Pál-Lukács Zsófia: Dolgozni az elveszetekkel. Nagy Koppány Zsolt: Lórúgás gyomorszájra

2022. január 20., 08:20

„Szinte minden csak gesztus volt”, ez a mondat jól kapcsolódik Nagy Koppány Zsolt Lórúgás gyomorszájra című kötetének értelmezői tapasztalatához, ugyanakkor ez az emlékezetes mondat, amelyet a szerző egy interjúban fogalmazott meg, ebben a szövegkörnyezetben is jól érvényesül. Nagy Koppány Zsolt szerint mindig az első mondat a legfontosabb. A Lórúgás gyomorszájra című kötetnél ennek kapcsán éppen a megelőzöttség, beágyazódás jut először eszünkbe. A könyv hozza magával a szerző történetét, irodalomtörténeti szituáltságát, azokat a lényegi sajátosságokat, amelyek a munkásságát és az Előretolt Helyőrségben vállalt alkotói szerepkörét jellemezték. Nagy Koppány Zsolt, hasonlóan Orbán János Dénes vagy Sántha Attila korabeli törekvéseihez, a transzközép alkotójaként korábbi műveiben is kiemelt szerepet szánt annak, hogy nyisson az élet többi területe felé, az esztétikai szempontok megtartását így kiegészítette a polgárpukkasztásra való törekvés; a művek célja ekkor gyakran az olvasó bosszantása. A 2000-ben megjelent Arról, hogy milyen nehéz című kötet például már a borítóval elérte ezt a hatást. Némiképp kapcsolatba lép vele a most megjelent novelláskötet is. A cím és az első látvány egyaránt rendhagyó: Szentes Zágon munkája a hatáskeltés előzményekből ismert formájával él, egy, talán éppen rúgásra kész női lábat láthat az olvasó, vörös cipővel.
Igazi hatását a könyv talán mégsem ezzel éri el, sokkal lényegesebb az ellentétezés, ami a korábbi kötetekre jellemző témakör és az új kötet világa között feszül, élesebbek és mélyebbek az áthallások a székely nyelv és logika, valamint a magyarországi „nyelv” és világrend között. És terheltebb is ez a beszédmód, illetve témavilág. Ebben a kötetben más lett az elbeszélt történethez kapcsolódó viszony, kicsit más az elbeszélésmód és az elbeszélői hang. Az anekdotázó kedvet újfajta valóság váltja fel; a kötetben szereplő történetek éppen úgy végződnek, ahogyan egy történetnek végződnie kell. Mintha az eleve elrendeltség tapasztalatával találkozna minduntalan az olvasó. Erre az újszerű megközelítésre már a címválasztás okán is gyanakodhatunk: vélhetően ezek olyan mesék lesznek, amelyek rosszul végződnek.
Az tehát, hogy a Lórúgás gyomorszájra lényegében egy „trilógia” részeként (A vendégmunkás [és a] dalai, valamint az Apucifoci című kötetekkel egy időben) jelent meg, már önmagában is figyelemreméltó szempont; érdemes lenne ezt a három művet együtt olvasni, hogy kirajzolódjanak a mostani fő világnézeti jellemzők és prózapoétikai eljárások. A kötettel kapcsolatban ugyanakkor, ha jó első mondataink nincsenek is, vannak első kérdéseink, látszólag általánosak. Például, hogyan tudunk felülemelkedni a mindennapi toposzainkon, amelyek a kapcsolatainkhoz, a munkánkhoz, a kikapcsolódási lehetőségek forgatókönyveihez kötődnek. A kérdés többféle változatát ugyanakkor a kortárs irodalomban (is) megtaláljuk, ráadásul a kötetben az egyes írások alatt olvasható ajánlások ráirányítják a figyelmet ezekre a lehetséges kapcsolódásokra.
Az Erős nők című szöveget például Michel Houellebecqnek ajánlja a szerző. Houellebecq közismerten az „elveszettekkel” dolgozik, olyan szereplőket választ ki, akik képtelenek lépést tartani a mai világgal. „Az a dolgom, hogy megmentsem a jelenségeket; a tőlem telhető legjobban leírjam azokat az emberi jelenségeket, amelyek olyan spontánul megnyilvánulnak előttem” – mondta egyik interjúban, s mintha Nagy Koppány Zsoltnak is valami hasonló lenne az ambíciója; a kötetben szereplő írásokban olyan részleteket nagyít ki, amelyek éppenséggel elkerülik a figyelmünket. Sémákat rajzol meg, ilyenek például: bizalmatlanság/visszaélés, érzelmi nélkülözés, védekezési kényszer/szégyen, a sérülékenység vagy a betegség veszélye stb. Ennek tétje lehet pedig az, hogy egy adott történet milyen sémát hív elő, hogy mennyire tudunk függetlenedni ezektől a gondolkodásban, cselekvéseinkben. Különösen igaz ez az Egy megtisztelő barátság stációi című szövegre, amelyből a borító hátoldalán is olvashatunk részletet. Ez a novella jól ismert, amerikai filmek forgatókönyveire emlékeztető klisék alapján strukturálódik (egy angoltanár közvetlen kapcsolatba kerül a maffiával, a konfliktusnak pedig meglakolás a vége). Ezek a sémák az elsődleges valóságunknak is a mozgatórugói, ehhez kapcsolódóan több szövegbe beemel például hírrészleteket, ugyanakkor változatos eljárásokkal él a szövegekben, találkozunk naplóformával, levéllel is.
A szatíraszerű írásokban a kiszolgáltatott szerepkörökre helyeződik a fókusz; a megcsaltság, megalázottság, depresszió, pandémia pedig elsősorban szintén kliséket juttatnak eszünkbe, mögöttük áll „az emberi nyomorúság, ami kicsap belőle”, miként Miklóssi Szabó István fogalmazott. S mit tesz az elbeszélő ezekkel a hétköznapi szükségszerűségekkel: kifordítja és a másik oldalát mutatja a dolgoknak, ahonnan szemlélve már lehet esetleg a naivitáson, kisszerűségen nevetni, de mindenesetre iróniára alkalmasak. Így például, a babanapló sémájára egy író ráknaplót szerkeszt. Nagy vásárlóerőt mozgósít ezzel, mígnem egy diagnózis után a saját történetével tölti ki a vonatkozó részeket. Kétségtelen, hogy a megváltozott emberi kapcsolatok egyfajta „rossz közérzetet” teremtenek, ami elsősorban annak a felismeréséből származik, hogy tudjuk, mi fenyegeti az embert: betegség, haláltudat, esetleg baleset és így tovább. Efféle tapasztalások során válhatunk harcképtelenné. Mindvégig szükségszerűen alá- és fölérendeltségi viszonyok szervezik az emberi kapcsolatokat, kiszolgáltatott szerepkörökben kell bizonyítani. Kinek is? És ki az, akinek állnia kell az ütéseket? Az itt olvasható szövegekben, jelenetekben tanárok, színészek, gyári munkások, mintapolgárok, írók, nők és férfiak, vagy éppen a „negyvenhetesek klubjának” tagjai válnak „a kortárs magyar próza egyik legjelesebb és legfurmányosabb alkotójának” központi figuráivá (lásd fülszöveg, Orbán János Dénes), hasonlóan Tar Sándor vagy Hay János prózavilágához. Nagy Koppány Zsolt ezeket az élethelyzeteket hol iróniával, hol pedig humorral oldja. Elméleti kérdés is, mi alapján állapítjuk meg, hogy valami ironikus, vagy sem (nem beszélve arról, hogy a megbízható narrátor kérdését is ide kapcsolja); de tudjuk, hogy az irónia valaminek a tagadása: „Ez tartja egyben a világot: a rohadt szeretettel már rég szétesett és elpusztult volna minden. Rátok se köpök, rátok se nézek: fancsali képű, kesztyűs Sátán, és kaporszakállú, bicegő Isten: lelepleztelek.” (284.)

 

Nagy Koppány Zsolt Lórúgás gyomorszájra, KMTG - Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021