„A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni.”
(Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli)
A 94 éves természettudós és dokumentumfilmes filmje hideg zuhanyként ér mindenkit. Bár a korábbi évek természetfilmjei (köztük a Samsara) bemutatja a Föld lélegzetelállító képességeit, s benne az ember valódi énképét, a természettudós mégis másképp ábrázolja a meglévő világot. A filmhez nem feltétlenül szükséges, mégis érdemes elgondolkodnunk azon, milyen tudásunk van az egykori földrajz és biológia órákról, hiszen a narrátor (aki maga Attenborugh) gyakorlatilag visszavezeti az élet létrejöttét megannyi élet kihalására, köztük a dinoszauruszok kipusztulásáig, ahol új időszak kezdődött meg, mert az élet önmagát újrateremti a Földön. Ez a holocén korszaka, a biodiverzitás (a biológiai sokszínűsége) újjáteremtődése.
Az ismert természettudós gyerekkorától indul, hogy bemutassa nekünk, honnan jutottunk hová, mi az, amit ő tapasztalt, és amelyben elmagyarázza nekünk, hogy az emberi mulasztás egy olyan helyhez fog vezetni, amely lakhatatlan és élhetetlen. „Ez a film ennek a tanúbizonysága és az én képem a jövőről", mondja. Narrációja alatt természeti képeket láthatunk, a markánsabb hangvételű kijelentéseknél pedig magát a beszélőt. A holocén meghozta a stabilitást, és létrejött – ahogy Attenborough mondja – az Édenkertünk. Viszont fájdalmas jelenetek játszódtak le időközben, hiszen a társadalom mindent a kényelmes életminőségnek alárendelve fejlődött tovább. A világháború véget érésével az emberek saját magukra koncentráltak inkább, kevésbé vettek tudomást, hogy részesei legyenek a természetnek. Az 1960-as években az emberiség rájött, hogy ha ilyen mértékben halad a fejlődési skálán, hamar feléli mindazt, amit a Föld nyújthat. Így megkezdődtek az űrkutatás, amely újabb kapukat nyitott meg, de manifesztálta is az ember számára, hogy a létezés véges. Az ember a ’70-es évekre még többet termel, mindig csak akar, mindig többet, aminek eredményeképp – mivel az erőforrások kimerülnek – a rendszer össze fog omlani. Vagyis kérdéses, hogy meddig tartható fent a „folyamatos fejlődés” állapota.
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon | Hivatalos előzetes | Netflix
Az ekkor következő képsorok a nyugalom megzavarására alkalmasak. Az erdőtűz, a jég olvadása, a vizeink fokozatos elsavasodása – ami a korallzátonyok pusztulását okozhatja –, a rovarok és egyéb állatfajták eltűnése vagy a napjainkban is tapasztalható kiszámíthatatlan időjárás egyöntetűen azt mutatják, hogy rossz úton járunk. Ám David Attenborugh nem hagy bennünket a totális letargiában. Életét a természet és a lét megismerésére tette fel, és részt vesz abban a küzdelemben, hogy segítsen nekünk is, mit tehetünk. A legegyszerűbb kijelentését teszi az egész film alatt: vissza kell állítanunk, amit tönkretettünk.
Ennek egyik első lépése lehet szerinte a népességszám növekedésének megállítása. Az egyre fejlettebb és jobb életkörülmények, az emelkedő életszínvonal – mint Japánban – elősegíthetik azt a lépést, hogy az embernek nem kell túlszaporodniuk. Természetes erőforrások használata: nap, szél, vízenergia. Attenborough azt mondja, hogy „a természet a legnagyobb szövetségesünk és a legnagyobb motivációnk”, használjuk tehát ki.
Bár emberi világunk Attenborough szerint jelenleg vesztésre áll, egy megnyugtató momentum van: az élet sokszor visszatért már, tehát bármi is történik – velünk legalábbis –, az biztos pont, hogy a természet újjá fog éledni.
Ajánlom mindenkinek a filmet. Kicsiknek, nagyoknak, legnagyobbaknak. Mindenkinek, akinek van lehetősége megnézni, vagy úgy érzi, tudnia kell, mi történik körülöttünk. A természet vár ránk.
A filmtörténetben megjelenő szerrel kapcsolatos ábrázolások három fő típusra oszlanak. A legkevésbé releváns maga a kábítószer képi megjelenítése, hisz annak általában csak jelértékű funkciója van a képi történések szempontjából. Ennél érdekesebb és többrétegű maga a szerfogyasztás aktusa, illetve a fogyasztás következményeinek megjelenítési kísérlete a vásznon, ami szerenként, filmtörténeti korszakonként más és más.
Látvány, akció, autócsodák, robbanások, akció, látvány, kigyúrt férfiak, karcsú nők, robbanások, sebesség, adrenalin, pörgés, világmegmentés, látvány és akció. A Halálos iramban 8 nem akarja megváltani a világot – bár főszereplői megteszik –, egész egyszerűen oda akarja szögezni a nézőt két órán keresztül a székhez, hogy egy pillanatra se lélegezhessen fel.
A félelemre építő filmek akkor sikeresek, ha sikerül megteremteniük egy olyan hangulatot, ahol a néző átéli a közös alapélményt: a félelmünket az ismeretlentől. Mindannyiunkban ott él a sötétben bujkáló gonosztól való rettegés, attól a gonosztól, amit nem ismerünk, nem értünk, nem fogunk fel, de tudjuk, hogy veszélyt jelent ránk. Minden idők egyik legjobb horror-sci-fije, az 1979-es Nyolcadik utas: a Halál ezt az érzést találta telibe, lett hatalmas világsiker, indította el az Alien-filmek sorozatát, és nem utolsó sorban ettől a filmtől lett A kategóriás sztár Sigourney Weawer.
A drog tematikájú alkotásokon belül témánkba vágóan megkülönböztethetünk zsánerfilmeket (tömegfilmműfajokat), midkult filmeket (átmenet a zsáner és a szerzői film között) és néhány különleges esetben fehér hollónak számító szerzői filmeket. A drogokat motívumként vissza-visszatérő módon, védjegyként használó zsánerek már a harmincas évek óta a következők: krimik, thrillerek, gengszterfilmek, később az akciófilmek, ritkább esetben a horrorok és a sci-fik.
Ásvai Jókay Móric munkásságának ismertetését aligha szükséges túlnyújtani: a Jókai Mór néven ismert író, politikus, újságíró a legkelendőbb és legismertebb magyar szerzők közé tartozik. Bár irodalmi renoméját számos klasszikus remekmű táplálta, még ebből az impozáns felhozatalból is kiemelkedik A kőszívű ember fiai.
Egy kínai lány pipából ópiumot szív. Térdelő hippiknek egy kifestett arcú társuk valamit áhítattal a szájukba tesz, mintha áldozóostya volna. Fiatal fiúk egy cigarettát adnak körbe, a füstjét benn tartják, később nevetőrohamot kapnak. Szuperközeli egy vénáról, amelybe tű hasít, vér zubog a fecskendőbe, majd egy elernyedő testet látunk. A fent felsorolt példa néhány a sok ezer filmes jelenetből, amelyben kábítószer fogyasztását láthatjuk.
Az 1942-es Oscar-gálán az akkor 26 éves, filmes léptékkel pofátlanul fiatal csodagyerek, Orson Welles és egy színházkritikusból lett alkoholista forgatókönyvíró kapta meg a legjobb forgatókönyvnek járó díjat.
Ebből a mondatból a második név kihagyása jól rávilágít Herman J. Mankiewicz emlékezetének eddigi státusára, pedig „Mank” a hollywoodi aranykor egyik legnagyobb hatású embere.
Az Atomszőke maga az életre kelt nyolcvanas évek – retró, amiben keveredik a John Wick-en iskolázott nyers brutalitású akciókoreográfia és az elröppenő idő nyomán merengő mélabús nosztalgia. A film alapja egy képregénysorozat volt (Antony Johnston The Coldest City) és természetesen a hidegháború végének eseményei. Mindez feldúsítva egy halálos szőkeséggel (Charlize Theron) – mi kellhet még? A magyar nézőknek külön izgalmas, hogy a filmet részben Budapesten forgatták, így ismerős helyszínek is szembejöhetnek két leszámolás közt.
„1945. szeptember 21. Ezen az éjszakán haltam meg.” Egy rongyos, csontsovány fiú fekszik egy oszlop tövében, sok más rongyos gyerek ugyanígy, körülöttük gomolyog az emberáradat, átlépnek rajtuk, kikerülik őket. Ahol háború volt, ott háború volt, a kisgyerekek pedig gyengék a túléléshez. Erről szól a Szentjánosbogarak sírja: gyerekekről, akiknek meghalnak a szülei, gyerekekről, akiknek nincs hol lakniuk, mert lebombázzák a házukat, gyerekekről, akik megpróbálják túlélni az éhséget, a magányt – de belehalnak.