Manapság divatosak az olyan kötetek, melyek közérthető módon foglalkoznak pszichológiával. Instant megoldásokat kínálnak, egyrészt igazodva fogyasztói társadalmunk igényeihez, amelyben minden könnyen és gyorsan lecserélhető, akár az emberi kapcsolatok is. Másrészt iparággá válik a pszichológia, amikor a heti pszichológushoz járás közép- és felső osztálybeli rendszeres elfoglaltsággá válik, melynek során ki lehet engedni a feszültséget, csakhogy nem biztos, hogy megoldás is születik. E tendenciák mellett igazán üdítő kézbe venni egy olyan kötetet, amelyben a pszichológus szerző igényesen, mégis közérthetően foglalkozik olyan, mindenkit érdeklő kérdésekkel, mint a testvérsorrend szerepe életünkben, a poszttraumás szindróma, a tovagyűrűző traumák, a szülői álmokat megvalósítani hivatott funkciógyerekek. A fejezetek végén kérdések és összefoglalók találhatók, melyek révén közelebb juthatunk a bennünket foglalkoztató problémákhoz, sőt vannak olyanok is, amelyekre gyermekeinkkel együtt érdemes választ találnunk. A biztos családi háttértudás, a családi történetek elbeszélése ugyanis segít abban, hogy stabil helyünk legyen a világban, még ha olyan egyszerűnek tűnő kérdésekre is felelünk, mint hogyan ismerkedtek meg a nagyszüleink. Ma már azt a kérdést sem egyszerű megválaszolni, kik tartoznak a családunkhoz, amikor sok a válás, újraházasodás, az úgynevezett patchwork család – a könyv segítséget nyújt ebben is. Ugyanis mára a nagycsaládi keretek megszűntek, a gyermek nem munkaerő, hanem a boldogság forrása, megtestesítője.
Minden családban van titok, elhallgatás. E sorok írójának történészként meggyőződése, hogy a kibeszéletlen XX. századi történelmi traumák mérgezik több generáción keresztül is az életet. Többek között a Gulag, a hadifogság, a kitelepítés élményei és annak elhallgatása miatt sokan fojtották alkoholba bánatukat, ami a következő nemzedéknél már úgy jelentkezhetett, mint lehetséges problémamegoldás nehéz helyzetekben. Ha nem alkohol, akkor drog vagy gyógyszer. Vagy gondoljunk a második világháború poklában eltűntekre, a Don-kanyarból soha vissza nem tértekre, akiket évtizedeken át hazavártak, soha nem gyászoltak el a családtagok. Ennek minden terhével együtt. Mert aki „csak” eltűnt, annak sírja nincs, bármikor betoppanhat, megörvendeztetve az anyai, testvéri szívet. Aztán eltelik egy egész élet, és nem jön vissza. Szerencsésebb esetben megtalálható internetes hadifogoly-adatbázisban, veszteséglajstromokban, a levéltárak porában. Így meggyászolható és elengedhető, ezáltal marad az, aki volt: mint nagyapám legifjabb testvére, Tóth Ferenc, aki 20 évesen nem tért vissza a második világháborúból. A katonakagulagon.hu adatbázisban találtam meg, Alsólendván esett fogságba 1945. április 5-én, és szovjet hadifogolytáborban hunyt el egy év múlva. Nagyapám, Tóth József a legidősebb volt, ő végigharcolta a háborút, hazatért, 35 évesen hunyt el kórházban, két árvát hagyva maga után. Mivel hazatért, nem lett hősi halott, így nem járt utána járadék, és a község második világháborús emlékoszlopára is csak hosszas levelezés után sikerült édesapámnak felvésetni őt. Nagyanyám megrekedt a gyász első fázisában, haragudott nagyapámra. Nem nagyon beszélt róla, halála után viszont nagynéném megtalálta legféltettebb kincsei között esküvői képüket, selyempapírba csomagolva. Így 25 évesen először láthattam, hogyan nézett ki nagyapám, milyen volt a külseje. A családi titok ez esetben feloldódott.
A titok lehet származási is: ki a valódi apa; elhallgathatnak a családban magzati korban vagy csecsemőként elveszített gyermeket, vagy az örökbefogadás tényét, ahogyan erről a kötet is ír, olvasmányos stílusban. Mi a teendő? A kibeszélés, mert a hallgatás mérgez. Egyszerűen fontos tudatosítani magát a tényt, hogy ki volt a szülő, és a családunk része a meg nem született gyerek is (akit az úgynevezett érzelmi családfán, a genogramon fel is szoktak tüntetni). A szerző hasznos szakirodalomra támaszkodik, érthető módon, a laikusok számára is emészthetően.
Ma már számos módszer közül válogathat az, aki traumáit ki szeretné beszélni, elakadásait feldolgozni. Úgy vélem, mindenkinek joga van választani a lehetőségek tárházából. Hallottam olyan történetet is Farkas Adrienne-től, hogy családállításkor – amikor idegen emberek testesítik meg a családtagokat, és létrejönnek bizonyos erőterek, melyek segítenek feloldani a konfliktusokat, feltárni a titkokat – a Don-kanyarban eltűnt hozzátartozó nem tudta lehunyni a szemét, mert nem engedték el őt. Bár kérdéses, hogy ha többéves önismereti út bejárása sem hoz változást, akkor a módszerben vagy a személyben keressük a gubancot.
Bízzunk abban, hogy a családi traumák, a generációkon át hurcolt rossz megküzdési stratégiák, magatartásminták feloldhatóak. Ebben nagy segítséget nyújthat ez a kötet.
Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors. Családi sebek és a gyógyulás útjai. Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2018.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.