1944 decemberében egy kislány született az auschwitzi haláltáborban. Egykilós volt. Az édesanyja rejtegette, mert a zsidó újszülöttekre vagy a gázkamra, vagy a hírhedt dr. Joseph Mengele halálos kísérletei vártak. Öt hét múlva, 1945. január 27-én felszabadították a tábort, az újszülött Angéla és az édesanyja megmenekült.
Ennek évfordulóján, a holokauszt nemzetközi emléknapján, ma 22 órakor a Spektrum Tv mutatja be Cseke Eszter és S. Takács András új alkotását, a Born in Auschwitz (Születési helye: Auschwitz) című dokumentumfilmet, mely Angéla és családja történetén keresztül vizsgálja, hogyan befolyásolja ez a trauma a következő generációk életét, hogyan próbál anya és lánya kilépni a múlt fogságából.
A Kanadában élő Angélával és lányával öt éven keresztül forgattak, visszatértek velük szülőhazájukba, Magyarországra, elutaztak Németországba, Izraelbe és Lengyelországba, ahol Ferenc pápa is fogadta őket, miután történelmi látogatást tett Auschwitzban.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az Arany Nimfa-, Prima Primissima díjas és Pulitzer-emlékdíjas Cseke Eszter és S. Takács András korábbi filmjeiben, az On the Spot sorozataiban, mely háborús övezetekbe vagy a diktátorok gyermekeinek otthonába is betekintést engedett, azt szokhattuk meg, hogy a két filmes kézi kamerával rögzíti ezeket a meghökkentő riportokat, közvetlen közelről, olykor résztvevőként mutatja be azt a különleges helyzetet, mely az adott epizód témája. Volt sorozatuk, mely négy kontinensen át azt kutatta, milyen hatással vannak az életünkre a születésünk körülményei, később olyan felnőttekkel forgattak, akik a 20. század legsötétebb korszakaiban jöttek a világra a vietnami háborútól Szarajevó ostromán keresztül egy észak-koreai fogolytáborig. Most viszont a riporterpáros a háttérben marad, bár a közvetlenséget és a beszélgetések mélységét megteremtik – Angéla és családja története egy egész estés dokumentumfilm témája lett, mely igen különleges helyet foglal el a holokausztfilmek sorában. Ugyanis nem a holokauszt borzalmainak feltárására fókuszál, hanem a jelenre, a túlélők és leszármazottaik életére. Természetesen a borzalmakat és a szenvedést sem bagatellizálja, de az erős arányérzékkel komponált film az archív felvételek mellett animációs technikákkal mutatja be nemcsak a brutalitást és kegyetlenséget, hanem azokat a lélekrezdüléseket is, melyek a kamera elől – olykor az időbeli távolság okán – rejtve maradnak.
Bár a film egy holokauszttörténeten alapul, a fő erősségét mégis épp az adja, ahogyan meghaladja azt: valójában az anya-lánya viszony dinamikáját és zsákutcáit engedi látni.
Megismerünk egy borzalmak közepette született nőt, aki felnőttként is csodálattal és áhítattal emlékszik az édesanyjára, az erős asszonyra. Angéla nehéz korban született, de állítja, szép gyerekkora volt. Megismerjük a lányát, Katit is, akit túlélőnek nevelt – már háromévesen arra készítette fel, hogy ha egyedül marad, akkor se legyen elveszett a világban. Ő most úgy emlékszik, nehéz gyerekkora volt, rettegésben telt, és hatalmas munka, hogy megbékéljen ezzel. Határozott döntése, hogy a gyerekeit kiskorukban nem terheli ezzel a múlttal. Kati így próbálja megakadályozni a trauma továbbörökítését. Két világ feszül egymásnak, két életstratégia, mely egyaránt érvényes lehet. A hűvös, érintéseket, babusgatásokat kerülő szülő-gyermek kapcsolat helyett Kati gondoskodó szeretettel veszi körbe a gyerekeit, és a hit jelenti a biztonságérzete alapját. A film erénye, hogy mindkét nő érvrendszerét és tapasztalatait érthetővé és átélhetővé teszi, és nem egyszerűsíti sémává ezt az igen sajátos családtapasztalatot. Bár az apák hiánya is meghatározó lehetne, mégis mintha minden feszültség e két nő különböző világszemléletéből eredne.
Szép, torokszorító film, sok kellemetlen utóízzel. Azt látjuk, ahogy egy idős nőt a lánya szembesít azzal, mi mindent csinált rosszul – és van ebben valami zavarba ejtő igazságtalanság. Az idő miatt. Hiszen nem visszafordítható. Nem lehet legközelebb jobban csinálni, ez adja a szembesítés abszurditását, még ha közelebb visz is egymás megértéséhez. Jelenthet egyfajta felszabadító érzést, ha végre kimondódnak a sérelmek, segíthet a továbblépésben – valahol itt marad nyitva a történet. Látjuk a bizakodást, hogy talán megszakadt ez a traumaátörökítés. A kesernyés utóízt az adja, ha eszünkbe jut, Angéla hogyan tudhat megbékélni azokkal a tévedésekkel, melyek mind abból eredtek, hogy Auschwitzban született.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.
Walter Tevis 1983-as, The Queen’s Gambit című regényének mozgóképes adaptálása nem most kezdte el foglalkoztatni a filmesek fantáziáját. Tizenkét éve az akkor csúcson lévő, ám tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger karolta fel a fiatal sakkzseni történetét, Allan Scott forgatókönyvíró segítségével hozzá is fogtak a script írásához, ám a projekt nem valósult meg a színész halála miatt. 2019-ben aztán a Logan és a Sírok között írója, Scott Frank felkereste Ledger volt munkatársát, hogy immár a Netflix szárnyai alatt hozzanak össze valami igazán frankót.
Karinthy ma lehet, hogy vlogolna (is), Kosztolányi pedig Tiktok-videókat csinálna költői ujjgyakorlatként, ki tudja. A Pimmédia Írómozi felületén elsősorban az 1920–30-as évekből fennmaradt kisfilmek találhatók, amelyek a Nyugat íróinak, költőnek életpillanatait örökítik meg.