Szilágyi Diána: „Belenézni Hungária szemébe”

Balta János, az aradi Nyugati Jelen című napilap újságírója, tavaly kapta meg az RMDSZ Ezüstfenyő-díját a szórványban élő magyar közösségért végzett, több évtizede tartó állhatatos munkájáért.

2017-ben megjelent művét, Az elfelejtett „hadsereg” című könyvet mutatta be az érdi Csuka Zoltán Városi Könyvtár Parkvárosi Fiókkönyvtárában. Noha két év telt el megjelenése óta, nem érzem azt, hogy bekerült volna a honi közbeszédbe ez a karcsú kötet, pedig bizton állíthatom, érdeklődésre tart számot, hiszen érdekes, különleges életutat maga mögött tudó ember a szerzője is.

Balta János igazi közösségépítő, megőrző ember, akinek időközben már megjelent másik, figyelemre méltó munkája is, amelyet szerkesztőként jegyez. A kétkötetes helytörténeti kiadvány a 100 év Romániában – Örökségünk Arad megyében címet viseli és huszonhat magyarlakta település épített és kulturális örökségét, hagyományait mutatja be. Balta János kisebb megszakításokkal a 80-as évek óta publikál a Nyugati Jelenben, amely a Vörös Lobogó utódlapjaként napi szinten látja el tartalmas, közérdekű olvasnivalóval az öt nyugati megye (Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes) magyar ajkú közösségét. Nyugdíjas kora ellenére is aktívan részt vesz az RMDSZ munkájában, szervezőkészségének, vállalkozó szellemének (no meg jó kapcsolatainak hála), nagy szerepe volt a resicabányai magyar óvoda 2011-es újranyitásában is.

Az elfelejtett „hadsereg” című munkájával is közösségét, Arad megyét szolgálja, hisz emléket állít benne negyvenkét jogfosztott magyar embernek, akiknek a román diktatúrákhoz köthető megalomán építkezésekhez kellett korántsem önként asszisztálnia. A könyv jó része oral history, a szerző kérdései előcsalják az emlékeket, a néhai munkaszolgálatosok pedig felelevenítik a 30-40 évvel ezelőtti eseményeket. A hadsereg kifejezés a munkaszolgálatosok kötelező egyenruhájára utal, az elfeledett jelző pedig azt mutatja, mennyire kibeszéletlenek még ma is Romániában ezek a nem csak magyarokat érintő esetek. A szerző szeretett volna ugyanis románokat is megszólaltatni; beszédes, de közülük egyetlen személy sem merte vállalni, hogy szerepel a kötetben nevével, arcképével, pedig oltyán, moldvai, Bukarest környéki románok egyek voltak a szenvedésben, noha az áldozatok szubjektív érzete az volt, hogy a magyarok, vagy magyar és sváb hangzású nevet viselők jóval többen voltak a munkaszolgálatosok körében.

S hogy konkrétan milyen építkezésekről is van szó? Elképesztő belegondolni, de a szégyenletes recski munkatábor bezárása után harminc évvel, 1983-ban (!) kezdődött az az építkezés, amelyet Nicolae Ceaușescu húszéves regnálásának, egész „életműve” betetőzésének szánt. Ez volt a bukaresti Nép Háza (Casa Poporului), amely ma a román parlament épülete. Az elképesztő méretű, fele részben kihasználatlan monstrum a diktátor nagyságát és a dicsőséges román nemzet győzedelmességét hirdette, de korabeli beszámolókból tudjuk, minden építőeleméhez vér, verejték, könny és, mint a könyvből is kiderül, khm… szar tapad. Az ide vezényelt, fegyveres erőkkel őrzött munkások életkörülményei ugyanis rendkívül primitívek voltak, hogy csak a legegyszerűbbet, az illemhelyiségek hiányát emeljem ki, tehát dolgukat jobb híján ott végezték, ahol erre épp alkalom adódott. Az épülőfélben lévő, környező panelházakban többedmagukkal elszállásolt munkaszolgálatosok silány élelmiszerellátásról, a metsző hidegről, a meleg víz és a minimális munkafeltételek hiányáról számolnak be. Eszközeik jó részét maguk készítették, gyakoriak voltak a balesetek, napi 10-12 órát dolgoztak, szombaton is, drága volt a kenyér és olcsó az emberélet.

A kötetben ismertetett másik építkezés az ötvenes években elkezdett Duna–Fekete-tenger-csatorna (Canalul Dunăre–Marea Neagră), amelyet Ceaușescu fejeztetett be 1975 és 1984 között. Ez is irdatlan eszköz- és munkaigényű beruházás volt, megoszlanak a vélemények arról, megtérül-e valaha a Cernavodătól Năvodariig kiásott 64 kilométernyi szakasz költsége, de tény, azoknak a szenvedését, akik éhbérért gürcöltek itt éjjel-nappal, szabadságukat és egészségüket adták emiatt az eszeveszett vállalkozás miatt, biztosan nem kárpótolhatja senki, noha különösebben nem is nagyon akarta ez idáig...

A könyv négy fejezetre tagolódik, a csatornaépítők és a fővárosi építkezéseken dolgozók történeteinek meghallgatása előtt a szerző elmeséli a sajátját, hiszen 1989 márciusától ő maga is fél éven át „építette a szocializmust”. Az aradi vagongyár gépészeként csütörtök délben közölte vele a személyzetis, hogy hatkor indul a vonata Bukarestbe, apelláta nem volt, a munkaszolgálatosok katonai behívót kaptak. Felettesei nem nyúltak utána, ismerőse nem volt „magas helyeken”, még beteg szüleitől sem tudott elbúcsúzni; édesanyja meg is halt távollétében. Elképesztő történetek a nyolcvanas évek végéről.

Mind közül ez a legolvasmányosabb fejezet, részletekbe menő, személyes vallomás egy tépelődő, válaszokat kereső szerző tollából, aki tudja, tudni véli, sikertelen beszervezése és a Vörös Lobogóban megjelent írása miatt (amelyben korrektül megvédett egy népszerű, ám méltatlanul besározott magyar gépészt), jutalomból kapta a bukaresti „kéjutazást”.

A történeteiket megosztók elenyésző része beszél erről, nem kutatják az okokat, miért éppen ők lettek a kiválasztottak, holott volt, akit kétszer-háromszor is visszahívtak pár éven belül.

Ezzel szemben, a könyv negyedik részében olyan emberek szólalnak meg, akik vállaltan a rendszer ellenségeiként voltak számon tartva. Kiefer Johann családját 271 másik bánsági német családdal együtt 1951 nyarán a Temes megyei Gottlobról (Kisőszről) vitték a Románia déli csücskében elterülő pusztaságba, a Bărăganba. Szó szerint letették őket egy domb tetején a csillagos ég alá, ívóvíz és fedél nélkül, azzal, hogy nekik mostantól itt kell élniük. Mindent a saját kezükkel teremtettek, a domb aljában kutat ástak, lakóhelyeket emeltek. A kezdetben faágakkal, vizes döngölt agyaggal tapasztott, deszkadarabokkal megerősített házuk fala be is omlott az első télen, de összetartó közösségük segítségével tavasszal kijavították, hisz még öt éven át kényszerültek lakni benne.

Minden elmesélt történetből érződik, hogy a meghurcolt férfiak nélkülözései, szenvedései mögött egész családok, közösségek szenvedése áll, hisz az értük aggódó kisgyermekes édesanyák a családfő nélkül sokszor hónapokra magukra maradtak a nélkülözésben.

A kötet egyetlen női főszereplős története mégsem a munkaszolgálathoz kötődik, hanem egy mélyen hívő, vallása miatt üldözött asszony sorsát vetíti elénk. Gyurkócza Aranka, akit az 1948-as (többek közt a rendek feloszlatásáról is szóló) tanügyi rendelet már az aradi zárdában ért, igazi túlélő, álmait, erkölcsi elveit soha fel nem adó ember, mindvégig lelkésznek, tanítónak készült, de az ilyeneket annak idején nem szívesen engedték a szocialista tanulóifjúság közelébe. Őt azonban családja tiltakozása sem tántoríthatta el attól, hogy egyházi pályára lépjen. Már harmadéves teológushallgató volt Kolozsvárott, amikor az 1956-os magyarországi események után először vitték be a Securitate Traian utcai központjába. Vallásos, magyar lány, gondolták, könnyen megtörik, képtelen, hazug vallomásokat akarva kicsikarni tőle fiú évfolyamtársairól. Mivel Gyurkócza Aranka nem erősítette meg a koholt vádakat és bátran ellenállt, verték, kínozták. Nem szívesen idézi fel a gyalázatos eseményeket, akkor sem beszélt arról, mit tettek vele, de cafatokra szaggatott blúza láttán társai mindent kitaláltak. Végül 1959 februárjában néhány évfolyamtársával együtt kicsapták a teológiáról, s végül csak több mint harminc (!) év elteltével, 1991-ben tette le a IV. évi vizsgát, hogy végre lévita lelkésszé szentelhessék. Évtizedek óta, ma is ökumenikus lelkészként börtönmissziót folytat bukaresti intézményekben, mert azok után, amin keresztülment, mégis végtelenül hisz a megbocsátó szeretet erejében.

A negyedik fejezet utolsó története némiképp kakukktojás, hisz Kruzsics László nyugalmazott tanár fiatalon, 1948-ban, önként (!) jelentkezett egy Észak-Erdélyben tervezett vasúti alagút terepmunkálataihoz. A többi munkaszolgálatoshoz hasonlóan ő is borzalmas tábori körülményekről, a sűrű DDT-zés ellenére is hemzsegő tetvekről, mocsokról és ehetetlen kosztról számol be. Története nem is emiatt érdekes, hanem hogy milyen keserű, csalódott érzület hatja át minden szavát. A második világháborút követő országépítés lendületében, igaz hittel, fiatalos tettvággyal, önzetlenül akart segíteni hazája talpraállításában, de nem telt bele néhány év, és rájött, micsoda rendszert támogatott. Egy életnyi idő eltelt azóta, de nem tud napirendre térni afölött, hogy részese volt, még ha csak néhány hónap erejéig is ennek a saját polgárai ellen forduló, kegyetlen államgépezetnek. Nagyon érdekes megközelítés, tulajdonképpen egy generáció attitűdje lehet (ne) ez a végtelen csalódottság, ha nem titkolnák talán maguk előtt is és őszintén szembe mernének nézni azzal, hogy valaha hittek benne, hogy a szocialista eszmék, munka- és viselkedésmorál építi a társadalmat és erősíti az egyént. Én, aki a ’80-as években születtem, összesen ha három emberrel találkoztam, aki képes volt erre az ifjúkori önmagával való számvetésre, mindenki más gyűlölte, szenvedett tőle és alig várta, hogy vége legyen. Nem találkoztam olyannal, aki hitt volna, de végül csalódni kényszerült a rendszerben. Őszintén nem értem, hogy akkor mégis kik üzemeltették?!

Ezért a szembesülési lehetőségért gondolom nagyon fontosnak ezt a könyvet, amelyben egyébként az áldozatok névvel, fényképpel szerepelnek, miközben a fogvatartók nevét diszkréten megváltoztatták...

A mű témájának köszönhetően sem lektűr, de szerkezete, nyelvezete – talán az első részt leszámítva – finoman szólva sem olvasmányos. Balta János ugyanis szikár, szigorú ember, szikár, szigorú a könyve is. Évszámok, adatok, beosztások koppannak a papíron, senki se számítson fordulatos cselekményszövésre, szószátyár adomázgatásra, nincs más, csak rövid, tömör, tényadattá keményedő életutak. Ami kicsit is túlmutat ezen, rögtön megkapja a szubjektivitást jelölő, kicsit kétkedésről tanúskodó „elmondása szerint” címkét. Emiatt a katonás stílus miatt az ötödik beszámoló után úgy éreztem, már mindent tudok, mindent hallottam, pedig akkor még a könyv háromnegyede hátra volt. Persze a történetek, az életutak mind kicsit különbözőek, hisz másképp élték meg, másképp igyekeztek enyhíteni a nehézségeken, talán csak nem akarok szembenézni azzal, milyen kevés, nüansznyi egyediség van egy-egy emberi sorsban, ilyen szűk, fojtogató keretek közé zárva, ahol csak az előre kijelölt utak léteznek. Pedig szembe kell nézni, egyszer muszáj, ahogy a szerző is említi, egyszer minden magyarnak „bele kell néznie Hungária szemébe”. Balta János könyve ebben is segít, ezért a szembenézésért már nem kell az aradi Szabadság-szoborig zarándokolnunk.

Balta János: Az elfelejtett „hadsereg”, Pro Identitas Egyesület, Arad, 2017.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 2-i számában.)