A külső tér cudar, vérfagyasztó hangulata mellett megfigyelhető, hogy a beltéri helyszíneken sem jellemző az idilli, otthon melegét árasztó világosság. Általában csak egy-egy erősebb vagy gyengébb fényforrás tartja meg a komfortérzetünket, a veszedelmes hangulatot sugárzó árnyakkal szemben, mintha ezzel azt akarnák a tudtunkra adni, hogy John Doe bárhol és bármikor felbukkanhat. Részben az atmoszféra, részben pedig a film pénzügyi kerete nem engedte meg a grandiózus világosítást, amely utólagosan – ismerve a film sikerét – inkább szerencsének mondható. (A produkció 30 millió dollárt emésztett fel, azonban ennek közel a tízszerese térült meg a későbbiekben.)
A füstös, fekete látvány eléréséért Darius Khondji operatőr felelt, aki képes volt Fincher – azóta védjegyévé vált – vizuális világának megteremtésére: a hideg színeket magas kontrasztú fényekkel ellensúlyozta. Fincher igyekezett a legapróbb képkockákig terjedően megvalósítani vizuális elképzeléseit, így digitális technológiát is bevetett. Ez a minden részletre kiterjedő irányítás egészen a kameramozgásig terjed. Az eseményeknek félelmetes látványt kölcsönöz, hogy gyakran alacsony szögből láthatjuk őket, a Doe apartmanjánál forgatott üldözős jelenetben pedig kézi kamerát is használtak az alkotók
A film első snittjétől hallható kísérteties hangsorozat, illetve a visszatérő metronóm monoton hangja vészjósló hatást eredményez, hasonlóan a film nyitójelenetében lévő vérfagyasztó montázshoz. Ebben John Doe ujjairól lenyesi a bőrt annak érdekében, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot, valamint az emberek hanyagságairól alkotott benyomásait veti papírra. Ezeknek a cselekvéseknek a bevágásai előrevetítik a gyilkosságok előzményeit. Az itt alkalmazott technika újdonságként hatott, amely több thriller is felhasznált a későbbiekben. Nem is csoda, hogy a Hetedik vágását egy Oscar-jelöléssel jutalmazták.
Nine Inch Nails – Closer – Hetedik
A film utolsó jelenete dramaturgiailag hihetetlenül erős. A néző sejtheti, hogy még két főbűn megtorlása következik. Doe szembesíti Millst, hogy irigységtől vezérelve feleségét megölte, aki ráadásul állapotos volt. Mills lelki összeroppanása közepette számos érzelem fut végig az arcán. (Ez Brad Pitt valaha volt egyik legerősebb alakítása!) Doe paradox módon saját megölésének elérésével teljesíti küldetését: Mills, mint a harag reprezentálója, megöli.
John Doe a bűnt a bűnös ellen fordítván revansot vesz a közönyért. Tisztában van azzal, hogy ő maga is sáros. Mindenekfelett mégis ő kerül ki erkölcsi győztesként, mert cselekedete ugyan erkölcstelen, azonban annak célja erkölcsös. Rituálisan meg akarja tisztítani a közösséget a bűntől. Ahogy a fenti részletből is csak pillanatnyi cselekvéseket láthatunk, a John Doe-ról szóló ismereteink is fragmentáltak. A vásznon egyszer sem látjuk gyilkolni, csak tetteinek következményeit ismerjük. Ebből egy őrült pszichopatára, ugyanakkor egy művelt, briliáns géniuszra is asszociálhatunk. John Doe ténylegesen csak a film utolsó szekvenciájában jelenik meg a színen, és bátorságával, higgadtságával mind a nyomozókat, mind a nézőt meglepi. Miközben fogságba kerül és látszólag alávetett szerepben van, végig ő irányítja az eseményeket és bábként használja a nyomozókat.
A Hetedik szórakoztató, ugyanakkor feszültségben gazdag mestermű, egy látszólag átlagos témából építkezve vizsgálja felül az egyén bűnét és annak a társadalommal való viszonyrendszerét, bemutatva az emberiséget fenyegető két legnagyobb veszélyt: a fanatizmust és a közönyt.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből