„Szinte minden csak gesztus volt”, ez a mondat jól kapcsolódik Nagy Koppány Zsolt Lórúgás gyomorszájra című kötetének értelmezői tapasztalatához, ugyanakkor ez az emlékezetes mondat, amelyet a szerző egy interjúban fogalmazott meg, ebben a szövegkörnyezetben is jól érvényesül. Nagy Koppány Zsolt szerint mindig az első mondat a legfontosabb. A Lórúgás gyomorszájra című kötetnél ennek kapcsán éppen a megelőzöttség, beágyazódás jut először eszünkbe. A könyv hozza magával a szerző történetét, irodalomtörténeti szituáltságát, azokat a lényegi sajátosságokat, amelyek a munkásságát és az Előretolt Helyőrségben vállalt alkotói szerepkörét jellemezték. Nagy Koppány Zsolt, hasonlóan Orbán János Dénes vagy Sántha Attila korabeli törekvéseihez, a transzközép alkotójaként korábbi műveiben is kiemelt szerepet szánt annak, hogy nyisson az élet többi területe felé, az esztétikai szempontok megtartását így kiegészítette a polgárpukkasztásra való törekvés; a művek célja ekkor gyakran az olvasó bosszantása. A 2000-ben megjelent Arról, hogy milyen nehéz című kötet például már a borítóval elérte ezt a hatást. Némiképp kapcsolatba lép vele a most megjelent novelláskötet is. A cím és az első látvány egyaránt rendhagyó: Szentes Zágon munkája a hatáskeltés előzményekből ismert formájával él, egy, talán éppen rúgásra kész női lábat láthat az olvasó, vörös cipővel.
Igazi hatását a könyv talán mégsem ezzel éri el, sokkal lényegesebb az ellentétezés, ami a korábbi kötetekre jellemző témakör és az új kötet világa között feszül, élesebbek és mélyebbek az áthallások a székely nyelv és logika, valamint a magyarországi „nyelv” és világrend között. És terheltebb is ez a beszédmód, illetve témavilág. Ebben a kötetben más lett az elbeszélt történethez kapcsolódó viszony, kicsit más az elbeszélésmód és az elbeszélői hang. Az anekdotázó kedvet újfajta valóság váltja fel; a kötetben szereplő történetek éppen úgy végződnek, ahogyan egy történetnek végződnie kell. Mintha az eleve elrendeltség tapasztalatával találkozna minduntalan az olvasó. Erre az újszerű megközelítésre már a címválasztás okán is gyanakodhatunk: vélhetően ezek olyan mesék lesznek, amelyek rosszul végződnek.
Az tehát, hogy a Lórúgás gyomorszájra lényegében egy „trilógia” részeként (A vendégmunkás [és a] dalai, valamint az Apucifoci című kötetekkel egy időben) jelent meg, már önmagában is figyelemreméltó szempont; érdemes lenne ezt a három művet együtt olvasni, hogy kirajzolódjanak a mostani fő világnézeti jellemzők és prózapoétikai eljárások. A kötettel kapcsolatban ugyanakkor, ha jó első mondataink nincsenek is, vannak első kérdéseink, látszólag általánosak. Például, hogyan tudunk felülemelkedni a mindennapi toposzainkon, amelyek a kapcsolatainkhoz, a munkánkhoz, a kikapcsolódási lehetőségek forgatókönyveihez kötődnek. A kérdés többféle változatát ugyanakkor a kortárs irodalomban (is) megtaláljuk, ráadásul a kötetben az egyes írások alatt olvasható ajánlások ráirányítják a figyelmet ezekre a lehetséges kapcsolódásokra.
Az Erős nők című szöveget például Michel Houellebecqnek ajánlja a szerző. Houellebecq közismerten az „elveszettekkel” dolgozik, olyan szereplőket választ ki, akik képtelenek lépést tartani a mai világgal. „Az a dolgom, hogy megmentsem a jelenségeket; a tőlem telhető legjobban leírjam azokat az emberi jelenségeket, amelyek olyan spontánul megnyilvánulnak előttem” – mondta egyik interjúban, s mintha Nagy Koppány Zsoltnak is valami hasonló lenne az ambíciója; a kötetben szereplő írásokban olyan részleteket nagyít ki, amelyek éppenséggel elkerülik a figyelmünket. Sémákat rajzol meg, ilyenek például: bizalmatlanság/visszaélés, érzelmi nélkülözés, védekezési kényszer/szégyen, a sérülékenység vagy a betegség veszélye stb. Ennek tétje lehet pedig az, hogy egy adott történet milyen sémát hív elő, hogy mennyire tudunk függetlenedni ezektől a gondolkodásban, cselekvéseinkben. Különösen igaz ez az Egy megtisztelő barátság stációi című szövegre, amelyből a borító hátoldalán is olvashatunk részletet. Ez a novella jól ismert, amerikai filmek forgatókönyveire emlékeztető klisék alapján strukturálódik (egy angoltanár közvetlen kapcsolatba kerül a maffiával, a konfliktusnak pedig meglakolás a vége). Ezek a sémák az elsődleges valóságunknak is a mozgatórugói, ehhez kapcsolódóan több szövegbe beemel például hírrészleteket, ugyanakkor változatos eljárásokkal él a szövegekben, találkozunk naplóformával, levéllel is.
A szatíraszerű írásokban a kiszolgáltatott szerepkörökre helyeződik a fókusz; a megcsaltság, megalázottság, depresszió, pandémia pedig elsősorban szintén kliséket juttatnak eszünkbe, mögöttük áll „az emberi nyomorúság, ami kicsap belőle”, miként Miklóssi Szabó István fogalmazott. S mit tesz az elbeszélő ezekkel a hétköznapi szükségszerűségekkel: kifordítja és a másik oldalát mutatja a dolgoknak, ahonnan szemlélve már lehet esetleg a naivitáson, kisszerűségen nevetni, de mindenesetre iróniára alkalmasak. Így például, a babanapló sémájára egy író ráknaplót szerkeszt. Nagy vásárlóerőt mozgósít ezzel, mígnem egy diagnózis után a saját történetével tölti ki a vonatkozó részeket. Kétségtelen, hogy a megváltozott emberi kapcsolatok egyfajta „rossz közérzetet” teremtenek, ami elsősorban annak a felismeréséből származik, hogy tudjuk, mi fenyegeti az embert: betegség, haláltudat, esetleg baleset és így tovább. Efféle tapasztalások során válhatunk harcképtelenné. Mindvégig szükségszerűen alá- és fölérendeltségi viszonyok szervezik az emberi kapcsolatokat, kiszolgáltatott szerepkörökben kell bizonyítani. Kinek is? És ki az, akinek állnia kell az ütéseket? Az itt olvasható szövegekben, jelenetekben tanárok, színészek, gyári munkások, mintapolgárok, írók, nők és férfiak, vagy éppen a „negyvenhetesek klubjának” tagjai válnak „a kortárs magyar próza egyik legjelesebb és legfurmányosabb alkotójának” központi figuráivá (lásd fülszöveg, Orbán János Dénes), hasonlóan Tar Sándor vagy Hay János prózavilágához. Nagy Koppány Zsolt ezeket az élethelyzeteket hol iróniával, hol pedig humorral oldja. Elméleti kérdés is, mi alapján állapítjuk meg, hogy valami ironikus, vagy sem (nem beszélve arról, hogy a megbízható narrátor kérdését is ide kapcsolja); de tudjuk, hogy az irónia valaminek a tagadása: „Ez tartja egyben a világot: a rohadt szeretettel már rég szétesett és elpusztult volna minden. Rátok se köpök, rátok se nézek: fancsali képű, kesztyűs Sátán, és kaporszakállú, bicegő Isten: lelepleztelek.” (284.)
Nagy Koppány Zsolt Lórúgás gyomorszájra, KMTG - Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021
A 86. életévét taposó Gazda József 2021 végén két kötettel is jelentkezett. Az egyik, a Miért is éltem? – A kor karmai között önéletrajz és korrajz egyben, visszatekintés az általa megélt időszakra, míg A XX. század, ahogy megéltük című, a Székely Könyvtár-sorozat 98. kiadványaként megjelent könyve mások visszaemlékezéseit tartalmazza az 1900-as évek kezdetének békeidejétől egészen 1990 fekete márciusáig.
Az év végi megjelenések között üdítő színfolt Molnár Vilmos Kőrösi Csomá-s műve, mely joggal nevezhető az év legszebb könyvének mind küllemében, mind tartalmában. Nem csoda, hisz a csíkszeredai író oda furakodott be, ahol a tudomány már nem tudja utolérni Kőrösi Csoma Sándort: a legendák, a mágikus realizmus és a mesék csodálatos világába.
A közelmúltban látott napvilágot Lackfi János kreatívírás-könyve, a Hogyan írjunk verset?, ami a szerzőtől már megszokott, hozzáértő, okos és humoros stílusban született, és ugyanezeket a stílusjegyeket viselik magukon P. Szathmáry István illusztrációi is. Lackfi János amellett, hogy az egyik legjobb költőnk és versértőnk, hosszú évek óta írásoktatással is foglalkozik. A témához tehát nemcsak tanárként, hanem gyakorló íróművészként is hozzá tud szólni. A könyvét az internetes oldalakról ismert „gyakran ismételt kérdésekkel” kezdi: „Mit tud ez a könyv?” A válasz pedig így hangzik: „Remélem, sokat.
A mese ezernyi lehetőséget kínál arra, hogy történeteken keresztül mutassuk meg a világot, az érzelmeket, teremtsünk és újraépítsünk hagyományokat – mondják a mesepedagógusok. Csak akkor és úgy lehet szívtől szívig érni, lélektől lélekig történetet mondani, ha olyan történetet választunk, amely a gyermek aktuális igényeire válaszként rímel.
A kötet információs oldalán, ez az elejétől kezdve a 4., számozatlan oldal, a következő mondatot olvashatjuk: „A kötet helyesírása számtalan helyen eltér az akadémiai helyesírástól.” Ez, mondjuk, eléggé megengedő kijelentés, hiszen a szövegfolyam az akadémiai helyesírásból mindössze a központozást és olykor a nagy kezdőbetűket tartotta meg.
Lőrincz P. Gabriella legújabb munkája ugyanis már kiforrott szerzőről árulkodik. A könyv vegyes műfajú – versek és prózák egyaránt találhatók benne. Az igazi átütő erő azonban ezúttal a novellákban rejlik. Ezekben a hétköznapi lét drámai pillanatait ragadja meg a szerző. S hogy az érzelmi hatás még ütősebb legyen, a történetekbe mesélőként avatja be az olvasót. A személyesség ilyenforma erősítése lélektanilag rendkívüli hatást gyakorol a külső szemlélőre.
Hézagpótló kiadvánnyal jelentkezett a Magyar Napló Kiadó, amikor közkézre bocsátotta Az idő csapdája című, több mint háromszáz oldalnyi gyűjteményes Oláh János-kötetet. A könyvben, ahogyan az alcímben megjelölt műfaji relációk is jelzik, esszék, tárcák, vezércikkek kerültek egy helyre.
Miután a cseh és a lengyel olvasók is anyanyelvükön élvezhették a borzongást, és a Peter Bebjak készítette filmadaptáció a Netflixen is elérhető lett, végre megjelent Jozef Karika Trhlina (Hasadék) című, 2016- os regényének magyar fordítása is. A hasadék 2021-ben, az Animus Kiadó gondozásában látott napvilágot.
Sötétség. Fény. Magasba nyúló kezek. Csend. Erőteljes mozgás. Ismét csend. A halál jelenléte nemcsak a színpadon játszókra nehezedik, hanem mindenkire. Életképek, emlékek és történelmi, objektív adatok egyvelegéből alakult ki az Udvari Kamaraszínház és a Vajdasági Kamara Táncegyüttes közös produkciója, melynek ötletgazdája Patyerek Csaba, rendezője pedig Kálló Béla színművész.
Művei egyértelműen beilleszthetők a 20. századi szimbolizmusba, gyökerei pedig az azonosítható hagyományból fakadnak: ezt nevezzük a magyar népművészet jelképes nyelvének folytatásaként szerves vagy organikus művészetnek. Szilágyi Mária számára a hagyomány a kereszténység (a Biblia), a görög mítoszok, valamint a magyar folklór, és kisebb részben az irodalom.