Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
A regény önéletrajzi ihletésű. Egy tragikus sorsú család életébe enged bepillantást. Az tárul az olvasó elé, amit a gyermek látott, megélt és megértett (megérthetett) a világból. Édesapját úgy vesztette el, hogy nem is ismerhette, hiszen nem sokkal a házasságkötés után a frontra került, és soha nem tért vissza. A háború utolsó évében született kisfiú vidéken nőtt fel, hatéves koráig az anyai nagyanyja gondozta, aki az utolsó időkben már súlyos beteg. Itt kapcsolódik be az olvasó. Búcsúval, elválással kezdődik a történet: „Az állomásra megyünk. Mind a hárman. Én a mamám kezét kulcsolom, imádságosan. Utolsó útjára kísérem őt. Ő végtelen utamra engemet.”
Az édesanya Budakeszire viszi a gyermekét. Itt dolgozik egy szanatóriumban, itt kapott lakhelyet egy templomi sekrestyében. Már önmagában ez is morbid helyzet. De a gyermek számára hirtelen minden más is megváltozik. Új ruhát kap, naponta mosakodnia kell, késsel-villával kell ennie, nem Krisztus-képeket lát a falakon, hanem Sztálint és Rákosit, és már a nap sem esti imával zárul, mint a nagymamánál.
Az iskolai környezet is egy új rendhez szoktatja: a korábban megszokott lazaság itt nem marad retorzió nélkül. A fegyelmezés eszközei – a körmös, a tenyeres – a diktatúra sajátos rendjére készítik fel.
A rendszer szemlélete a gyermeki lét minden zugába beszökik. Nem csupán a játszótérre, az iskolába, a szanatóriumba, de a szűk otthonba is, hiszen még az édesanya is azzal fenyegeti játékosan a gyermeket, hogy telefonál Rákosi pajtásnak, ha engedetlenkedik.
Persze felbukkannak környezetükben a rendszerkritikus hangok is. Apró kis fricskának tűnik, de az adott korban komoly kockázattal járt, hogy az egyik fuvaros a lovait Vologyának (Lenin) és Szoszónak (Sztálin) nevezte, és szükség esetén keményen ostorozta is őket.
Mindez a kisfiú narrációjával jut el az olvasóhoz, aki nemegyszer kilép a történet fő sodrából, olykor időben is visszatekint, s ahogy a mesélés asszociációs rendje kívánja, igazodik a felbukkanó emlékekhez.
A gyermek élni akarja az életet. Örömöt, vidámságot próbál teremteni maga körül, s ezért harcolni is kész. Taktikusan, a felnőttek gondolkodásába beépülve. Ha kell, földre veti magát, visong, hogy akaratát érvényesíthesse.
Ez az önzés azonban hamar felülíródik. A nyiladozó értelmű kissrác kezdi fölismerni, felfogni és belátni, hogy a tetteknek következményei vannak. Kezdetben – társaival együtt – még vicces játéknak hiszi, amikor gesztenyével dobálnak egy autóbuszt. Aztán meglepetten konstatálja, hogy a felelősségre vonás alól a többség úgy igyekszik menekülni, hogy egymásra kenik a balhét. Ez rádöbbenti az egymásért való kiállás fontosságára, s hogy az árulás és a cserbenhagyás nagy árat követel. Később már ösztönösen ráérez, hogy segítséget kell kérni, amikor a gyerekek világháborús bombát találnak, és ahhoz hozzányúlnak, felemelik. Végigfut benne a kérdés: árulás-e, ha ezt most jelzi a felnőtteknek, vagy életmentés? Az efféle momentumok erősítik a mindennapok drámaiságát.
A gyermek – csakúgy, mint mindenki más – kíváncsi természetű. Ismerni akarja a dolgok mögöttesét. Folyton kérdésekbe bonyolódik. Csakhogy a kérdezettek már felnőttek, és tudják, hogy bizonyos válaszok kockázattal járnak. Így kell szembesülnie a tiszta léleknek a szükségből, a muszájból megfogalmazott hazugságokkal.
Az ötvenes évek Budakeszije – minden álságos eleme ellenére – még egy viszonylag csöndes, élhető világ. De itt is találkozik lelki terrorral, megalázással (amikor két – éhezés miatt tolvajlásra kényszerülő – gyereket közszemlére tesznek). Belelát titkokba (tiltott abortusz végzése). Szembesül a felnőttek árulásával (amikor a szomszéd kölcsönöz egy porolót az édesanyjának a veréshez). Megismerkedik az állami gondozottak életével (amikor édesanyja megbetegszik, s őt pár hónapra intézetbe helyezik). Családi összejöveteleken pedig folyton hallja vitázni a felnőtteket. S ez is csak az összevisszaság érzetét erősíti benne. Valódi kapaszkodót – és egyfajta megtérést is – talán csak a Zsanett nénitől hallott történet ad neki, amely egy az édesanyját születésekor elveszítő férfiról szól, aki az „édesanyám” szót majd a halálos ágyán mondja ki először. Ez a történet lesz a nyiladozó értelmű kisfiú számára a kulcs az élethez.
A regényt nemcsak a valósan megélt múltbéli dolgok közötti kalandozások teszik izgalmassá, hanem az általa megidézett alakok, a használt nyelvezet, az élőbeszéd-szerűség, a félszavak, amelyek az olvasót is bevonják a történetbe.
A mű 44 fejezetből áll. Ez sem véletlen. A számmisztika a kötetben is szóba kerül. A család egyik ismerőse – a történetben csak Nevelőpajtásként emlegetett Baba néni férje, Oszi bácsi – vezette be a szerzőt a számok misztikus világába, aki szerint „minden ember az első, aki valaha világra jött és jön. Voltaképpen „minden ember Ádám”. Erre replikázva jegyezte meg a gyermek Istvánka: „Jó, nem bánom. Legyen Ádám. De az én nevem számjegyekkel kifejezve inkább Negyvennégy legyen. Én akkor fogantam: a halál hónapjában.” Mindehhez egy másik varázslatos pillanat társul, amikor a szerző betold a történetbe egy időben és térben messziről érkező sugallatot: „Legyen a neve Negyven4 – suttogta […] ismeretlen nyelven valaki. Egy költő, akiről csak később tudtam meg, hogy a keresztneve Ádám. A XIX. századi lengyel költőről, Adam Mickiewiczről van szó, aki ezt a számot használta az Elődök (Ősök) című verses drámájában. A sors és az időjós Oszi bácsi keze itt összeér, hiszen Kovács István életműve számos ponton kapcsolódik a lengyel kultúrához, irodalomhoz, történelemhez.
Gyermekkori emlékeket, élményeket felelevenítve kísér át a történelem egyik legsötétebb korszakán A gyermekkor tündöklete című kötet, amelyben az a csodálatos, hogy a szerző a gyermeki szem tisztaságával és naivitásával nyúl a témához.
Szeretetregény ez, amelyben szerepet kap az édesanya, a soha nem látott édesapa, a szélesebb család, a haza és Isten is. Pedig hogyan is kezdődik a történet? „Az anyanyelv első szavaitól félek. Valamikor jobban féltem anyámtól. Vele ijesztgetett mamám: emlékeim nagymamája. Akkor még csak három veszélyt ismertem: anyád, török, tatár.”
(Kovács István: A gyermekkor tündöklete. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2022)
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.