh – azt mondja –, te megfogod a tüzet a kezeddel? – S látom ám, hogy csupa káprázat a szeme. Igaz, kiesett a parázs a pipámból, s én csakugyan besöpörtem. Csak mi van ezen csodálni való? De hiába, ilyenek a bűvöletek. Igaz, hogy ehhez egyenletesen csörgedezett kinn az eső. S ehhez a kezecskéjét is fogtam ám. S ez volt az egész délután valódi és kifejezhetetlen értelme. A kezecskéje ugyanis lázas volt. S én ettől dideregtem.” Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az eredeti szöveg soronként van tördelve, azaz a szöveg nem folyam, hanem mondatok egymásutánisága.
A feleségem története, mint minden nagyregény, az emberi léthelyzet alapkérdéseit teszi fel és teszi hozzá a megfogalmazott válaszkísérleteit. Éppen ezért, nem elvitatva Füst Milántól mint szerzőtől a címadás jogát az olvasó besorolhat az eddigi adaptálók közé: A feleségem története egyszersmind Störr kapitány története, azaz egy férfi története és egy nő története, tehát az ő történetük, ami ugyanakkor lehet a te történeted… és így tovább.
(Enyedi Ildikó Füst Milán regénye alapján készült filmjét 2021. szeptember 23-tól forgalmazzák a magyar mozikban.)
A film előztese:
Füst Milán a DIA-n: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/fust-milan
