Kubiszyn Viktor: Az éj sötét trónján

2020. június 20., 21:25

Ingmar Bergman Varázsfuvola-adaptációja nem esik az adaptációk általános hibájába – abba, hogy pusztán az alapanyag illusztrációja, rosszabb esetben az eredeti halovány visszhangja legyen. Bergman értelmez és újraértelmez, az eredeti mű szelleméhez hű filmet készít, de saját szemléletével és művészi ízlésével kiegészítve azt.

Az éjkirálynő áriája (Ingmar Bergman - W. A. Mozart: Varázsfuvola) Forrás: IMDb

Az Éj királynőjének áriája a film egyik kulcseleme. A jelenetben kiválóan tetten érhető, hogyan használja Bergman az eredeti mű szellemét egy új (más) mediális közegben. Az Éj királynője megjelenését a képváltozás (illetve a képen belüli változás) készíti elő. Egy puritán, világos totálképet látunk, amelynek díszletei fokozatosan elsötétülnek. A következő snittben jelenik meg a főszereplő. Az Éj királynője alakját, nevéhez híven, a sötét tónus uralja – fekete ruha, fekete fátyol. Ez a tónus azonban nem kelt negatív konnotációkat – nem a gonoszság vagy a sötétséghez kapcsolható egyéb tulajdonságok dominálnak –, inkább a szereplő, az alak lényegét hivatott megmutatni. Ami nem más, mint az éjszaka, vagyis az éjszakával való minőségi és hangulati egyezés. Nem negatív, nem pozitív: egyszerű létező. Mindez a képkivágatból, a díszletből és a szereplő elhelyezéséből következik, tehát csupa filmnyelvi megoldásból.

Az Éj királynőjének áriája (Ingmar Bergman – Wolfgang Amadeus Mozart: Varázsfuvola)

Az Éj királynője a filmben (és az operában) csak rövid ideig jelenik meg, azonban kulcsfontosságú szereplő – ő az, aki a varázslatot képviseli, a fantázia kézzelfogható lénye ő, aki leszáll a halandók közé. Taminóval való találkozása egyben a néző szemszögével való találkozás is. Tamino itt a megfigyelő (persze, egyben résztvevő is), aki találkozik a csodával. Az Éj királynője megérinti Tamino arcát, majd a nézők felé fordul és felhajtja a fátylát. Az Éj királynője éneke, annak tartalma és maga az egész éneklési aktus is kevésbé meghatározó a filmben, mint az operában. Míg az opera különlegességét az éneklés, az ária virtuozitás adja, addig a filmben emellett nagyobb hangsúlyt kap a vizuális megvalósulás. Az Éj királynője lényét nem az énekéből fogadjuk be, sokkal inkább a látványból.

Bergman természetesen megadja az operának, ami az operáé, de a film sajátos eszközrendszerét nem hagyja kihasználatlanul. A beállítások és ellenbeállítások a két szereplő viszonyát mutatják be – itt Tamino a befogadó, a főszereplő pedig a királynő. A vágások és kivágatok révén Bergman kihangsúlyozza az Éj királynője másvilágiságát csakúgy, mint a díszletekkel és a képek tónusával. Tamino találkozása az Éj királynőjével a filmben nem más, mint a valóság találkozás a fantáziával – hol máshol, mint a celluloidon.