A hit ajándék, a Názáreti Jézus főszereplésével elmesélt újszövetségi történet létezése viszont vitathatatlan tény, és az is, hogy nem írtak azóta se jobbat. Van benne minden: izgalmas és egyedi karakterek, fordulatok, árulás, bűn, szenvedély, béke és erőszak, és természetesen katarzis. A nyugati kultúrkör össztársadalmilag kétszer emlékszik a kétezer éves történetre: karácsonykor (a születés) és húsvétkor (halál és feltámadás).
Jézus Krisztus személyéről és az evangéliumról olyan filmet készíteni, ami a maga teljességében ragadja meg mind a személyt, mind a történetet, mind az üzenetet, igencsak nehéz, és a mozgókép kicsit több mint százéves története alatt nem is sikerült. A filmnek megvannak a maga technikai korlátai, valamint az az apróság sem segít, hogy a filmeket emberek készítik embereknek, az emberi gondolkodás, a kreativitás és az ebből fakadó gőg minden behatároltságával. Amikor az ember az Istent próbálja eljátszani, netán megfejteni, az kicsit olyan, mintha egy ötéves gyerek dolgozná fel a Hamletet: nagyon cuki meg minden, de a dán királyfi személyiségének komplexitását egy mégoly tehetséges ovis sem tudja plasztikusan visszaadni.
Időtlenség vs képeskönyv-illusztrációk
Ha úgy tekintünk Jézus történetére mint bármilyen történelmi eseményre (megtörtént, elmúlt, van eleje, közepe, vége), akkor a spirituális lényeg kimarad belőle. Ha komolyan vesszük a sztorit, netán a hit szemüvegén át nézzük (vö.: Hitben járunk, nem látásban, 2Kor 5,7), akkor viszont Jézus története nem zárult le, ma is tart, és a jövőben is várható a címszereplőtől néhány meglepetés (lásd Jelenések könyve). Az emberi lineáris időtapasztalat szerint (múlt-jelen-jövő) tehát nehezen értelmezhető és megélhető az az időtlenség, amiben az Isten(i) van, és a történetnek ezt a jelenvalóságát egyetlen Jézussal foglalkozó film sem vállalja be – lezárt történelmi aktusként tekintenek a sztorira, és ezzel épp az egyik lényegétől fosztják meg. Ennek ellenére persze remek történelmi képeskönyvek készültek az elmúlt száz évben (az 1927-es Királyok királyától Zeffirelli Názáreti Jézusán át A világ legszebb történetéig), de az élő Jézushoz az evangéliumi cselekményfordulatok beépítésén, valamint a tanítások bemutatásán kívül nincs sok közük.
A másik probléma a názáreti történetével kapcsolatban, hogy minden film értelmezés, mégpedig emberi értelmezés, annak minden időbe vetett korlátozottságával, elfogultságával. Mozgókép-művészeti szempontból például az egyik leggyönyörűbb Jézus-film Pier Paolo Pasolinitől az 1964-es Máté evangéliuma, annak ellenére, hogy a rendező anarchokommunista forradalmárként mutatja be Jézust – ami egy lehetséges politikai-társadalmi olvasat, de pont az a transzcendencia hiányzik belőle, ami az evangélium értelme. Az üdvtörténet nem a termelési eszközök minél hatékonyabb elosztásáról, hanem a lélek halhatatlanságáról, a megváltásról és a feltámadásról szól. Ugyanakkor ami miatt kiemelkedően izgalmas a Pasolini-féle verzió, azok a képre rögzített emberi pillanatok és rezdülések, az arcok, a tekintetek, amelyekben megjelenik az a transzcendencia, az emberen túli fény, ami a film átideologizált Krisztus-alakjában nincs annyira meg.
Sátán sátán hátán
Az elmúlt kétezer év egyik legérdekesebb kulturális jelensége, hogy Jézus személyét képtelenség akár támadni, akár parodizálni. A képi ábrázolásokat persze lehet (főleg, hogy jó néhány magát komolyan vevő ábrázolás is inkább paródiának tűnik. Például én hívő vagyok, de a sztenderd ábrándos tekintetű-hosszú hajú-hippi Jézus-képtől mindig vigyorognom kell – de ez személyes ízlés kérdése), a példabeszédeket is lehet, a különböző felekezeteket is, a vallásos külsőségeket, sok mindent – de magán a személyen nincs fogás, Istenről lepereg az ilyesmi. Legyen az ember mégoly szellemes, okos, intelligens, tehetséges, frivol, gúnyos, legyen akár Voltaire, akár Nietzsche, az igazság és az élet megtestesülésével egyszerűen senki sincs egy ligában.
Ha végignézünk a filmtörténet legnagyobb botrányt kiváltó alkotásain, Buñueltől Scorseséig, akkor is azt látjuk, hogy még a legbátrabb művészek és a legharcosabb ateisták sem mernek igazán radikálisan kísérletezni a Jézus-történettel, pusztán a felületet karcolgatják. Nem a történet gyökerén keresnek fogást, hanem a következményeken – a vallásos viselkedésen, a különböző felekezetek ilyen-olyan képviselőin vagy magukon a felekezeteken (a katolikus egyház tudna erről mesélni), néha teljes joggal.
Az egyik legradikálisabbnak tartott, teológiai kérdéseket is felvető film, A Krisztus utolsó megkísértése például kifejezetten unalmas, a botrányt kiváltó rész (miszerint Krisztust a kereszten megkísérti a sátán azzal, hogy boldog párkapcsolatban, teljesnek mondható emberi életet élhetne Mária Magdolnával, szex, gyerekek, rock and roll) pedig egy emberi perspektívából feldobott gondolatkísérlet, ami a boldogság (és a kísértés) netovábbjának a szolid családi életet jelöli meg. A Krisztus utolsó megkísértésének ennek ellenére van egy óriási – nem teljesen akaratlan – hozadéka a filmes Krisztus-ábrázolatban: ez a címszerepet alakító Willem Defoe alakja, aki nem egy kenetteljes hippinek tűnik, hanem jobb pillanataiban egy pszichopata őrültnek. Tény, hogy Jézusra is így néztek egyes földi kortársai, akik nem a megváltót látták benne, hanem valaki egészen mást (és aminek a keresztre feszítés lett az eredménye).
„Mi a neved, zsidó?”
Egyedül egy európai brigád, a brit Monty Python volt olyan bátor, hogy Jézus földi tevékenységének idejére helyezett egy – a megváltó működésével párhuzamosan futó és arra több szálon rímelő – igen csak szarkasztikus sztorit (Brian élete). Alapvető félreértés azonban a Brian életével kapcsolatban, hogy a film Jézust parodizálja – szó sincs erről. A Brian élete minket, embereket parodizál. Azt mutatja be, hogy miként reagál a saját világi mindennapjai szerint élő és a transzcendens iránt nem nyitott ember, ha megjelenik az emberfeletti a világban – pont úgy, mint a meggyógyított leprás, aki nem az új életnek örül, hanem az elveszett koldusmegélhetésén bánkódik, vagy mint azok a hegyibeszéd-hallgatók, akik, miközben elhangzik a recept a valódi, boldog életre, amiatt kerülnek konfliktusba (majd verekednek össze), hogy kinek mekkora az orra.
A Brian életében Jézus személye meg sem jelenik, pusztán áttételesen – a főszereplő Brian sorsán keresztül azt látjuk, hogy az a materiális világi értékrend, amelyet nem érint meg a fény, mennyire kifacsarható, és a vérkomolyan vett dolgok (harc az önmegvalósításért, a politikai víziókért stb.) valójában mennyire abszurdak és súlytalanok. A szkeccsfüzérként összeálló film máig szórakoztatóan mutatja be az emberi önmegvalósítás gőgjét (például az Eric Idle játszotta férfi alakján keresztül, aki inkább nőként élne, ezért Lorettának kell őt nevezni – és hangosan követeli, hogy bár biológiailag képtelen rá, de legyen joga gyermeket szülni – a Monty Python több évtizeddel előre megjósolta és parodizálta is az identitáskereső nemi káoszt), a politikai-társadalmi radikalizmus abszurditását (a „Mit adtak nekünk a rómaiak?!” szkeccs a titkos zsidó-ellenálló gyűlésen, amire a válasz, hogy kábé mindent, de akkor is, azonkívül semmit!), a képmutató vallásosságot (ami Jézus személyétől független, és az emberi gyengeségekről szól, nem az Istenről), a csordaszellemet, a manipulálhatóságot („Mindannnyian egyéniségek vagytok!”), és az angolszász hurráoptimizmus ürességét (a keresztrefeszítettek záróéneke, amely az élet napos oldaláról szól). A Brian élete annyiban formabontó, hogy a krisztusi történet sarokpontjait használja fel, hogy görbe tükröt tartson a társadalom elé, de a spirituális mélységre nem törekedtek az alkotók, így azt nem is érdemes keresni a filmben.
A filmművészet (csakúgy mint az összes többi művészeti ág) képtelen Jézus Krisztus történetét a maga totalitásában bemutatni. Isten elkészítette erről a maga filmjét (lásd evangélium), és ha hiszünk benne, a belső moziban megnézhető bármikor – de a celluloidalapú, netán digitális, színes-szagos mozgóképtől várni a történet átélését és megértését hiba lenne. A mozi éppen olyan időbe vetett, suta és esetlen emberi próbálkozás, mint bármi, ami megpróbálja emberi léptékkel uralni az evangéliumi sztorit. Ám hiába repült el kétezer év: a történet él, és ezzel, ha máskor nem, minden húsvétkor szembesülhetünk. Valódi és kortárs lesz mindig, mint a születés, a kísértés, a bűn, a szenvedés, a halál – és a feltámadás.
Budapesten és Kolozsváron is bemutatták A maga természete szerint és szabadon című dokumentumfilmet, amely báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét dolgozza fel. A mű a huszadik század vészterhes első felének Erdélyét mutatja be, melyben tehetős emberek lényeges dolgokat tettek a köz javára. Szilvássy Carola mondta az ikonikussá vált, lényegre törő szavakat: „Kell, hogy legyen Erdélyben egy otthona a magyar szónak”.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.
Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.
A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején” – ezzel a mondattal indul a máig leghíresebb cyberpunk mű, a Neurománc – egyenesen egy démonikus évből, 1984-ből. A több mint két dekáddal ezelőtti, műfajteremtő könyvben született meg a high-tech futurizmus aljas utcákra optimalizált változata, amiben a klasszikus noir regények költőisége a punk nihilizmusával egyesült.
Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
A filmelbeszélés egészét meghatározó kábítószeresfilmek több csoportra oszthatóak, aszerint, hogy a szer mint dramaturgiai, filmszervező narratív elem milyen módon jelenik meg bennük. Csoportosításomban három fő lényegi karakterisztikumot különböztetek meg, ezek a következők: az életforma, az anyag, és a karrier.
Amikor 1895. december végén, a párizsi Grand Café pincehelyiségében a Lumiére fivérek levetítik az első nagyközönségnek szánt mozgóképeket, egy új, szabad alkotásforma születik meg. Eleinte úgy tűnhet, csupán egy üzleti alapú cirkuszmutatványról van szó, nem egy véleményközlő és véleményformáló művészeti ágról. A tartalmi korlátokat kizárólag a készítők határozzák meg, a befogadói reakció közvetlen és azonnali. Nincs szükség külső szabályozó szervre, mely megszabná, mit láthat a néző és mit nem, így a határfeszegetés azonnal megkezdődik.