Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
Sokat gondolkoztam azon, mi kapcsolja össze jelenünket Mikes Kelemen idejével, milyen analógiákat ismerhetünk fel a jól ismert száműzetés-történetük és a mi történeteink között? Vagy inkább Mikes életszemlélete szólít meg, a fiktív világ, amit több mint háromszáz évvel ezelőtt kitalált magának, saját túlélése érdekében? Új kötetében Szálinger Balázs nagyon is újszerűen kapcsolódik Mikes sokunk által ismert rodostói történetéhez, ugyanakkor ebben a témakeresésben van egyfajta romantikus gesztus is, a múlt felé fordulás (ami a vidék–város ellentétben is megmutatkozik) adja a Koncentráció egyik fő sajátosságát. Mikes Kelemen fiktív leveleiben olyan szép tud lenni a honvágy, hogy megszeretjük a mindig hazafelé vezető úton magát a várakozást. Ezért is térhetünk időről időre vissza hozzá: története nagyszerűen megmutatja azt, hogyan tudjuk idegenben (azaz mindenben, ami nem saját) mégiscsak otthon érezni magunkat, és megtapasztalni, milyen, amikor „a száműzetés ünnepet ül”.
Mikes Kelemen magánya hasonló a világunkat jellemző elidegenedéshez, ennek kapcsán írja Szálinger azt, hogy „Ahol szegélykultúrákba szorul / Az élet, feldúsulnak a száműzött / Fajok.” Nagyon jól megszólítják az olvasót ezek a versek, főként mert elérik, hogy azt érezzük: „Olyan furcsán hiányzik valaki / Aki nem hiányzott” (A tegnapi motoros). S ha ez így van, sok okunk van rá, hogy Mikes alakját újra az irodalmi emlékezetünkbe idézzük. Kétség nem fér hozzá, ehhez a tapasztaláshoz Mikesnek nagy összpontosításra volt szüksége. Nehéz helyzetekben is gondolatgazdagság és igen, életkedv jellemezte, ezért is érthető, hogy Szálinger Mikes alakja révén készíti el „a mindenre válasz menekülési rajzot” – sokszor csupán azzal, ahogyan felteszi a kérdéseket.
Egyik ilyen központi kérdése, hogy mi vajon mivel vagyunk többek, mint ők idegenben. A kötet másik fő kérdése hasonlóan metsző; összesűríti gyengeségeinket és magunkra hagy a válaszainkkal: „De hát mikor is voltunk átütők / Utoljára? Ugyan már, mikor voltunk / Több mint kedves jelenség.”
A kötet címe is az összpontosítás szükségességére hívja fel a figyelmet. Szükségünk van a koncentrációra, ami összpontosítást, összevonást jelent. Szálinger is ezt teszi, ugyanakkor összességében a kötet kifejezetten könnyűnek hat. Szimpatikus az arculat, olvasóbarát a Poket-zsebkönyvszerű megjelenés, ilyen szempontból a Koncentrációban szereplő verseket könnyű olvasni. Érdekes, hogy recepcióban már sokat tárgyalt rendhagyó megjelenési körülmények kiemelt olvasói érdeklődést eredményeztek, felkeltették a kritika figyelmét, nem is akárhogyan. Szálinger elhatározása, hogy saját kiadásban, előfizetői felhívás segítségével és számozott példányokban jelentette meg a könyvet, szabadságot adott számára. A függetlenedéssel járó felszabadulást a fülszöveg is jól kiemeli: „A kritikák / Idegenek, nem fegyelmez már semmi.”
Az önfegyelem marad a fő eszköze, ezért kifejezetten figyel a világra, és az olvasóit is kiemelt figyelemben részesíti: saját kezűleg dedikálja a könyveit, ezáltal megadja a lehetőségét annak, hogy különbséget tudjak tenni aközött, mit jelent szívig érni egy verssel és nem a fogyasztóig (vö. Kék, kék, kék). Különben a költő bejegyzése – azáltal, hogy a megrendelőknek dedikált példányt küld – világunk változó sodrásában az odafigyelés gesztusát mutatja, ami érték.
Összességében a Koncentráció versei egy fontos és időszerű törekvést foglalnak egybe, két fő kérdés formájában. Gondolkodjunk el róla, hogy észrevesszük még a világot? Érzékeljük az időt, s ehhez kapcsolóan talán az elmúlást? Azt gondolom, a kötetben tárgyalt csalódottságok ellenére is „Szerencsések vagyunk, van egy hazánk:/ Ha vágyakozni kell, léphetünk messzebb, / S vagy te, Néném, az elképzelt barát, / S mert sosem válaszolsz, te vagy a legszebb.”
Szálinger Balázs a Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjas alkotója.
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt