Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:
így van ez, és a szívem élve keresztre feszít.
(Catullus, ford. Szabó Lőrinc)
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon. A versek úgy találnak rá a klasszikus költői toposzokra, hogy észre sem vesszük: a költészet általános képeit olvassuk újra, miközben úgy érezheti az olvasó, őt szintén pásztázza a másik szem és az ő szíve is élve keresztre feszít. De kit? Ugyanaz a talány marad meg a kérdéssel szemben, mint a másik szem vonatkozási pontjánál, hiszen mi is van az egyik szememben (ha a másikban vessző)? Mit látok meg vele a magamból és a világból? Milyen formát találok a művészi kifejezésnek?
A szem a lélek tükre, tartja a mondás. Persze a tekintettel, látással kapcsolatos összes többi közmondásunkat felsorolhatnánk, és akkor a vesszőről még nem beszéltünk. Addig hajlítsd a fát, míg vessző – igen, ez a közmondás például a gyerekkort idézi, ami nem idegen a kötet összefüggéseitől sem. Az emlékezés az alkalmi versekben szintén megjelenik, ilyenek a Lövétei Lázár Lászlónak és Fekete Vincének írt művek.
Ezek a képek persze sokkal több jelentést sűrítenek, mint amit itt felsorolhatnánk, és a kötet célja talán az, hogy a különböző időket és a hozzájuk rendelt költői toposzokat nagyobb távlatból, fejlődéstörténeti, azaz evolucionista (Evolúció) és az örökkévalóság perspektívájából nézze. Hiszen, még ha „tűnni látom, az ízeket, / a világ ízeit nagy E betűkkel” (Semmiből fakadó vágy), mégis megvan a tudásunk, hogy az ember kiválasztott. Ezért van az, hogy a folytonosság láncolatában könyörületes természete mindig elvezeti az újrakezdés lehetőségének megtalálásához, hogy az emberhez társított mindennemű tulajdonságok együttesében képes legyen nemcsak látni, hanem meghallani a mélyebb hangokat (A beszédünk vége), az emlékeket, a vágyat, vagy épp az „átkozott óhaj”-t. Ezek révén tudunk eljutni a Másikig (így is értelmezhető a kötet címében szereplő Másik fogalom).
A másik szememben a vessző című kötetben azonban nem kifejezett cél a másik elérése. Másik helyett itt sokszor a természet áll, a madarak és a fák, ahogyan az egyik ciklus címében megjelenik (A fák vadászni mentek). Talán mert a fa az élet jelképe, és Szondy Adorján Györgyöt éppen ez az általánosan emberi érdekli, az időben kibomló lét, a lenni tudás boldogsága. Ezért megadja a magyarázatát annak, miért fontos számára a természet vizsgálata. A hetedik nap című versnek egy Szent Ágoston-idézet a mottója, mely rámutat arra, hogy a teremtett világban hogyan lehet megtalálni az örökkévalóság nyomait. A rátalálás egyfajta számvetés az idővel, az emlékekkel: „kinek adjam/hát, amit örökül kaptam és mégsem?” – teszi fel a kérdést.
Az első, kötetindító vers Irány címmel épp ezeknek a kérdéseknek jelöli ki a mindenkori idejét. Amikor „magukra öltik tornyos / csigaházaikat a percek”, teret engednek a nagy mondatoknak. Olyanok ezek, mint a körülírás a prózában. A hömpölygő, mégis nagyon feszes, egyszerre játékos, fondorlatos és titokzatos mondatok az „oly fölösleges irányok bármelyikébe” vezetnek. Kissé minden hiábavaló, a „kitöltetlen/órák pergő napjaiból/hónapok” lesznek, aztán évek. A szembenézéssel az Őszi foncsor című versben találkozunk: „Csali két szemeddel hívj ki a mezőkre,/ne szóljon hozzám többé a tükröm.”
A kiegyezés ebben a kötetben is a kettősségben történik meg. Az időben, az időbeli cselekvésekben ott áll az én, aki olykor szembekerül a „titokzoknis nemzedékkel”, vagy egyéb kultúrtörténeti morzsákban találja magát (például nagybányai növendék képe függ a falon). Fontos kérdés, hogy talál-e itt a talp dobbanása világot magának (A birodalom vaníliamadarai), miképp Babits Csak posta voltál című kiváló versében, vagy inkább marad a Fehér alapon vakremény.
A nagy énkeresések helyett legtöbbször a hétköznapi tevékenység örömei adnak irányt, ezért fontos szerep jut a rendnek, rendezkedésnek, ekkor szólal meg A csend, és a csend, aminek fontosságára Ferenc pápa magyarországi látogatása során mondott ünnepi beszédében felhívta a figyelmet. Ez a vonatkozás a kötettől egyáltalán nem idegen. Az olyan sorok, mint: „a hetedik napon nincs alkonyat”, vagy egyéb bibliai párhuzamok, több versben visszaköszönnek: „Májusfa/árnyékában árulják a paradicsomot / és láttam, hogy jó”. Az Itt, a mindörökben vagy az Eljövetel című vers már a címével utal erre a párhuzamra, ugyanakkor például a Bárhol című vers a Jelenések mellett számomra egy a popkulturális tartalmat idéz fel (Deák Bill Gyula: Közép-európai Hobo Blues III.). Ha egy kötet el tud jutni ezekig a kérdésekig, miközben titokzatos marad, akkor mondhatjuk azt, hogy beteljesült az írás. Ennek hatására mi se felejtsük el feltenni a kérdést:
„És vajon/ fölkelnek az árnyak dicsérni téged? / Vagy megfeszítenek. Harmadnapon.”
Szondy-Adorján György: Másik szememben a vessző (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2023)
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt