Három éve, egy családi nyaralásra vittem magammal Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című regényét. Emlékszem, hogy nem csak a kalandos cselekményszövés és az idősíkok gyakori váltakozása miatt ragadta meg és tartotta ébren a figyelmem, hanem azért is, mert őszintén megdöbbentő volt, mennyire ismerős minden hangulat, probléma, történelmi helyzet, amiről az írónő mesél.
Az SS-be felvételét kérő lelkiismeretlen főszereplő, aki később főkomcsiként igyekszik eltüntetni korábbi ténykedésének nyomait, intelligensebb, ravaszabb változata azoknak a nyilas verőlegényeknek, akik aztán az ÁVO soraiban végezték a legmocskosabb feladatokat. Jól ismerjük ezeket a politikai nyerészkedőket a magyar történelemből is, Faludy György vagy egy tucatot részletesen is bemutat belőlük a Pokolbéli víg napjaimban.
Oksanen műve a negyvenes-hatvanas évek Észtországában játszódik, aminek a történelméről, bevallom, nem sokat tudtam, de a fejemben a regény elolvasásáig inkább egy nálunk jobb módú északi állam képe élt, semmint a posztszovjet örökség feldolgozásával hozzánk, kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan még mindig küszködő, kis nemzeté. Pedig a huszadik században Észtországnak is bőségesen kijutott a nehézségekből, ha csak a sűrű bolsevik, náci, szovjet impériumváltásokat vesszük sorra.
Ennyi előismerettel vettem kezembe pár hete a Magyar Napló gondozásában megjelent karcsú kis válogatáskötetet, amely 11 kortárs észt rövidprózát tartalmaz hat különböző szerző tollából és a Sztálin Tallinban címet viseli. Már a borító is figyelemfelkeltő, a hófehér háttéren egy férfiarc sziluettje bontakozik ki, dús hajkorona, sűrű szemöldök és kétoldalt lelógó, busa bajusz. A sematikus képmásban vidám, piros cseréptetők. Európában ennyiből is rögtön felismerjük ezt a jellegzetes portrét, mert a másik, eszelős tekintetű, hernyóbajszú fickóéval együtt kitörölhetetlenül beleégett kollektív emlékezetünkbe. Természetesen róla is szól egy nagyon erős novella a kötetben, bár csak az írások fele kifejezetten történelmi tematikájú és a csalóka cím ellenére is mindössze öt foglalkozik a második világháború időszakával.
Eeva Park színes, szagos történetében Krisztus születéséig kalauzol vissza bennünket, Mats Traat pedig 1918 novemberébe, amikor II. Vilmos német–római császár lemondott a trónról és ezzel mindörökre megpecsételődött az észtországi németek által is dédelgetett Egyesült Balti Hercegség terve.
Emiatt is először kicsit sikertelenül próbáltam felfedezni a kötet kohéziós elvét, ezért arra jutottam, meglehet, hogy a válogatás pusztán a fordító, Jávorszky Béla irodalmi preferenciáját tükrözi és láthatóan az idősebb, befutott írónemzedékre támaszkodik. A legidősebb közülük a már említett Mats Traat (1936), de a legfiatalabb, Ilmar Taska (1953) is közel van már a hetvenhez, tehát mondhatjuk, hogy a fordító jóvoltából kezünkbe adtak egy ízelítőt az észt irodalom krémjéből, már bizonyított szerzőket, igazi kortárs klasszikusokat olvashatunk.
Hogy ez mennyire így van, arra épp Ilmar Taska a jó példa, akinek A Pobjeda című elbeszélése zárja a kötetet. A szerző regénnyé bővítette ezt az írást, amely 2016-ban jelent meg Pobjeda, 1946-ként, és hazájában rögtön valódi bestseller lett, amely hónapokon át vezette az eladási listákat. Mára tizenkét nyelvre lefordították, köztük magyarra is és annyira drámai és izgalmas szövetű, hogy csak egy jó forgatókönyvért kiált, szóval valószínűleg fogunk még hallani róla.
A címadó novellát, no meg a Hitlerről szólót is Maimu Berg írta. Összesen három rendkívül szellemes, fantáziadús prózát olvashatunk a könyvben az írónőtől, aki nagyon erős atmoszférateremtő képességgel megáldott szerző, de történelemábrázolása mégis valósághű marad. Sztálin szürreális, spontán vonatútja Tallinba épp olyan fojtogatóan bizarr, amilyen csakugyan lehetett volna. Hasonlóan ahhoz a sokak által elképzelt eseményhez, miszerint Hitler nem is lett öngyilkos, hanem elmenekült. Berg történetében a sem oroszul, sem észtül nem beszélő, megtört férfi a kis Isten háta mögötti észt halászfaluban, Mustjalában tűnik fel, s csak a falu bolondja, meg egy gyönyörű, művelt szépasszony ismeri fel benne iszonyodva az egykori diktátort. Harmadik novellája, a Séta anyámmal szintén a kötet csúcsdarabja, lírai érzékenységgel ír benne az édesanyja sóvárgásáról egy már nem létező, múltbéli világ iránt, melyet az elmúlás felett érzett csalódás és a keserű beletörődés hat át. Látjuk magunk előtt a sudár fenyősort, érezzük a kéklő tenger és a fűzfák friss illatát, és a veszteség is a miénk, ahogy az idilli partszakaszból évről évre több teret vesznek el a magasba törő panelházak és egyéb betonszörnyetegek.
Ha nem is nosztalgia, de mindenképp a múltba nézés, a visszaemlékezés egy már nem létező korra; igen, talán ez köti össze leginkább a kötetben összegyűjtött írásokat. Olyan hangulatok, kimerevített pillanatok gyűjteménye, amik egy bizonyos kor fölött mindenkinek ismerősek. A bezárkózás, a függöny mögül lopva kipillantás, a hideg félelem a gyomorban, amikor megáll a ház előtt egy sötét autó. A nyomtalanul eltűnt ismerősök, akikről senki sem kérdez többet. A rémült suttogás, miközben szorítod a gyerek karját, hogy amit most látott, arról nem beszélhet senkinek. A tudat, hogy ha ők azt mondják valamire, hogy nem történt meg, arról soha senki sem fog tudni…
Nos, ha hozzám hasonlóan ön is úgy gondolja, nem sokat tud Észtországról és az észt irodalomról, akkor ideje ezt felülbírálni. Vegye kezébe ezt a könyvet és győződjön meg róla, hogy már most is éppen eleget, fájdalmasan sokat tud róla. Minden sora ismerős lesz.
Sztálin Tallinnban – Kortárs észt elbeszélők, fordította Jávorszky Béla, Magyar Napló Kiadó, 2019
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 23-i számában.)
