Csillag István illusztrációja Sántha Attila Hogyan menjünk radinába lërhëz? című kötetéhez
– Pakojj, Lidi, múlik a vásár! – mondta a tabi kereskedő a nejének (lányának, segédjének, cselédjének?), amikor a vásár vége felé járva arra gondolt, nem lenne-e jobb csomagolni s továbbállni egy házzal (hallod a Balaton-mellyéken). Ugyanígy szól a debreceni: Pakojj, mert múlik a vásár! (Kálnási Á.: Debreceni cívis szólások és közmondások). Hasonlót jelent a bíkísi Fingott Fábián, vége a vásárnak! – amit a szerkesztő ím ígyen zár rövidre, amikor jelzi a gépírónak, annyi, befejezte a tollbamondást: Fingott Fábián! A bíkísi származék Csurka mestör hőse hogy nem mondja a Döglött aknákban: Dudált Fábián, vége a vásárnak. Moór szereplő első szava, ahogy ébred, e „középszlovák közmondás”. Erdélyi (mi több, székelyföldi, ne adj Isten etelközi) barátaink nyilván tudnak hasonlóval szolgálni.
Maga Deák Ferenc, a nagy békességszerző dunántúli köznemes mondotta volt (állítólag): Akit Sümegen meg nem szólnak! Rendeken meg nem lopnak! Egerszegen fel nem akasztanak, az vígan járhatja a világot – olvassuk a Darnay Kálmán-kötetben (Sümeg, 1989). Veszprém mellett, Nemesvámoson mi nem történt: „Akit Szentgálon meg nem vernek, / Szabadin meg nem b...nak, Vámoson meg nem lopnak, / Az elmehet a nagyvilágba, / Semmi baja nem eshetik” (Nemesvámos néprajza, Sulinet). A Nagykúnságban hallottuk (kunságifi cimboránktól): Akit meg nem vernek Túron, meg nem löknek Kevibe, meg nem lopnak Kisújon, (az) kimehet a világból! Biharba meg, hogy nem: Akit Okányba meg nem lopnak, Zsadányba meg nem b…nak, Mezőgyánba meg nem vernek, Geszten meg nem ölnek, az kimehet a világbúl (Sulinet). (…Nyilván hogy tanuljon a tanodában a deák, ha magyar!)
Egy-ugyanazon – magyar – szellem.
Azt írja a szófejtő szótár – finnugráns szerzője –, hogy a kolbász a klbasz nevezetű szlávból-ószlávból való. Mire föl – természetesen a keleti világ értőjétől – mit nem hallunk: a kolbász az ótörök qalbuz magyarítása. Azaz onnét való átvétel. (Cey-Bert R. Gy.: Török hatások a magyar konyhában.) Tőlünk vették át szlávnak mondott barátaink.
Szögedi szobrász, a csanádapácai születésű Mihály Árpád említi, hogy ha megjött a leány havija, így mondták: Möggyütt a virágja… Azt is hallotta: Mönnyé(l) lányom, mozsd mög a kutacskád, (oszt) mönny aludni! A kutacska mi más. Az, amit máskor néven nevez az apácai asszony: (málékészítés közben mondja, olvassa rá a kukoricalisztből–kukoricadarából való málé sütésekor:) Málé, málé, édös légy, / Mint a p…m, olyan légy!
Hol ez, hol amaz. Hun így, hun sёhogy. Finoman, magyarul. Magyarán, azaz keményen. Pontosan! S: kinek így, kinek sёhogyan sё. Merthogy mindkettő népünké, megszólalásunk jellegzetessége. A képszerűség és az attól nem tágító vaskosság. Az őseredeti természetesség. Őstiszta tartásunk. Miszerint nem azért nevezzük néven a dolgot, mert csúnyát akarunk mondani, hanem mert úgy hívják. Az a neve. A böcsületös. Miközben ugyanazt tudja másképpen is… Fínoman! Sőt a rusnya idegent is. Amit akár színre is vihetnek. A virágot? Az hiányzana… Kész pornográfia! Mutogatós mutogatása. Útszéli modor. Szinte egymagában trágáriáda. Majd ha fagy! …Persze ez még az ember bűnbe esése előtti nyelv. Annak maradéka. Üzenete.
Lassan másfajta egyen-nyelvvel él a szép újmagyar világ. Elidegenedve atyái nyelvétől. Attól, amitől azok volnánk, akik. S biza épp az új úri, úrhatnám, cifra (a hivatásos munkakerülőtől a magasan oskolázott értelmiségiig már-már mindenkit maga alá gyűrő) durvaság teszi föl a koronát e mái nyelvrontásra. A városi söpredék bazmegnyelve.
– A máig őrzött tájszólásnak az a jelentősége: íróink, költőink nyelvében is megjelenik… Az vóna a föladat, hogy valakibe legyen egy hitvalló elhatározás, hogyha a tájszólásnak a vidékérű származik, hogy nem tagadja meg, hanem meri használni bátran – mondotta volt boldog emlékezetű Bálint Sándor a Tisza-parton, a Magyar Középen.
Mer hogy valóban ёgy nép vónánk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. szeptemberi számában)
