A Gőzfiú cselekménye egy titokzatos találmány körül forog, amely ismeretlen és hatalmas energiákat képes felszabadítani a gőz segítségével – e találmányra gonoszok és kevésbé gonoszok fenik a fogukat, az izgalom és a fordulatos akció tehát garantálható. A film főszereplője egy kisfiú, aki egy feltalálódinasztia tagjaként kerül az események középpontjába (a nagyapja találja fel a gőzgolyót). A cselekményt végig az ő szemszögén keresztül látjuk, ami, ha az akció szempontjából annyira nem is, a morális (és etikai) vonatkozások miatt mindenképpen izgalmas. A nyugati meséktől megszokott dichotomikus egyvonalúság helyett (a jó izmozik a rosszal, az előbbi győz és még tanulság is van) itt folyamatos hangsúlyváltásokat látunk: a rosszról kiderül, hogy nem is annyira rossz, a jóról, hogy egyáltalán nem is annyira jó – sőt a filmbe kódolt pesszimista olvasat szerint igazából mindenki szemétláda.
A fémekkel turbózott cybertest, a technikai evolúció egyik fiktív lehetősége természetesen megjelenik a Gőzfiúban is, a futurisztikus ábrázolás helyett azonban különösen frappáns az archaizáló kiborg kép – homo steamerbeticus a régi Vasálarcos-ábrázolások és a techno-punk filmek elegyes modorában. A Gőzfiú tematikája nem annyira radikális, mint az Akiráé, bár egy meglehetősen rózsaszínre kevert népnevelő szál megjelenik benne – a technika ördög, és az ember mindig csak a rosszra használja (már a viktoriánus kor embere is akkora tapló volt, mint a máé, sugallja a film). Háború, építés, rombolás és invenció, valamint a gyermeki ártatlanság, ahogy diadalmaskodik a felnőttek gőzben és gázban pácolódó undorvilágán.
Gőzfiú – trailer
A Gőzfiú az Akirához képest visszalépésnek tűnik, amennyiben sokkal kevésbé komplex szerkezetű és mélységét tekintve is könnyebben befogadható. A történet kellően bonyolult itt is, de a csavarok és szövevények nézőizgató hálózatát (ami az Akirában annyira sajátos és originális volt) hiába is keresnénk. A Gőzfiú világa „egyszerű” világ, története és jellemei könnyen megemészthetők – azonban ez az egyszerűség nem feltétlenül visszalépést jelent, sokkal inkább letisztulást és visszafogottságot. Kevés az eltartó szál, minden célirányos, akció, mese, szép óvilág.
Amiben Otomo Kacuhiro animéje a legerősebb, az vitán felül a látvány és a szinte ornamentikus vizuális világ – az animáció (és az anime) sajátja, hogy a mikrorealizmust és a fantáziát ötvözi a tárgyábrázolás során, azonban a Gőzfiú képeinek enigmatikus ereje a mérnöki pontossággal megtervezett és kézműves finomsággal vászonra rajzolt formagazdagságból fakad. Néha a látvány túlhabzó, az akció pedig zsigeri zúzássá alakul – azonban ez inkább a cselekmény ellenpontja, mintsem öncélú CGI-bravúr.
A Gőzfiúban kevés a titok, kevés a rejtély és oda az összetettség: és ezek helyettesítésére sok a (fölöslegesnek tűnő?) akció – más perspektívából nézve viszont Otomo Kacuhiro animéje nem is próbál más lenni, mint egy különleges formavilágú, egyirányú akciómese, a szóösszetétel legnemesebb értelmében: akció, vagyis dinamika, pörgés, lendület – és mese, vagyis csoda és varázslat.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.
Walter Tevis 1983-as, The Queen’s Gambit című regényének mozgóképes adaptálása nem most kezdte el foglalkoztatni a filmesek fantáziáját. Tizenkét éve az akkor csúcson lévő, ám tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger karolta fel a fiatal sakkzseni történetét, Allan Scott forgatókönyvíró segítségével hozzá is fogtak a script írásához, ám a projekt nem valósult meg a színész halála miatt. 2019-ben aztán a Logan és a Sírok között írója, Scott Frank felkereste Ledger volt munkatársát, hogy immár a Netflix szárnyai alatt hozzanak össze valami igazán frankót.