A cseh Jan Mikolásek pályafutása során közel ötmillió embert gyógyított meg, naponta kígyózó sorokban várták az emberek, hogy sorra kerüljenek a rendelésén. Különleges tehetséggel vizeletmintából diagnosztizált, és saját gyógyövényeiből készült teákat itatott betegeivel. Szegény embereket kezelt, akiknek nem volt módjuk orvoshoz fordulni, olyanokat, akiket gyógyíthatatlannak titulálták, és hírességeket, mint VI. György brit királyt, Olga Scheinpflugová színésznőt (Karel Čapek feleségét), Max Švabinský festőt, csehszlovák politikusokat.
Az 50-es évek totalitárius Csehszlovákiájában járunk, Jan Mikolásek gyógynövényszakértőt koholt vádak alapján letartóztatják. A főszereplő elítélésével párhuzamosan fiatalkorában átélt szörnyű háborús élményeiről és gyógyítói pályafutásáról látunk flashbackeket. A sok megpróbáltatáson keresztülment férfi asszisztensével, Frantisek Palkóval (Juraj Loj) homoszexuális viszonyt folytat. A rengeteg emberen segítő Mikolásek kegyetlen dolgokra is képes. Narcisztikus viselkedésében gyakran megnyilvánul lelki sérültsége: korlátozza társa szabadságát a családjával való kapcsolattartásban, és egy szörnyű, végzetes cselekedetre kéri. Az erőteljesen ábrázolt visszatekintések között felkavaró például, ahogyan kismacskákat öl meg a háborúban sérült fiú. Újból és újból felmerül a nézőben a kérdés, hogy eltörpülhetnek-e a gaztettek rengeteg jó cselekedet mellett?
A felzaklató jelenetek ellenére lebilincselő a film képi világa és a cselekménye, remek színészi alakításokkal. Érdekesség, hogy a főszereplő visszaemlékezéseiben látható fiatalkori karaktert Josef Trojan, a felnőtt Jan Mikoláseket alakító Ivan Trojan fia játssza. Ha belegondolunk, bárki múltjában lehetnek hasonló sötét foltok, amikről nem is tudunk – hősünket a súlyosan traumatizáló háborús élmények tették olyanná, amilyennek látjuk. A film ezeket nyomatékosan megjeleníti, megmutatja egy ember életének mindkét oldalát. Az igazi kérdés nem az lesz, hogy Jan Mikolásek valódi gyógyító vagy kuruzsló sarlatán-e, hanem, hogy jó vagy rossz ember – de ezt már a nézőnek kell eldöntenie.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből