Sántha Attila: Mindannyiunk feketemunkái

2021. október 26., 07:51

Valószínűleg nagyon kevesen mondhatják el Erdélyben, hogy életük valamelyik pillanatában nem voltak feketemunkások akár idehaza, akár Magyarországon, vagy a világ egy másik pontján. Ezért is tarthat számot nagy érdeklődésre Lövétei Lázár László döbbenetes könyve eme kiszolgáltatott munkások életéről.

Lövétei Lázár László

Fokozott érdeklődéssel vettem kezembe a vékony verseskötetet, hadd lám, sorstársam miként élte meg a Magyarországon 1996-ban végrehajtott pénzszerzési akcióját. Bevallom, nem a „költészet” érdekelt benne, hanem az, hogy miként dolgozza fel ezeket a traumákat. Merthogy nincs az az ember, aki szeretettel gondolna vissza életének erre a korszakára.

Nem csalódik, aki így áll neki olvasni: Lövétei Lázár László bevisz minket eme önként vállalt rabszolgaság, a pokol legmélyebb bugyraiba, és felmutatja a végletesen kiszolgáltatott munkások mindennapjait. Ha megfeszülsz is, akkor sem tudod kiharcolni a főnök elismerését, no meg milyen lehet az a főnök, aki feketemunkásokkal dolgoztat… Hát még ha a főnöknek igaza is van, és a munka eredménye kívánnivalót hagy maga után: leordítja a feketemunkás fejét, az pedig csak dohog magában, mást nem tehet, közben pedig megfogalmazza magában az ellenvetést: „Máskor ne alkalmazzon holdkórost / Gondolod másnap / Még feketemunkára sem”. Persze ezek az utólagos visszafeleselések sosem hangzanak el, mert kell a pénz, és hogy újra kiállhasson az emberpiacra, inkább tűr és nyel.

Aztán ott áll hasonló helyzetben levő társaival, rokonaival, akikkel azon vitatkozik, hogy jó vagy nem jó a kutyaeledel a tokányba. Akár még vicc is lehetne belőle, amit valahogy mégsem mesélnek majd otthon a kocsmában: legbelül tudja minden feketemunkás, hogy még a szegénységnek is van egy felső szintje, ami alatt már nem vicces semmi. S hogy ők még ezt a szintet sem érik el. És emiatt jön a kibeszéletlenségből, a viccel való el nem üthetőségből fakadó szégyen: „Hazaszorultam / Lacika / Se nyugdíj se semmi / Sok mindent nem kellene munka után”. Aztán kialakul valami összetartozás, ugyanúgy, mint a megmentett hajótöröttek között, akik azelőtt ették meg társaikat: „Tudod te / Lacika / Hogy megy ez / Kilencvenhatban te is csákányoltad velünk a sziklát / Leányfalun a zöldségtőzsdézőnél / Mekkora seggfej volt a pasas”.

Miklóssi Szabó István | A vers mint feketemunka
Ki hitte volna, hogy a kilencvenes évek erdélyi nyomorvalósága, a magyarországi feketemunka egyszer majd verseskötet formájában kuporodik elénk, nem kérve, követelve elégtételt a sok elhullt életért. Azokért, akik nem a meggazdagodásért, hanem a falni való kenyérért tengődtek az anyagországban. Lövétei Lázár László Feketemunkája az a valóság, melyet jobb visszaolvasni, mint megélni.

És nem okoskodni, nem értelmezni, mert akkor nem lehet kibírni ép ésszel. Egyszer a feketemunkások hétvégén elmennek a tópartra „lazulni”, és a részeg gajdolás közben mintha végre otthon érezné magát a beszélő: „Harmincvalahány lövétei lazult / Az Omszki-tó partján (nem is tudtam, hogy létezik ilyen nevű tó Magyarországon, olyan, mintha hadifoglyok mennének piknikezni Oroszországban) / Vajon hánynak jutsz még eszébe (az összesnek, mert összeköt a trauma) / De minek annyit okoskodni / Ilyen egyszerű az egész / S akkor végre te is otthon érzed magad”.

Nem okoskodni, de azért a szerző nem tud nem rádöbbenni arra, hogy kő kövön nem maradna, ha ezek a „vademberek” elindulnának: „Úristen / Mondtad magadban / Ha apád is ilyen helyen lakott Albești-en / Nem csoda hogy olyan koszos (fekete) munkás volt amikor végre hazajött / Azóta sem tudtad lenyelni ezt a gombócot / Élőszóban ma se mernéd bevallani / Hogy a bányászjárások idején a szőr is felállt a hátadon szerencsétlen vademberek láttán / mert apádat is odaképzelted közéjük”.

Különös, besorolhatatlan érzés fog el, amikor azt látom, a versekben néha előjön Arany János, Weöres, Áprily, Bulgakov egy-egy sora. Mintha fel kellene emelni ezt a tömény embertelenséget, hogy valahogy elviselhető, netán akár vicces is legyen. A Feketemunka című kötet véghez viszi a lehetetlent: költészetet csinál abból, amit szégyellünk – anélkül, hogy pillanatig is költői lenne.

 

Lövétei Lázár László: Feketemunka. Kalligram, 2021 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)