Nagygéci Kovács József: Naptár: egy évre elegendő vers

2021. április 11., 08:13

„Gyónás? Főkönyv? Napló? Mintha papír volna, / írja verseit egy kéknek látszó tóra” – olvassuk a nemrég elhunyt Kossuth-díjas költő, Bertók László Költő című kétsorosában, egy másikban pedig azt, hogy „Illeg-billeg, próbál megállni valahogy, / s azt hiszi, ő viszi a vállán a Napot.” Ez az ironikus pár sor a költő, a költészet szerepéről épp úgy fontos része a most megjelent Az év versei 2021 című antológiának, mint a másik 94 szerző alkotásai. Mintha felelne erre Kiss Judit Ágnes Dallomás című verse, ami már a nyitányban erős állításokkal hív vitára: „A költő nem jó fej, ne hidd!” és fokozza: „A költő szennycsatorna csak, / de néha annak is vacak. / Mocskos szív és mocskos szavak, / csőtöréskor mi felfakad.” Ez az önnön szerepéről talán túlzóan is keményen, eltávolítva szóló vershang provokatív ugyan, de eközben éppen arra hívja fel a figyelmet, ami a költészetben a lényeg: a vers, a szöveg. A költő a vers miatt fontos: „A versek érte a letét, / miattuk hagyd meg életét!” – zárul a vers. Jóllehet a költőnek jogában áll ezt állítani, a kötet mégis – nagyon helyesen – nemcsak az elmúlt év magyar verstermésére irányítja rá a figyelmet, hanem a szerzőikre is, a hagyományos módon, névsorral, rövid életrajzzal, publikációs listával (mert azt is fontos tudni, hogy mennyi és milyen remek folyóirat működik ma is) és az elmaradhatatlan portréfotókkal a borítón.

Antológiák esetében érdemes a reprezentációs szándékot is figyelembe venni, megvizsgálni a kötetet ebből a szempontból is. Bár a versek minőségénél legkevésbé az számít, hogy a szerzője mennyi idős, érdekes, hogy a 95 szerző közül mindössze 11 a negyvenévesnél fiatalabb, őket tekinthetjük „fiatal szerzőnek”. Közülük öten vannak, akik harmincévesnél is fiatalabbak és csak egy szerző 2000-es születésű. Nyilvánvalóan a kiválasztásnál súllyal esik a latba a szerző már meglévő életműve még akkor is, ha a most választott vers esetleg nem feltétlenül annak kiemelkedő darabja. Utóbbira is találunk – sajnos – példát a kötetben. Fontos azt is tudni és megemlíteni, hogy a szerzők negyede nő. Azt is fontos megemlíteni a téma ezen részénél, hogy néha maguk a szerzők akadályozzák meg a beválogatást. Zsille Gábor, a kötet szerkesztője erről így beszélt egy, a Mandineren megjelent interjúban Győrffy Ákosnak: „Tiszta lelkiismerettel beszélek erről, mert Az év versei című antológiát igyekszem úgy szerkeszteni, hogy mindkét tábor alkotói jelen legyenek benne. Felfogásom szerint nincs külön jobboldali és baloldali költészet – csak jó vers van és gyönge vers. […] Folyton falakba ütközöm: többször megtörtént az elmúlt években, hogy szerkesztőként nyújtottam a kezem egy olyan szerzőnek, aki magát hangsúlyozottan a liberális körökhöz sorolja, mégis kapásból megtagadta, hogy verseivel száz költő társaságában szerepeljen az antológiában.” Ezzel együtt számos folyóiratot és még több kötetet szemléztek. A szerkesztői munkának ez az egyik legnehezebb része, Zsille Gábor, aki évek óta végzi ezt a munkát, minden bizonnyal az év nagyobb részében már ilyen szemmel is nézi, olvassa az elé kerülő szövegeket. A kötet összessége azt mutatja, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét, Az év versei egy valóban reprezentatív, hatalmas versanyagot felölelő és azt megmutató kötet lett, méltó az előző években megjelent elődeihez.

Fájdalmas tudni, hogy a válogatásba ezúttal különösen sok olyan kiváló szerző került be, akitől az elmúlt hónapokban végleg elbúcsúzott a magyar irodalmi közvélemény. Bertók László, Bogdán László, Böndör Pál, Dienes Ottó, Gittai István, Szőcs Géza és Farkas Árpád neve már gyászkerettel szerepel, az ő verseik szerepeltetése a költői életművek előtti tisztelgés is. Utóbbi szerző A vének című verse mintha mindannyiukat megénekelné: „Ülnek az eresz alatt az áttetsző / időben; hó hull, hatalmas / elő-ázsiai pelyhekkel havazik. / Bárányok hullnak vagy nyulak, // s nyihogó habfehér paripák – / vélük a tél még eltündérkedik. / A havazás érdes függönye mögül / fölsejlik hirtelen valami rajz – // Dul király mezítlen lányai ringnak. / Fölindulnak a vének kinyújtott / karokkal, s tétován, mint a vakok, / a zuhogó fénybe beleivódnak.” Az elmúlásról, az életből való kilépésről számos vers szól, mindenféle hangon: Kukorelly játékosan és ettől súlyosan, Vári Fábián László bibliai képekkel, Marno János kesernyésen, tragikomikusan.

A másik állandó témával, a szerelemmel, tágabban az emberi kapcsolatokkal megint sokan és sokféleképpen foglalkoznak. Géczi János az egyszerűen csak 2010 címmel jelölt versében így ír: „Sokáig gondolom azt, / az egyes szám harmadik személyhez / nincs jogom” és innen jut el oda, hogy „Azután, amikor / rádöbbenek, hogy / az egyes szám második személy is / vesztes per tárgya, / s a foszló kontúr és a hiábavalóságok / együttesében nincs ami megragadható”. Végül így szól a konklúzió: „nem történik, vélem, semmi. / Az egyes szám első személyben/egyre többen leszek.” A szerelmi líra szép és nem szokványos példája Simon Adri Határ-Villanella című verse, ilyen őszinte sorokkal: „Ha hozzád csapódom, nem tudom, mi lesz. / Pont elférek a csomagtérben, / de jelzem, én nem értek semmihez.” De olvasható klasszikusabb(nak tartható) szerelmesvers is, Báthori Csaba Kigyógyulok című versvallomása például ilyen sorokkal gazdagítja az olvasót: „Nincs mód kigyógyulnom a gyűlöletből, / csak ha téged szeretlek s a valón / túl is szeretsz, és ami idebent öl, / eltörlöd. Rég azt hittem, hamar elszáll / az a néhány együttes év. De látom, / örökké tart vigaszom és világom.”

A költészet sok évszázados hagyományát, az úgynevezett létértelmező versírást (vajon melyik vers nem az?) is sokan művelik, közülük kiemelkedik Tomaji Attila nagyverse, a Fiaim, lányaim vagy Fekete Vince szintén nagyverse, A mozi öröme. Utóbbiban „Két életünk van: az egyik, amikor, és másik, amikor / utána. És a közben ez a Senkiföldje, ami fenyegető, / nyugtalan, sötét. Sőt: hullámzó, tajtékzó erők, / partra vetettség stb.”. Szálinger Balázs Boldogságérzet hajnalonta című verse is ilyen, benne kellő mennyiségben játék, könnyedség, mert a jó vers tud játékos is lenni. Amilyen például a mindig figyelemre méltó Tolnai Ottó és Király László egy-egy verse is, előbbi a fúgakeresztekről ír – és közben nagyjából az egész univerzumról, ahogy ez Tolnaitól megszokott és megunhatatlan –, utóbbi egy olyan 1965. április 30-i éjszakáról közöl betűhíven egy – vélhetően – besúgói jelentést, amelyről ízelítőül elég annyit tudni, hogy: „A jelen lévök különbözö témákrol / beszélgettek amit az utcárol nem lehet / hallani hadonászva verseket orditoztak / amiket ök irtak hajnalig ami az utcára / is kihallatszott elég messze”.

De hangsúlyos a tragikum is. Nagy Gábor elégikus soraiban a nagyszülők idéződnek meg, mintha egy ciklusból valók volnának a szövegek. Hevesi Judit Ott milyen című gyászverse az első soraiban is megrendítő: „Ott milyen, mondd? / Vannak-e színek? Hogy telik az idő? / Azt képzelem, mint északon, a tengernél, / ott sem megy le a Nap, és a szabadság / fényesen ragyog. // Ugye nincsen fájdalom?” De szólnak versek költőelődökről és költőelődökhöz: Csoóri Sándor, Pilinszky, Utassy idéződik pályatársak szövegeiben, téma Trianon és téma a pandémia is, hiszen az év versei a 2021-es esztendőre adnak támpontokat és irányt s eközben élményt, vigaszt, bátorítást, nem egyszer komoly megrendülést. Nem mindig, de nem is ritkán: katarzist.  Mert ahogy azt Bertók László a már idézett ironikus kérdésében felveti, valamiféleképpen mégis csak a költő viszi hátán a napot. Égitest a vers: világít is, melegít is. És ezzel a költő a napot, napokat mint időt is hátára veszi. Megtölti ezzel-azzal, 2021-ben sem lényegtelen, hanem nagyon is fontos tartalommal. Az év versei 2021 nyugodtan nevezhető ilyen értelemben naptárnak.

 

Zsille Gábor (szerk.): Az év versei 2021, Magyar Napló, 2021