Pál-Lukács Zsófia: Jó úton haladok

– Most jelent meg a Mifelénk nincsenek padok című köteted a KMTG debütkötet-sorozatában. Amikor az esztétikai és tematikus döntéseket meghoztad a kötetterv kapcsán, milyen előkép élt benned, hová szerettél volna eljutni „intellektuálisan’?

– Ez egy nagyon jó kérdés, ugyanis az, hogy a kötet összeállt, sokkal inkább az idő és a türelem játékának, na meg Zalán Tibor kitartó szorgalmazásainak köszönhetem. Bár mindig is szerettem volna könyvet, nem éreztem kényszert arra, hogy mindenképpen kiadjak valamit, éppen ezért nem is feltétlenül élt bennem ilyesfajta előkép a kötettel kapcsolatban. Ezzel állnak szemben az önmagamnak támasztott elvárásaim, előképeim, hogy majd olyan verset fogok tudni írni, hogy… És azt hiszem, hogy jó úton haladok – bár nem kronológiai sorrendben vannak ezek a szövegek, úgy gondolom, hogy felismerhetőek azok, amelyek az utóbbi időkben készültek – és látom rajtuk azt, amit én szeretnék.

– A címben szereplő mifelénk elkülönítésként, eltávolításként működik. A kötetre egyébként is jellemző egyfajta distancia, ahonnan és ahogyan kinéz a beszélő a világra. Igaz ez a tárgyi környezetre, a terekre, a nagyvárosra, és ugyanígy általában saját emlékeit is távolságból figyeli. Kicsit úgy kezeli őket, mint egy levetett ruhadarabot (Blúz, Kötött pulóver című versek és a többi egymást tovább író szöveg, illetve motívum.) A heideggeri értelemben vett fecsegés feltárja a saját világhoz, a másokhoz és az önmagához viszonyuló létet. Költőként milyen veszélyeket látsz a nyelvben?

Birtalan Andrea | Ha úgy – versek

Boldogok nem leszünk mi lesz velünkHa sosem leszünk akkor úgy halunk megHát így leszünk bolondok s összefűzA sosem boldog sosem-életünk

– Én úgy szeretem a nyelvet, ahogy van, a saját létében, a saját fejlődésével/változásaival együtt. Úgy gondolom, hogy mind a költői lakozásra, mind pedig a „fecsegésre” szükség van, természetesen „módjával.” Szóval én nem a nyelvben látok „problémát” – ha már problémát nézünk –, hanem sokkal inkább a hozzá való viszonyulásban. A nyelv alkalmas a másikhoz való odafordulásra és arra is, hogy az embereket ellökd magadtól. Alkalmas világmegváltásra, de rombolásra is. Vigyázni kell, hogyan és mire használjuk.

– A rongy mint anyagszerűség, és ehhez kapcsolódva a teregetés mozzanata ugyanakkor a megszólalás egyik visszatérő szimbóluma is. A művészi megszólalás milyen lehetőségei érdekelnek a költészetben?

– Nem vagyok válogatós. Ami nyelvvel kapcsolatos és megvalósítható, az mind érdekel. Szeretem például és jó kihívásként élem meg napjaink nyelvét időmértékesre konvertálni, szintén kihívásként élem meg egy napjainkbeli problémát autentikusan megfogalmazni. A slam poetryben pedig rájöttem, hogy bizony sok-sok olyan dolog is megfér egymás mellett, amit egyébként nem gondolnánk.

– Ha visszaemlékszel, mi volt az első olyan nagy impulzus számodra, amit – miként Babits – vágytál versbe venni, azaz hogyan találtad meg magadban az irodalmat? Mikor és hogyan vették észre, hogy tehetséges vagy?

– Írogattam-írogattam, de tulajdonképpen egy slam poetry szöveg volt, ami igazán ilyen wow-érzést keltett bennem is és a körülöttem lévőkben is – ennek a címe a Skoda-slam volt, és ezzel már indultam is az Erdélyi Slam Poetry Bajnokság elődöntőjében, ahol megosztott első helyezett lettem, onnan mentem a döntőbe, ahol második helyezést értem el, és így szép lassan beszippantott ez a világ.

– Egzisztenciális igény számodra az alkotás?

– Nem feltétlenül, sőt inkább egész jól elvagyok írás nélkül. Persze, ha jön az ötlet vagy az ihlet, az más kérdés.

– Az utalásokkal kapcsolatban találkozunk József Attila-intertextussal és Raszkolnyikov továbbírása is megjelenik a kötetben. Az ő karaktere miért fontos neked?

– Számomra Raszkolnyikov története volt a kettős mérce első és egyik legkiemelkedőbb illusztrációja.

– Nehéz döntés volt vállalni a kötet megjelenésével járó „társadalmi nyilvánosságot’? A versek beszélője átlát a presztízskérdéseken, konzisztensen viszonyul a világhoz. Egyébként is fontosnak tartja védeni a nem bújni szerepbe álláspontot. Szeretnéd, hogy ezek a szerepek elkerüljenek, mert nem hiszel bennük, vagy alapvetően a korosztályodnak más a világhoz mint nyilvánossághoz való viszonya?

– Ha versről van szó, szeretek a fióknak írni, megvárni, amíg eltávolodom tőle, és úgynevezett külső szemmel is át tudok szaladni rajta. Ilyenkor veszem észre az esetleges hibákat, olyan furaságokat, amik akkor, amikor írtam, olyan egyértelműnek tűntek, de nem feltétlenül tesznek jót a szövegnek. Ezzel áll szemben a slam poetry, amit azonnal el akar mondani az ember, hiszen előbbinél az idő és a türelem, utóbbinál a kimondás és azonnali reakciók működnek. Kissé tudathasadásosnak tűnhet, de nyilván az ember másképp ül le verset írni és másképp slam poetry szöveget.  

– A képernyőn túl című versed alapján milyennek látod a valóságot?

– A valóság egy lehetőség a boldogságra. Mindenhol ott van önnön tökéletességében és tökéletlenségében, az önnön szépségeivel és hibáival, ráncaival, gyűrődéseivel, simaságaival, örömeivel és szenvedéseivel, amelyeket egymás kontrasztjában tudunk értékelni – csakhogy mi ezt nem igazán akarjuk élni.

– Poétikai szempontból a könnyedség, játékosság nagyon fontos eleme a kötetnek, egyfajta kilépési lehetőség is: Már öt éve ülök az idegen gyász-sitten. / Néha azt gondolom, igazából nincs Isten. (Sosem tegeztelek). A slam poetry mennyire befolyásolta mindezek jelenlétét?

– Abszolút keverednek bizonyos elemek, ezeket, ha maga a téma túlságosan is komoly, egyfajta – ez most furán fog hangzani, de – szerkezetlazító eszközként szoktam „használni”, mint a tojáshabot a piskótában, hogy könnyedebb, emészthetőbb legyen. Bár érdekes, hogy ez nem feltétlenül tudatos, vagyis nem úgy állok neki kisütni a verset, hogy na, akkor most 500 gramm liszt, 5 tojás…

– Tervezel még slam poetry fellépéseket a jövőben?

– Nem feltétlenül, de sosem lehet tudni. 

– A versekben inkább az idő fontos kérdés és kevésbé a hely. Van egy alapvető bizalom a versekben az időhöz, erre utalnak a nagy ön-állítások is: a felnőtteknél is jobb felnőtt vagyok (A nagybetűs); Ha nagy leszek, hát az leszek, ami. / Vendégem lesz az isten minden reggel (A kávéfőzők gyakori hibái). Mi az, ami a legjobban érdekel az időben?

– Nem feltétlenül választanám szét ezeket drasztikusan, hiszen magát az időt mint olyat a térben tudjuk megérteni, gondoljunk csak az idővonalra. Megélni is a térben tudjuk. Miközben, ha belegondolunk, a beszéd közege az idő, hiszen az adott beszédhang a kimondás pillanatában létezik. Még akkor is, ha rögzítjük, hiszen akkor a lejátszás pillanatában egzisztál. Persze az írott beszéd már térbeli közeg, de az olvasás/feldolgozás már szintén időbeli. Tehát inkább azt mondanám, hogy ez a két dolog nagyon is össze van boronálódva, az egyiken keresztül értjük meg a másikat, és bármelyiknek a hiányában megszűnik/létjogosultságát veszítené a másik. Nem beszélve Istenről és az időtlenség kérdéséről. Fantasztikus! Ezek azok, amik engem igazán érdekelnek.

– A mifelénk nincsenek padok erős indulás. Hova tervezel innen továbblépni? Milyen művészi kihívásokkal szeretnél szembenézni, alkotóként jelenleg mi ösztönöz?

– Már írom is a következőt, jelenlegi témák, amik a fentiek mellett még a leginkább foglalkoztatnak, az az önazonosság, napjaink társadalma, a hagyományok és rítusok, illetve a természet szerepe napjainkban.