Szalai Klaudia: A fényesség árnyékában – Moholy-Nagy László fotográfiai kiállítása

2020. október 23., 16:41

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ szabadtéri installációsorozata idén a 125 éve született világhírű fotográfus és újító művészetelméleti alkotó Moholy-Nagy László munkásságát idézi meg. A kiállítás még két napig ingyenesen megtekinthető a budapesti Erzsébet téren elhelyezett, kiállítóteremként funkcionáló konténeregyüttesben.

Fotó: Szalai Klaudia

Moholy-Nagy László munkásságát áthatotta a fény térmeghatározó erejének megfigyelése. Alkotásaiban rendkívül nagy szerepet játszik a fény és az árnyék együttes konstellációja, amelyek egyedi képeket, motívumokat és figurákat vetítenek ki. A konténerekből kialakított tárlat lehetővé teszi, hogy a különböző napszakban megtekintett fotográfiai munkák különféle értelmezési lehetőséggel gazdagítsanak bennünket. A kiállításon helyet kap a fény-árnyék viszonya által kreált művészet, központjában mégis a fotográfus által készített fényképek állnak.

Moholy-Nagy László 1895. július 20-án, Bácsborsódon született Weisz László néven. Édesapja korán elhagyta a családot, édesanyja egyedül nevelte őt és két testvérét. 1897-ben Adára költöztek, Moholy-Nagy ott kezdte meg tanulmányait is. Nevét a szomszédos Mohol településen élő dr. Nagy Gusztáv nagybátyjától vette át, felnőttkorában pedig a Moholy nevet is hozzáillesztette. 1905-ben Szegeden kezdte meg tanulmányait. A gimnáziumi évek alatt többek között Babits Mihály is tanította őt. Érdekesség, hogy 1913-ban a Szegedi Naplóban, illetve a Délmagyarországban jelentek meg versei, azonban az iskolai évek alatt is sokat rajzolt. A gimnáziumi évek alatt teljesedett ki benne a filmek iránti érdeklődés. Az első világháborúban katonaként szolgált, 1917-ben megsebesült. Folytatta irodalmi tanulmányait, amelyeket végül nem fejezett be: ettől kezdve a festészetnek és a művészetnek élt.

Festményeit először 1918-ban állították ki a Nemzeti Szalonban. A fiatal művész Ady Endre költő barátja lett, ekkoriban vette fel a Moholy-Nagy nevet, majd nem sokkal később megismerkedett Lauda Erzsébettel, aki már akkor fényképészettel foglalkozott. Moholy-Nagy feltehetően ekkor tette meg élete első lépéseit a fotográfia felé. 1922-ben kiadták Kassák Lajossal az Új művész könyve című alkotásukat is, amelyhez Moholy-Nagy több mint száz illusztrációt válogatott. Ekkor figyelt fel rá Walter Gropius német építész, a Bauhaus alapítója, aki oktatói állást ajánlott neki a Weimarban található Bauhaus művészeti intézménynél.

Fotó: Szalai Klaudia

1928-ban Walter Gropiusszal együtt otthagyta a Bauhaust, visszaköltözött Berlinbe, ahol fotográfiával, reklámgrafikával foglalkozott, szabadidejében pedig a fénnyel való alkotások problémakörét vizsgálta.

1929-ben belekóstolt a filmezésbe: leforgatta élete első nagyobb lélegzetű filmjét Marseille, régi kikötő címen. 1931-ben debütált az egyik legnagyobb alkotásával: létrehozza a fény-tér-modulátort, egy kinetikus plasztikát, a fém és műanyag szoboregyüttes a rá vetülő fény segítségével a környező falakon színes fényjátékokat teremt.

Alkotásával a művészettörténet egyik legmaradandóbb, egyben a világ legelső fény installációját hozza létre. „Moholy-Nagy mondhatni fényt ad a művészek kezébe. Alkotása egy olyan kinetikus szobor, amellyel meghatározhatóak a különböző reflexiók. A fényforrások használatával – vagy ahogyan Moholy-Nagy fogalmazott: irányított fényekkel – különböző fénykörnyezetet lehet létrehozni. A fény és az árnyék használatával Moholy-Nagy elindított egy olyan folyamatot, amelyben a művészek nem csak interpretálják a fényt, hanem a művészeti alkotási folyamataikban használják is azt” – értekezik Bordos László Zsolt Moholy-Nagy László munkásságáról. 

 1945-ben a művészt leukémiával diagnosztizálták, november 24-én betegsége legyőzte őt. Hamvait Chicagóban temették el, sírja felett Walter Gropius mondott gyászbeszédet. Lánya, Hattula Moholy-Nagy ezekkel a szavakkal emlékezett vissza édesapjára „Mindig bátorított minket, hogy rajzoljunk, fessünk. […] Egyik legkedvesebb vasárnap délutáni foglalatosságunk volt, hogy rajzoltunk és festettünk, miközben szólt a rádió. Apám, az örök tanár, gyakran nézte, amit csináltunk. Két tanítására emlékszem. Az egyik, hogy mindig kell valami fehér területet hagyni a képen, mert ez kiemeli a kompozíciót. A másik, hogy hogyan kell kimosni az ecsetet vízzel és szappannal.”