Moholy-Nagy László munkásságát áthatotta a fény térmeghatározó erejének megfigyelése. Alkotásaiban rendkívül nagy szerepet játszik a fény és az árnyék együttes konstellációja, amelyek egyedi képeket, motívumokat és figurákat vetítenek ki. A konténerekből kialakított tárlat lehetővé teszi, hogy a különböző napszakban megtekintett fotográfiai munkák különféle értelmezési lehetőséggel gazdagítsanak bennünket. A kiállításon helyet kap a fény-árnyék viszonya által kreált művészet, központjában mégis a fotográfus által készített fényképek állnak.
Moholy-Nagy László 1895. július 20-án, Bácsborsódon született Weisz László néven. Édesapja korán elhagyta a családot, édesanyja egyedül nevelte őt és két testvérét. 1897-ben Adára költöztek, Moholy-Nagy ott kezdte meg tanulmányait is. Nevét a szomszédos Mohol településen élő dr. Nagy Gusztáv nagybátyjától vette át, felnőttkorában pedig a Moholy nevet is hozzáillesztette. 1905-ben Szegeden kezdte meg tanulmányait. A gimnáziumi évek alatt többek között Babits Mihály is tanította őt. Érdekesség, hogy 1913-ban a Szegedi Naplóban, illetve a Délmagyarországban jelentek meg versei, azonban az iskolai évek alatt is sokat rajzolt. A gimnáziumi évek alatt teljesedett ki benne a filmek iránti érdeklődés. Az első világháborúban katonaként szolgált, 1917-ben megsebesült. Folytatta irodalmi tanulmányait, amelyeket végül nem fejezett be: ettől kezdve a festészetnek és a művészetnek élt.
Festményeit először 1918-ban állították ki a Nemzeti Szalonban. A fiatal művész Ady Endre költő barátja lett, ekkoriban vette fel a Moholy-Nagy nevet, majd nem sokkal később megismerkedett Lauda Erzsébettel, aki már akkor fényképészettel foglalkozott. Moholy-Nagy feltehetően ekkor tette meg élete első lépéseit a fotográfia felé. 1922-ben kiadták Kassák Lajossal az Új művész könyve című alkotásukat is, amelyhez Moholy-Nagy több mint száz illusztrációt válogatott. Ekkor figyelt fel rá Walter Gropius német építész, a Bauhaus alapítója, aki oktatói állást ajánlott neki a Weimarban található Bauhaus művészeti intézménynél.
1928-ban Walter Gropiusszal együtt otthagyta a Bauhaust, visszaköltözött Berlinbe, ahol fotográfiával, reklámgrafikával foglalkozott, szabadidejében pedig a fénnyel való alkotások problémakörét vizsgálta.
1929-ben belekóstolt a filmezésbe: leforgatta élete első nagyobb lélegzetű filmjét Marseille, régi kikötő címen. 1931-ben debütált az egyik legnagyobb alkotásával: létrehozza a fény-tér-modulátort, egy kinetikus plasztikát, a fém és műanyag szoboregyüttes a rá vetülő fény segítségével a környező falakon színes fényjátékokat teremt.
Alkotásával a művészettörténet egyik legmaradandóbb, egyben a világ legelső fény installációját hozza létre. „Moholy-Nagy mondhatni fényt ad a művészek kezébe. Alkotása egy olyan kinetikus szobor, amellyel meghatározhatóak a különböző reflexiók. A fényforrások használatával – vagy ahogyan Moholy-Nagy fogalmazott: irányított fényekkel – különböző fénykörnyezetet lehet létrehozni. A fény és az árnyék használatával Moholy-Nagy elindított egy olyan folyamatot, amelyben a művészek nem csak interpretálják a fényt, hanem a művészeti alkotási folyamataikban használják is azt” – értekezik Bordos László Zsolt Moholy-Nagy László munkásságáról.
1945-ben a művészt leukémiával diagnosztizálták, november 24-én betegsége legyőzte őt. Hamvait Chicagóban temették el, sírja felett Walter Gropius mondott gyászbeszédet. Lánya, Hattula Moholy-Nagy ezekkel a szavakkal emlékezett vissza édesapjára „Mindig bátorított minket, hogy rajzoljunk, fessünk. […] Egyik legkedvesebb vasárnap délutáni foglalatosságunk volt, hogy rajzoltunk és festettünk, miközben szólt a rádió. Apám, az örök tanár, gyakran nézte, amit csináltunk. Két tanítására emlékszem. Az egyik, hogy mindig kell valami fehér területet hagyni a képen, mert ez kiemeli a kompozíciót. A másik, hogy hogyan kell kimosni az ecsetet vízzel és szappannal.”
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.