A vadon hercegnője (Mononoke Hime) nem Mijazaki Hajao legismertebb műve, de mindenképpen a legvarázslatosabb. Magában való ősvadon vs. emberhordák, átokistenek és játékszellemek, békét kereső ifjú hős és vértszürcsölő farkasleány. A történet egy különös hegyi faluból indul, amelynek világtól elzárt népét egy megvadult Átokisten zökkenti ki a hétköznapokból. A fenevadat legyőzik, de a győztes fiatal harcos a megvadult isten fájdalmát és átkát is kénytelen magára venni. Elhagyja a falut és felkerekedik, hogy megtalálja az átok forrását, a mételyt, amelyből a romlás ered. A filmet innentől tekinthetjük pikareszk utazásnak is, amelynek során a hős egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megismerje az átok eredetét, és beavatást nyerjen az erdő (itt: a világ) titkaiba. Szamurájokkal csap össze – bár a Mononoke Hime kifejezetten ajánlott gyermekeknek is, sajnos vannak benne japánosan kifejező erőszaksnittek is, még ha kevés is: lerepülő fej, csonkolódó végtagok, aztán jön a rajzköltészet, örök életet kutató amorális szerzetessel találkozik, majd megérkezik a végső összecsapás színhelyére, ahol nem elég, hogy emberek harcolnak emberek ellen, de közös erővel irtják a természetfelettit is.
A filmben lépten-nyomon istenek és szellemek tűnnek fel, és ahogy haladunk előre, egyre inkább természetesnek tűnik a világot átszövő természetfeletti: az emberen túli erők, amiket az érintetlen vadon mélye őriz, szinte észrevétlenül lesznek valóságosak. A konfliktus banálisnak tűnik. Az emberek – élükön egy anarchofeminista úrnővel – várost építettek az erdő mélyén, acélt öntenek, kizsigerelik a természetet és szisztematikusan irtják a vadont. Velük harcol a farkasisten nevelte címszereplő, egy tündéri kislány vérrel festett ábrázattal és idegzsibbasztó maszkokkal; valamint az erdő egyéb öntudattal rendelkező népei, az égőszemű orángutánok és a társutas vaddisznók. Természet kontra Emberi hívság – ez lenne a képlet első blikkre, és ha ilyen mederben maradna a film, kapnánk egy cukros-mázas tanmesét, mint már annyiszor. Mijazaki Hajao azonban árnyaltabbra skicceli a képet, bonyolítja a tündérmesét.
A vadon hercegnőjében nincs jó vagy rossz, nincs fekete és fehér: mindenkinek célja van és mindennek oka van, a szereplők jelleme sokszínű, amelyből hol a sötétebb, hol a fényesebb vonások kerülnek előtérbe. Így válhat szimpatikussá az erdőirtó és természetpusztító úrnő, aki saját kezűleg cseréli a leprások kötését és szeme előtt csak a közösség érdeke lebeg (valamint a női nemé, „soha ne bízzatok a férfiakban”, mondja a nőknek, miután puskát ad a kezükbe), vagy az önfejű vaddisznóisten, aki igazi kamikaze módjára viszi népét a biztos pusztulásba, mert tudja, hogy elpusztulni egy utolsó fellobbanásban igazabb és szebb, mint behódolni a sorsnak. Az már külön truváj a filmben, hogy e költői fatalizmus szépsége épp a disznók alakján keresztül jelenik meg – és a szokásos japán csoda, hogy működik.
A történetet azért nehéz leírni a szabvány mesevonalak mentén, mert a mesék célirányba tartó módszere itt kissé átértelmeződik: az irány ugyan adott és a végkicsengés dekódolható, de a felhőtlen boldog vég helyett egy melankóliával átitatott kérdőjelzárlatot kapunk. A film végig játszik a néző érzelmein: az adrenalinlöketeket (akciójelenetek), a szentimentalizmus határán billegő emóciószekvenciák váltják (ehhez még tegyük hozzá a zenét, ami szintén a giccshatáron duruzsol, de nem lép át rajta), és mindez nyakon van öntve némi esztétizáló szépségköltészettel (rajzvadon és tündérkert). A Mononoke hime természetábrázolásában a mesei stilizáció és a realisztikus felidézés keveredik, csakúgy mint az állatkarakterek kidolgozásában vagy a szereplők alakjában. A gondos, kézműves igényességű kidolgozás teszi plasztikussá a film vizuális világát, ami a rajzfilmektől ritkán elvárt hitelességaurát is képes megteremteni. A Mononoke hime búcsú az éden erdejétől és anime idézés arról az örök időről, amikor az ember belakta a természetet és elindult a jelen világa felé. Mijazaki Hajao0 filmjéből kiderül mit vesztettünk azzal, hogy kiirtottuk magunk körül – magunkból – az istenit. És mit nyertünk, már ha nyertünk, egyáltalán.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Walter Tevis 1983-as, The Queen’s Gambit című regényének mozgóképes adaptálása nem most kezdte el foglalkoztatni a filmesek fantáziáját. Tizenkét éve az akkor csúcson lévő, ám tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger karolta fel a fiatal sakkzseni történetét, Allan Scott forgatókönyvíró segítségével hozzá is fogtak a script írásához, ám a projekt nem valósult meg a színész halála miatt. 2019-ben aztán a Logan és a Sírok között írója, Scott Frank felkereste Ledger volt munkatársát, hogy immár a Netflix szárnyai alatt hozzanak össze valami igazán frankót.
Karinthy ma lehet, hogy vlogolna (is), Kosztolányi pedig Tiktok-videókat csinálna költői ujjgyakorlatként, ki tudja. A Pimmédia Írómozi felületén elsősorban az 1920–30-as évekből fennmaradt kisfilmek találhatók, amelyek a Nyugat íróinak, költőnek életpillanatait örökítik meg.