A hatvanas évek exploitation filmjeiben is hangsúlyos elem, sőt az LSD-filmek külön szubzsánert, a drugsploitationt teremtettek. A kultuszfilmek jellegéből fakadóan – nem feltétlenül egyezik a filmtörténeti, esztétikai érték és a kultikus rang – igen sok, alkotóilag megkérdőjelezhető zsánerdarab is jelen szöveg vizsgálatának tárgyává válik, míg a szerzőinek nevezhető filmek inkább midkult kitérőknek mondhatók. Az európai szerzői filmek elég későn, a XX. század második felében fedezték fel és kezdték használni a kábítószereket érdekes kuriózumként, és csak ritkán filmszervező elemként. A drogmotívum angolszász területen, ahol a hatvanas évek ellenkulturális mozgalmai a legnagyobb visszhangot keltették – és társadalmilag szélesebb körben elterjedtek a kábítószerek – épült be leginkább a szerzői filmezésbe. Érdekes módon jórészt irodalmi adaptációk váltak szerzői szinten kultikussá, ahol markáns kézjegyű filmalkotó és erős irodalmi alapanyag találkozott, például: Terry Gilliam: Félelem és reszketés Las Vegasban (Hunter S. Thompson-adaptáció), David Cronenberg: Meztelen ebéd (William Burroughs-adaptáció), Stanley Kubrick: Mechanikus narancs (Anthony Burgess-adaptáció), Danny Boyle: Trainspotting (Irwine Welsh-adaptáció). A szerzőiség ezeknél a műveknél többrétegű, szerzői találkozások és inspirációk eredménye.
A kábítószerek és a kultuszfilmek lényegi kapcsolata tehát a kultusz fogalom mibenlétében keresendő. Míg az egyes szerek egy jól behatárolt réteg (konkrétan a fogyasztók) szemében a rajongás, a gyűlölök-szeretek viszony érzelmi kötődését váltja ki (illetve a függőség mint állapot ezt az érzelmi dichotómiát bővíti a szükség és a hiány betöltésének kényszerességével), addig egy-egy film kultikus rangja is inkább a nézői viszonyulás emocionalitásával, mintsem az intellektuális perspektívával magyarázható. A fentebb említett filmek szinte mindegyike kultikus a maga nemében – legalábbis van egy jól körülhatárolható réteg, akik szemében mindenképp, és ők a filmeket néző kábítószer-fogyasztók.
A filmtörténet legnépszerűbb szerei
A kábítószerek társadalmi elterjedése és a filmbeli megjelenés az esetek jó részében fedi egymást, a szerfogyasztás társadalmi-kulturális-szociológiai vetülete kitűnően nyomon követhető a tömegfilmek, a zsánerfilmek és a szerzői filmek szerábrázolásában is.
A drogfilmek vizsgálatához szükséges, hogy áttekintsük a filmtörténet (és az elmúlt száz év drogkultúrtörténetének) legnépszerűbb szereit. A népszerűség oka, az elterjedés és a fogyasztói közeg korszakonként és szerenként más és más, de mivel a filmek alapvetően a kortárs társadalmi mozgásokra, igényekre reflektálnak szándékoltan vagy szándékolatlanul, mindenképpen tanulságos egy ilyen irányú vizsgálat.
Hasonlóképpen a drogfilmek megértéséhez ismernünk kell az egyes szerek rövid történetét, jellemzőit, fogyasztásuk módjait és persze a hatásaikat – adott esetben mind biológiai, mind pszichológiai, mind szociális szinten – hisz ezekből érthető meg első körben, hogy miért is annyira hatásos alapanyag a filmtematikában a kábítószer.
Marihuána és hasis
A nyugati, modern ipari társadalmakban elterjedtségét tekintve a marihuána a legnépszerűbb illegális kábítószer már több mint egy évszázada (és tegyük hozzá, hogy az ópium mellett az egyik legrégebb óta ismert tudatmódosító szer a világ drogkultúrtörténetében). Az indiai kender leveleiből és szárából állítják elő (a hasis a női növény virágából készül, hatása erősebb és intenzívebb, mint a fűé). Fogyasztása orálisan, szívással történik, cigarettába csavarva vagy pipából. Ritkábban ételekbe is belesütik. Eufóriát, a gátlások feloldódását, nagyobb mennyiségben besztondult állapotot eredményez, az érzékek kiélesednek, a fizikai ingereket intenzívebben és megváltozott időélményben éli meg a használó, hallucinációkat és hangulatingadozást is generálhat. Hosszú távú és rendszeres használata az érdeklődés és az aktivitás beszűkülését, pszichés függőséget és paranoiát okozhat, pszichotikus tünetek és a valóságérzékelés eltorzulása jelentkezhet, és előhozhatja a lappangó skizofréniát.
Az idők során változott a szer társadalmi megítélése és a fogyasztói rétegek is differenciáltabbá váltak. A harmincas évekig főként az amerikai fekete közösség rekreációs drogja volt (ezen belül is főleg a jazzkultúrán belül népszerű), társadalmi megítélése alapján pedig az egzisztenciálisan és politikailag hátrányos helyzetű lakossághoz kötődik (feketék, latinók, karibiak stb). A harmincas évek marihuánaellenes össztársadalmi szintű médiakampánya erősen épít a fogyasztói körrel kapcsolatos előítéletekre, a később kultuszfilmmé váló prohibicionista propagandafilmek pedig a demagógiával határos módon ítélik el a középosztálybeli fehér fiatalság körében is egyre népszerűbbé váló szert. A drogháború hátterében kézenfekvő társadalmi okokon túl az annalesek szerint a papír/kender ipari vetélkedése is állt, és az előbbiben érdekelt William Hearst sajtómágnás és médiacézár (akiről Orson Welles a Citizen Kane-t – az Aranypolgárt – mintázta) volt a kenderellenes kampány fő háttérembere.
A második világháború utáni Amerikában a progresszív művészeti mozgalmak egyik legkedveltebb kábítószere, majd tömeges, generációs szintű elterjedése a hatvanas évek ellenkultúrájához, a hippimozgalomhoz kötődik. Használata demonstratív lázadás a fennálló politikai és társadalmi rendszer ellen, eufóriát okozó hatása (gettin high) pedig kitűnően illik a hippi értékrend ideológiájába (béke, szeretet, boldogság). A hetvenes, nyolcvanas években kapudrogként működik, illetve művészek, alternatív életformát élők kultikus anyaga, ifjúsági szubkultúrák népszerű kábítószere, relatív fizikai veszélytelensége miatt a legkedveltebb tiltott gyümölcs. A kilencvenes évek végére figyelhető meg a nyugati társadalmakban széles körű paradigmaváltás a marihuánával kapcsolatban, ami a kétezres évekre világjelenséggé válik: a marihuána immár politikai, kulturális és egyéb felhangjaitól megfosztott egyszerű, hétköznapi rekreációs szer, amit a társadalom szinte minden rétege különösebb felhajtás nélkül használ.
Amfetamin és partidrogok
A katonai teljesítményfokozónak kifejlesztett amfetaminszármazékok az ötvenes-hatvanas években terjedtek el szélesebb körben, elsősorban egyetemista diákok és fokozott szellemi-fizikai igénybevételt követelő munkakörökben. Stimulánsként volt használatos már a kezdetek óta, élénkítő hatású, fokozza a teljesítményt és oldja a gátlásokat. Legjellemzőbb fogyasztási módja por alakban orron vagy nyálkahártyán keresztül, emellett tablettában, illetve intravénásan. Az intravénás használatkor a későbbi élénkítő tünetek mellett pillanatnyi intenzív, orgazmusszerű eufóriás állapot jelentkezik. Rendszeres használata fizikai és lelki függőséget alakít ki, rendszeres használata a központi idegrendszert súlyosan károsítja, pszichotikus tüneteket, paranoiát és hallucinációkat okoz (amfetaminpszichózis). Elvonási tünetei súlyosak. A nagy amfetaminrobbanás a nyolcvanas évek végén, kilencvenes években következett be: az ekkor jelentkező techno- és rave-generáció (elektronikus zenei szubkultúrák) elengedhetetlen bázisdrogja volt, csakúgy, mint az ekkoriban népszerűvé váló ecstasy. A bogyókultúra a mesterséges extázis, és a valóság elöli vállalt menekülés ideológiájára épült úgy, hogy alternatív értékként a törzsi zenei kultúrákon alapuló, neoprimitív technoéletformát mutatta fel. Az amfetamin a kétezres évek egyik legnépszerűbb stimulánsa, intravénásan jellemzően heroinnal együtt is használják.
LSD
A XX. századi művészetre és ezen belül is a film médiumára a hatvanas évek pszichedelikumai tették a legmegtermékenyítőbb hatást az illegális kábítószerek közül. Az 1938-ban véletlenül felfedezett, a negyvenes években szélesebb körben kísérletileg vizsgált, majd az ötvenes-hatvanas években tömegméretű népszerűségre szert tett – és végül 1967-ben betiltott – LSD (lizergsav-dietilamid) gyökeresen alakította át a filmes gondolkodást és az esztétikai élményt.
A szer hatását tekintve a kultúrtörténetben régóta jelen levő hallucinogén növények (meszkalin, peyote, gombák stb.) vegyileg szintetizált esszenciája, hallucinációkat, a valóságérzékelés teljes megváltozását, belső utazást okozó kémiai anyag. Fogyasztása bélyeg, kockacukor formájában orálisan történik. Hatása 10-14 órán keresztül tart, az élmény dramaturgiailag több fázisra bontható. A szer kiváltotta hatásra épp emiatt használják a trip (utazás) kifejezést, mert valahonnan valamerre tart. Az utat meghatározzák a szer bevételét megelőző előzetes elvárások (set), és a fogyasztást követő körülbelül első félóra, a ráhangolódás (setting) ideje. Az utazás alatt érzékcsalódások lépnek fel, színorgiát, geometrikus és nonfiguratív formákat lát a használó, jellemző a vizuális és auditív szintek érzékelésének összekeveredése is. Érzelmileg és pszichésen a szer igencsak igénybe veszi fogyasztóját, és az aktuális lelkiállapottól vagy a környezeti hatásoktól függően előfordulhat bad trip (rossz utazás) is, ami pszichózishoz hasonló tüneteket generál, szorongásos, pánikreakciók lépnek fel.
Az igen markáns esztétikai élmények mellett, az LSD-hez kötődik a drogtörténetben a legtöbb vallási-spirituális élmény is. A legspirituálisabb és a „legfilmközelibb” drog, ha az élmény minőségét tekintjük Az LSD-fogyasztás a hatvanas évek életmód-forradalmának része volt, erős politikai, társadalmi töltete van. Az ellenkultúra egyik bázisdrogja, mind szó szerint értve, mind az ideológiai hátteret tekintve. Külön művészeti stílus, a pszichedelikus művészet épült rá (LSD hatása alatt alkotott, az élmény inspirálta vagy az élményt megidéző jellegű alkotásokra használjuk a kifejezést). Népszerűsége a hatvanas-hetvenes években érte el tetőpontját, az LSD-hullám járulékos eredményei a kultúrtörténetben élnek tovább.
Kokain
Bár a fogyasztókat tekintve talán a legszűkebb réteget érinti társadalmilag a kokain, kulturális és metaforikus-szimbolikus töltete az egyik legerősebb az itt tárgyalt szerek közül. A kokacserjéből kivont finomított kokaint az 1800-as évek végén kezdték el használni a gyógyászatban – mint olyan sok más kábítószert –, majd élénkítő hatása miatt rengeteg különböző kokaintartalmú terméket (cukorka, bor, üdítő – lásd: Coca-Cola) hoztak forgalomba. Az orvosi kokain ajzószerként való használata és függőséget okozó hatása, valamint a halálos túladagolások miatt a szert 1914-ben betiltották. Exkluzivitása miatt (amit elsősorban a szer előállításának különlegessége okoz: kizárólagos alapanyaga a Dél-Amerikában honos kokacserje, ami nélkül nem lehet kokaint előállítani, szintetikus úton, laboratóriumi körülmények között sem) miatt a tízes évektől kezdve a felső tízezer slágerdrogjává vált, státusszimbólummá, és a gazdagság, a hírnév dekadens velejárójává. Por alakban, orrba szívva fogyasztják, illetve intravénásan. Eufóriát, boldogságérzetet, és a teljesítmény átmeneti növekedését okozza, kis mennyiségben szexuális ajzószerként is használatos, növeli a szexuális vágyat. A hatása igen rövid ideig tart, ezért az állapot fenntartásához és a sóvárgás csillapításához folyamatosan újabb és újabb szerbevitel szükséges. Rendszeres használata hamar függőséget okoz és súlyosan károsítja mind a pszichét, mind a fizikai állapotot.
A filmtörténet kezdetei óta mindig is a kokain volt a par excellence sztárdrog, és ilyen értelemben a hollywoodi álomgyár dekadens védjegye. A hetvenes-nyolcvanas években a discokorszak, majd a juppi generáció és menedzser életstílus legkedveltebb rekreációs szere, hasonlóképp státusszimbólum, mint a Rolex óra. A felső tízezer mellett a bűnözői elit körében és a félvilági éjszakai életben is évtizedeken át a legkedveltebb szer egészen máig. A fogyasztói rétegeken túl társadalmi és gazdasági szempontból is óriási jelentősége van, elég csak a kokain-előállításból élő Latin-Amerikai gazdaságokra, a drogkartellekre, a drogbárókra és a nemzetközi alvilágra gondolnunk.
Opiátok (ópium, morfin, heroin)
Az opiátszármazékok nyújtják a legnagyobb eufóriát, okozzák a legsúlyosabb függőséget és alakítják át az emberi egzisztenciát talán a legteljesebben. Az ópium kultúrtörténetileg a legősibb az ismert kábítószerek közül, az emberiség olyan, a mítoszokig visszanyúló bódítószere, mint a bor. Az ópium az éretlen mákfejből nyerhető ki, évezredeken keresztül használták az orvostudományban és bódítószerként egyaránt. Az ópiumhoz konnotációs szinten a mesés Közel-Kelet és a misztikus Távol-Kelet világa kötődik a XX. század nyugati gondolkodásában, misztikus, gyönyörök kertje asszociációkat kelt, az ópiumbarlangok hosszú ideig a züllés legmélyebb metaforájának számítanak. Az ópiumot pipában szívják, megeszik vagy teát készítenek belőle. Népszerűségét azonban felváltja az ópiumból előállított morfin, majd később a morfinból laboratóriumban szintetizált legerősebb opiátszármazék, a morphinum ecetsavas sója – a heroin.
Már a tízes évektől használják, igazi elterjedése viszont a vietnami háború idejére és az azt követő időszakra tehető, tömegméretűvé pedig főként a hátrányos szociális helyzetű rétegek körében válik. Az alternatív művészvilágban mindvégig népszerű, csakúgy, mint a bűnözők és a prostituáltak körében. A külvárosok lakói mellett a kilencvenes, kétezres években terjed el a középosztálybeli fiatalok körében. Legnépszerűbb fogyasztási módja az intravénás befecskendezés, de emellett fóliázzák és „sárkányeregetik” is (alufólián elégetve a füstjét lélegzik be). A pillanatnyi, de mégis időn kívüli, szavakkal nem leírható eufórián túl a heroinhoz kötődő legerősebb asszociáció a függőség. A függőség a személyiséget és az emberi egzisztenciát teljesen átalakítja, és ilyen értelemben a használók szubkultúrája a kívülállóknak misztikus, sőt olykor romantikus színezetet is ölt. A heroin előállításához és terjesztéséhez kapcsolódik a szervezett bűnözés és a globális alvilág asszociációja is, hisz a függőség logikájából és az illegalitásból fakadóan a heroin az egyik legnagyobb biznisz a nemzetközi világgazdaság színpadán. Személyes szinten az életmódra tett hatása inkább megrengető, mint katartikus: megélhetési bűnözés, prostitúció, totális értékvesztés, nihilizmus, fanatizmus, fertőző betegségek, személyes és családi tragédiák, túladagolások, fokozatos öngyilkosság, a bármikor betoppanó halál lehetősége. A népszerűsége ennek ellenére töretlen, egyes szubkultúrák és kulturális irányzatok máig propagálják a használatát.
Megfigyelhetjük a drogok filmtörténeti népszerűségére a társadalmi folyamatok, változások, illetve az aktuális társadalmi állapotok befolyását. Ilyen befolyásoló tényezők a kulturális trendek, a divat és a zene, a társadalmi mozgalmak és krízisek, az ifjúsági szubkultúrák, művészeti mozgalmak. A drogfogyasztás tünete és részben oka lehet az értékvesztésnek, devalválódásnak, értékkeresésnek, az elhatárolódásnak, a kivonulásnak, a lázadásnak, és a mindezekből fakadó alternatív életformáknak, illetve a választott, vagy szükségszerű következményként kialakult bűnözői létmódnak.
(Folytatása következik!)
Ásvai Jókay Móric munkásságának ismertetését aligha szükséges túlnyújtani: a Jókai Mór néven ismert író, politikus, újságíró a legkelendőbb és legismertebb magyar szerzők közé tartozik. Bár irodalmi renoméját számos klasszikus remekmű táplálta, még ebből az impozáns felhozatalból is kiemelkedik A kőszívű ember fiai.
Egy kínai lány pipából ópiumot szív. Térdelő hippiknek egy kifestett arcú társuk valamit áhítattal a szájukba tesz, mintha áldozóostya volna. Fiatal fiúk egy cigarettát adnak körbe, a füstjét benn tartják, később nevetőrohamot kapnak. Szuperközeli egy vénáról, amelybe tű hasít, vér zubog a fecskendőbe, majd egy elernyedő testet látunk. A fent felsorolt példa néhány a sok ezer filmes jelenetből, amelyben kábítószer fogyasztását láthatjuk.
Az 1942-es Oscar-gálán az akkor 26 éves, filmes léptékkel pofátlanul fiatal csodagyerek, Orson Welles és egy színházkritikusból lett alkoholista forgatókönyvíró kapta meg a legjobb forgatókönyvnek járó díjat.
Ebből a mondatból a második név kihagyása jól rávilágít Herman J. Mankiewicz emlékezetének eddigi státusára, pedig „Mank” a hollywoodi aranykor egyik legnagyobb hatású embere.
Az Atomszőke maga az életre kelt nyolcvanas évek – retró, amiben keveredik a John Wick-en iskolázott nyers brutalitású akciókoreográfia és az elröppenő idő nyomán merengő mélabús nosztalgia. A film alapja egy képregénysorozat volt (Antony Johnston The Coldest City) és természetesen a hidegháború végének eseményei. Mindez feldúsítva egy halálos szőkeséggel (Charlize Theron) – mi kellhet még? A magyar nézőknek külön izgalmas, hogy a filmet részben Budapesten forgatták, így ismerős helyszínek is szembejöhetnek két leszámolás közt.
„1945. szeptember 21. Ezen az éjszakán haltam meg.” Egy rongyos, csontsovány fiú fekszik egy oszlop tövében, sok más rongyos gyerek ugyanígy, körülöttük gomolyog az emberáradat, átlépnek rajtuk, kikerülik őket. Ahol háború volt, ott háború volt, a kisgyerekek pedig gyengék a túléléshez. Erről szól a Szentjánosbogarak sírja: gyerekekről, akiknek meghalnak a szülei, gyerekekről, akiknek nincs hol lakniuk, mert lebombázzák a házukat, gyerekekről, akik megpróbálják túlélni az éhséget, a magányt – de belehalnak.
King Kong nevét mindenki ismeri, az is, aki életében csak nagyon kevés filmet látott. Az óriásmajom alakja a közös kulturális tapasztalat egyik közkincse a XX. század eleje óta, amikor először megjelent a mozivásznon. Alakja egyszerre idézi meg a rettegést az ismeretlentől, a természeti erőktől, a civilizációs szorongást a természettől – hiába tűnik úgy, hogy mi uraljuk a bolygót és a természetet, ez valójában a felszín, a mélyben ismeretlen erők rejtőzhetnek. Ennek a szorongásnak egyik filmes teremtménye King Kong, akiről az 1933-as első film óta rengeteg regény, képregény, írás, tévésorozat és persze film is készült.
A poszthumanista filozófusok alapvetően az emberi létezésen túli (poszthumán), illetőleg a humanista filozófiák utáni (poszthumanista) történésekre koncentrálnak, ennek megfelelően kivételes figyelmet szentelnek a mesterséges intelligencia, továbbá a növényi és állati létezés világának. Vitatják, hogy az ember lenne a teremtés koronája, emellett az emberi ész és értelem descartes-i eredetű antropomorf világkép evidenciáit kritizálják, hiszen szerintük semmilyen szempontból nem bizonyított, hogy érzékeink és értelmünk révén képesek vagyunk megismerni a teremtés teljességet.
Az időutazás megvalósításához nem időgép szükséges, hanem különböző vegyi anyagok folyamatos adagolása az emberi szervezetbe, ami aztán likat üt az Időn – legalábbis ezt állítja műveiben a XX. századi amerikai irodalom klasszikusa, William S. Burroughs, aki sajátos időutazásait széttördelt, hallucinogén regényekben dokumentálta.
A poszthumanista filozófusok alapvetően az emberi létezésen túli (poszt-humán) illetőleg a humanista filozófiák utáni (poszt-humanista) történésekre koncentrálnak, ennek megfelelően kivételes figyelmet szentelnek a mesterséges intelligencia, továbbá a növényi és állati létezés világának. Vitatják, hogy az ember lenne a teremtés koronája, emellett az emberi ész és értelem descartes-i eredetű antropomorf világkép evidenciáit kritizálják, hiszen szerintük semmilyen szempontból nem bizonyított, hogy érzékeink és értelmünk révén képesek vagyunk megismerni a teremtés teljességet.