Debreceni Balázs - Lovász Ádám: Tátongó lyukat láttam az Emberben – Poszthumanizmus és mozgókép 2.

Az Alien: Covenant (2017): Sötét szövetség (Lovász Ádám)

Az új Alien-filmek első látásra egyszerű témáról szólnak: egy elszabadult biofegyverről. Csakhogy a narratíva felszíne alatt jóval összetettebb mozzanatokat is felfedezhetünk. Az elméleti biológia főárama szerint az evolúció folyamatai nem tanúskodnak semmilyen célirányultságról vagy értelemről az élet története vonatkozásában. Véletlenszerű genetikai mutációk eredményezték az életformák bámulatra méltó sokféleségét. Ha ez így van, és nem rendelkezik az élet bármilyen célirányultsággal, ha valóban esetlegesek az evolúciós folyamatok, akkor ez a saját szerepünket a kozmoszban is radikális mértékben korlátozza. Darwin evolúciós eszméje óta ráeszméltünk arra, hogy csupán egy állatfaj vagyunk a sok közül. Az evolúció szertelensége és törvénynélkülisége már Henri Bergson XIX–XX. századi vitalista filozófusnál is megjelenik. Bergson folytatja a darwini hagyományt, ám fenn szeretné tartani az ember és a filozófia jogát a tudományos kérdésekben való állásfoglaláshoz. Különösen Bergson életfogalma fontos, mert feltételezi az életformák folytonosságát. Számára a különböző fajok és egyedek között felállított különbségtételek hasznos kategóriák, ám az élet valójában tiszta folytonosság, egységes áramlás. Az életről való gondolkodás feladata visszatérni ehhez a folytonossághoz, önmagunk meghaladása által. Mint fogalmaz: „A filozófia nem lehet más, mint erőkifejtés arra, hogy újból az egészbe olvadhassunk. Az értelem, alapelemébe visszaolvadtan, újraéli a maga származását. De a vállalkozás többé nem mehet végbe egy csapásra: szükségképpen kollektív és progresszív lesz. Benyomások kicserélődéséből fog állani, melyek egymást javítva, egymás fölé helyezkedve végül kitágítják bennünk az emberiességet s elérik, hogy az túláradjon önmagán.”

Ahhoz, hogy megragadhassuk az életet önmagában, annak saját valóságában, a vitalista filozófia az emberi lét határainak a szétfeszítését javasolja. Mihelyst kihelyezkedtünk önmagunkból, benyomásaink „kicserélődése” és szimpátiánk radikális kiterjesztése útján, lehetségessé válhat a valóság közvetlen megtapasztalása. Ez egy poszthumanista gondolat, abban az értelemben, hogy saját megszokott létmódunkat meghaladásra váró akadályként értelmezi. A darwinista és bergsoni evolúcióelméletek megegyeznek abban, hogy az életet szüntelen próba-szerencse alapú kísérletezésként írják le, művész nélküli művészetként. A spontán mutáció tehát az élő tartomány valósága. Tézisünk a következő: az Alien-filmek valódi tárgya pontosan ebben a tervezetlen, irányíthatatlan és uralhatatlan formaalkotásban ragadható meg. Az egész franchise áttekintése helyett ebben a szakaszban az Alien: Covenant (2017, Ridley Scott) cselekményére összpontosítanánk. Találkozunk Daviddel, egy robottal aki remete életmódot folytat egy bolygón, ahol nagy sikerrel kiirtott minden állati életformát. Szélsőségesen mizantróp, sőt életellenes nézeteket vall, ugyanakkor rendkívüli szeretettel és gyengédséggel beszél az általa módosított és továbbfejlesztett biofegyverekről, a különböző neomorfokról és xenomorfokról, amelyeket előállított laborjában. Már a szörnyek elnevezése is utal a mutáció fogalmára, lévén hogy a morfológia a biológia egyik alapvető területe, amely a különböző fajok formavilágának leírására vállalkozik. A sebezhető, túlságosan is állatszerű emberekkel ellentétben a robot képes kommunikálni a morfokkal. Jól ismert körülmény, hogy a paraziták génállományuk jelentős részét a táplálékforrásukként szolgáló élőlényekből merítik, így a neo- és xenomorfok is azon életformák génjeit építik magukba, amelyeket éppen megtámadnak. Erős lehet bennünk a gyanú, hogy Ridley Scott filmjében egyfajta látens kreacionizmusnak lehetünk a tanúi, hiszen a darwini evolúció láthatatlan és „vak órásmestere” helyett egy nagyon is látható kéz, a replikáns David az, aki tudatosan beavatkozik az evolúcióba, annak mesterséges felgyorsítása végett. Igazi romantikus lélek, aki elsősorban saját esztétikai gyönyöre végett kíván minél többféle mutációt a világra szabadítani. Tenyészetével a legfelsőbb rendűnek vélt lényt hozza létre, az emberi genetikai alkotóelemekből is képződő fekete színű xenomorfot, amely külsejét tekintve hasonlít az „éji huhogányokra” H. P. Lovecraft Zarándokút Kadathba című elbeszéléséből.

Debreceni Balázs–Lovász Ádám | Tátongó lyukat láttam az Emberben – Poszthumanizmus és mozgókép 1.

A poszthumanista filozófusok alapvetően az emberi létezésen túli (poszt-humán) illetőleg a humanista filozófiák utáni (poszt-humanista) történésekre koncentrálnak, ennek megfelelően kivételes figyelmet szentelnek a mesterséges intelligencia, továbbá a növényi és állati létezés világának. Vitatják, hogy az ember lenne a teremtés koronája, emellett az emberi ész és értelem descartes-i eredetű antropomorf világkép evidenciáit kritizálják, hiszen szerintük semmilyen szempontból nem bizonyított, hogy érzékeink és értelmünk révén képesek vagyunk megismerni a teremtés teljességet.

Alien: Covenant | The Secrets of David’s Lab: The Neomorph | 20th Century FOX

A film címe a „covenant” kifejezésre, vagyis egy „szövetségre” utal. Világossá válik a cselekmény folytán, hogy mire is utal valójában ez a szó. Egyfelől vonatkozik az emberiség és a technológia szövetségére, amelyet legplasztikusabban az emberi legénységet önzetlenül szolgáló Walter testesít meg, de természetesen gondolhatunk itt a világűr sötét ridegségétől oltalmazó űrhajóra és annak MI-rendszerére is. Ugyanakkor egy baljósabb, diabolikusabb egységet is találunk, azt a szimpátián alapuló sötét szövetséget, amely kialakult David és ivadékai, a neo- és xenomorfok között. Az ünnepelt biológus, Jacques Monod Véletlen és szükségszerűség című kötetében, a huszadik század vége felé tekintvén egy döntő jelentőségű útelágazást azonosít, ami az élet egész eddigi történetét beárnyékolja: „Az ősi szövetség darabokra hullott; az ember ma tudja, hogy egyedül van a világegyetem érzéketlen végtelenségében, amelyből csak a véletlen folytán jött létre. Sehol sincsen előírva rendeltetése vagy kötelessége. A fellegek birodalma vagy a sötétség odalent; az emberé a választás joga.” Vállalhatatlan humanizmusa ellenére Monod mondatai mégis fontosak abban a tekintetben, hogy felfedik egy sötét szövetség lehetőségét. Az evolúció mint szüntelen formaalkotás túlnyomórészt nincsen ránk utalva. Létrejöhetnek olyan formák és kapcsolódások, amelyek nélkülözik jelenlétünket. Az új szövetségben távolról sem garantált az emberi jelenlét, sőt inkább akadálynak tekinthető a Homo sapiens ebben az új konstellációban. Miután sikeresen pokolra küldte az általa kiirtandó, kártevő állatokként jellemzett embereket, és garantálta a leendő emberi kolónia átfertőződését egy szabotázsakció által, David, az áruló replikáns nemcsak egyénként éli túl az ember utáni állapotot, hanem az általa megalkotott új szövetség is fennmarad. Replikáns és parazita egymással kibékíthető létmódoknak bizonyulnak, ám ebben a szövetségi rendszerben úgy tűnik, mintha az akarat eredendő bűnétől mentes növények is megmaradhatnának zavartalanul. A film nagysága abban rejlik, hogy esztétikailag vonzó módon ábrázol egy ténylegesen embermentes állapotot, Doru Pop kifejezésével élve az „emberek nélküli poszthumanitás” lehetőségét. Szimpátiánk kifelé ferdítése által az Alien: Covenant, még ha csak apró mértékben is, de kimozdít bennünket a saját helyzetünkből. A jövőbeni emberi kolónia eleve kudarcra van ítélve, ám a világegyetem hatalmas léptékeihez viszonyítva egy túlszaporodott emlősállat imperialista álmai nevetségessé válnak. Nem tudjuk sajnálni a gyarmatosító expedíció ellehetetlenülését, elvégre az ember bizonyult ebben a vonatkozásban a kevésbé életrevaló életformának. Emberi mivoltunk ellenére azon kapjuk magunkat, hogy örülünk az ábrázolt fejleményeknek, és már csupán egyetlen kérdés foglalkoztat: Ridley Scott vajon tervezi-e még a történet folytatását, és felcsillant-e az emberiség számára egy halovány reménysugarat az alienektől és újdonsült szövetségeseiktől, a Szárnyas fejvadászból (1982) már ismert lázadó replikánsoktól való megváltásra, vagy sajátos rendezői univerzuma ezekkel a komor és nyomasztó gondolatokkal zárul?

HIVATKOZOTT MŰVEK (Poszthumanizmus és mozgókép 1–2.)

Burgess, Anthony: Gépnarancs, 1962, regény, ford. Gy. Horváth László, 1990
Kubrik, Stanley: A Clockwork Orange, 1971 (Mechanikus narancs)
Lovász Ádám: Közösség az immunitáson túl, 2020, Prae article
Lovász Ádám: A kulturális csoportszelekció elmélete mint végzetes önhittség, 2020
Bergson, Henri: Teremtő fejlődés (1930), ford. Dienes Valéria, 1987
Dawkins, Richard (2011) A vak órásmester, ford. Siklaki István, Simó György és Szentesi István (Budapest: Kossuth)
Monod, Jacques: Chance and Necessity. An Essay on the Natural Philosophy of Modern Biology, 1971 ford. Austryn Wainhouse (New York: Alfred A. Knopf).
Pop, Doru: Replicant Theologies of the Early Robocne or the Covenant of Procreating Replicants, Cybernetic Fertility and Divine Androids, 2018, Caietele Echinox 34: 132

John, McTiernan: Predator (Los Angeles: 20th Century Fox, 1987)
Gibson, Mel: Apocalypto (Touchstone Pictures, Icon Productions, 2006)
Scott, Ridley: Alien: Covenant (Los Angeles: 20th Century Fox, TSG Entertainment, Brandywine Productions, Scott Free Productions, 2017)