– Pakojj, Lidi, múlik a vásár! – mondta a tabi kereskedő a nejének (lányának, segédjének, cselédjének?), amikor a vásár vége felé járva arra gondolt, nem lenne-e jobb csomagolni s továbbállni egy házzal (hallod a Balaton-mellyéken). Ugyanígy szól a debreceni: Pakojj, mert múlik a vásár! (Kálnási Á.: Debreceni cívis szólások és közmondások). Hasonlót jelent a bíkísi Fingott Fábián, vége a vásárnak! – amit a szerkesztő ím ígyen zár rövidre, amikor jelzi a gépírónak, annyi, befejezte a tollbamondást: Fingott Fábián! A bíkísi származék Csurka mestör hőse hogy nem mondja a Döglött aknákban: Dudált Fábián, vége a vásárnak. Moór szereplő első szava, ahogy ébred, e „középszlovák közmondás”. Erdélyi (mi több, székelyföldi, ne adj Isten etelközi) barátaink nyilván tudnak hasonlóval szolgálni.
Maga Deák Ferenc, a nagy békességszerző dunántúli köznemes mondotta volt (állítólag): Akit Sümegen meg nem szólnak! Rendeken meg nem lopnak! Egerszegen fel nem akasztanak, az vígan járhatja a világot – olvassuk a Darnay Kálmán-kötetben (Sümeg, 1989). Veszprém mellett, Nemesvámoson mi nem történt: „Akit Szentgálon meg nem vernek, / Szabadin meg nem b...nak, Vámoson meg nem lopnak, / Az elmehet a nagyvilágba, / Semmi baja nem eshetik” (Nemesvámos néprajza, Sulinet). A Nagykúnságban hallottuk (kunságifi cimboránktól): Akit meg nem vernek Túron, meg nem löknek Kevibe, meg nem lopnak Kisújon, (az) kimehet a világból! Biharba meg, hogy nem: Akit Okányba meg nem lopnak, Zsadányba meg nem b…nak, Mezőgyánba meg nem vernek, Geszten meg nem ölnek, az kimehet a világbúl (Sulinet). (…Nyilván hogy tanuljon a tanodában a deák, ha magyar!)
Egy-ugyanazon – magyar – szellem.
Azt írja a szófejtő szótár – finnugráns szerzője –, hogy a kolbász a klbasz nevezetű szlávból-ószlávból való. Mire föl – természetesen a keleti világ értőjétől – mit nem hallunk: a kolbász az ótörök qalbuz magyarítása. Azaz onnét való átvétel. (Cey-Bert R. Gy.: Török hatások a magyar konyhában.) Tőlünk vették át szlávnak mondott barátaink.
Szögedi szobrász, a csanádapácai születésű Mihály Árpád említi, hogy ha megjött a leány havija, így mondták: Möggyütt a virágja… Azt is hallotta: Mönnyé(l) lányom, mozsd mög a kutacskád, (oszt) mönny aludni! A kutacska mi más. Az, amit máskor néven nevez az apácai asszony: (málékészítés közben mondja, olvassa rá a kukoricalisztből–kukoricadarából való málé sütésekor:) Málé, málé, édös légy, / Mint a p…m, olyan légy!
Hol ez, hol amaz. Hun így, hun sёhogy. Finoman, magyarul. Magyarán, azaz keményen. Pontosan! S: kinek így, kinek sёhogyan sё. Merthogy mindkettő népünké, megszólalásunk jellegzetessége. A képszerűség és az attól nem tágító vaskosság. Az őseredeti természetesség. Őstiszta tartásunk. Miszerint nem azért nevezzük néven a dolgot, mert csúnyát akarunk mondani, hanem mert úgy hívják. Az a neve. A böcsületös. Miközben ugyanazt tudja másképpen is… Fínoman! Sőt a rusnya idegent is. Amit akár színre is vihetnek. A virágot? Az hiányzana… Kész pornográfia! Mutogatós mutogatása. Útszéli modor. Szinte egymagában trágáriáda. Majd ha fagy! …Persze ez még az ember bűnbe esése előtti nyelv. Annak maradéka. Üzenete.
Lassan másfajta egyen-nyelvvel él a szép újmagyar világ. Elidegenedve atyái nyelvétől. Attól, amitől azok volnánk, akik. S biza épp az új úri, úrhatnám, cifra (a hivatásos munkakerülőtől a magasan oskolázott értelmiségiig már-már mindenkit maga alá gyűrő) durvaság teszi föl a koronát e mái nyelvrontásra. A városi söpredék bazmegnyelve.
– A máig őrzött tájszólásnak az a jelentősége: íróink, költőink nyelvében is megjelenik… Az vóna a föladat, hogy valakibe legyen egy hitvalló elhatározás, hogyha a tájszólásnak a vidékérű származik, hogy nem tagadja meg, hanem meri használni bátran – mondotta volt boldog emlékezetű Bálint Sándor a Tisza-parton, a Magyar Középen.
Mer hogy valóban ёgy nép vónánk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. szeptemberi számában)
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.
A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást