A film története a skót lázadás William Wallace utáni időszakában, egész pontosan 1304-ben játszódik. A véresszájú angolok területre éhesen támadják a skót vidéket, ennek lesz majd kulcsfontosságú mozzanata Robert the Bruce felkelése. A több éven át húzódó skót felkelés (nyolc éven át tartott) vérbe fulladt, és a skót főurak benyújtották megadási kérelmüket I. Edward (1272–1307) angol királynak – jusson eszünkbe Arany János A walesi bárdok című balladája. De menjünk sorban.
A nemesek összegyűlnek Edward előtt, hogy kardjaikat letegyék, és gyakorlatilag támogassák Edward királyt a William Wallace és maroknyi szövetségesei elleni küzdelemben. A nemesek kifáradtak, népeiket szeretnék pihenni látni – ami képtelenség, hiszen a jóvátétel visszafizetése a skót urak pénztárcáját sokkal inkább üresíti, mint gyarapítaná. Az emberek többsége éhezik a magas adók miatt. A Bruce család bízik abban, hogy a skót korona az ő kezükbe kerül majd (az apa hozzájárulásával, hiszen ez, mondanom sem kell, igencsak az a korszak még, amikor a család legidősebb férfitagjának szava a legszentebb, sőt annak bármilyen következménye is lenne, a gyermekeknek vállalniuk kell apjuk esetleges erényeit vagy vétségeit). Edward király bár biztosítja a családokat, hogy a skót korona brit kezekben van jó helyen, így próbálja elnyomni azt a szemernyi reményt az északi nemesurakban.
A bonyodalom nagyon egyszerű és kellőképp hatásvadász: William Wallace-t elkapják és felkoncolják. Adja magát, elvégre várható volt, hogy az utolsó lázadó nem tud sokáig kitartani. Ekkor dönthet még úgy a néző, hogy a filmet átérezte, de elég volt belőle, hiszen merő brutalitás, vér, és fájdalom következik, ezt a stáb erőteljesen érzékelteti velünk a képsorokon. Innentől folyamatosan hullámzik a film, izgalmat fokozó háborúskodás kezdődik, egészen 1307-ig. Ekkor történik meg a skót lázadás egyik legfontosabb ütközete, amely a skótok sikerét hirdeti mindmáig.
Ám megannyi szenvedés közepette sem maradhat ki a szerelmi szál és az elcsattanó csókok – e csókokat adók pedig a tulajdonképpeni főszereplők, Chris Pine (Robert the Bruce) és Florence Pugh (Elizabeth de Burgh). Érdemes elidőzni itt, talán az ő szerelmük tűnik a legőszintébb és a legmegalkotottabb jeleneteknek, amivel nem szeretném azt hangsúlyozni, hogy azok a jelenetek a legjobbak, csupán arra gondolok, hogy ott érzi igazán azt a néző, hogy érdemes nézni a filmet, mert egy ügy mellett harcolva bontakozik ki szerelmük, míg a csatajelenetek fontos szegmenseit alkotják a filmnek, egy dologra, a mészárlásra koncentrálnak – másra nem. A film jó, egyszerű és élvezhető, korrekt történelmi és akciófilm, ami méltó vetélytársa a mozis produkcióknak.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.
Walter Tevis 1983-as, The Queen’s Gambit című regényének mozgóképes adaptálása nem most kezdte el foglalkoztatni a filmesek fantáziáját. Tizenkét éve az akkor csúcson lévő, ám tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger karolta fel a fiatal sakkzseni történetét, Allan Scott forgatókönyvíró segítségével hozzá is fogtak a script írásához, ám a projekt nem valósult meg a színész halála miatt. 2019-ben aztán a Logan és a Sírok között írója, Scott Frank felkereste Ledger volt munkatársát, hogy immár a Netflix szárnyai alatt hozzanak össze valami igazán frankót.