Kubiszyn Viktor: Múlt, ahol a gőz az úr

2020. november 18., 08:23

Egy alternatív múltban járunk, valahol a viktoriánus Anglia és a párhuzamos valóságok találkozásánál: a XIX. századi kulisszákra jövőből visszavetített motívumok épülnek, avagy mit kezd a fantázia a gőzmozdonnyal. A gőzenergia a filmben a mai atomenergiával (és metaforikus síkon az Akira univerzális energiájával) egyenértékű erő, vagyis kimeríthetetlen, veszélyes és csodálatos lehetőségeket rejt magában. A cyberpunk (technicizált urbánelidegenedés versus humánerőforrás) analógiájára, és sokáig szinte kizárólag a Gőzfiúra alkalmazva született meg a steampunk fogalma: nem túl távoli múlt, szinte kisrealista közeg némi szürrealizmussal és a XXI. századból visszavetített technikai szemlélettel dúsítva, és mindez nyakon öntve a szokásos technopesszimizmussal.

Gőzfiú – Forrás: IMDb

A Gőzfiú cselekménye egy titokzatos találmány körül forog, amely ismeretlen és hatalmas energiákat képes felszabadítani a gőz segítségével – e találmányra gonoszok és kevésbé gonoszok fenik a fogukat, az izgalom és a fordulatos akció tehát garantálható. A film főszereplője egy kisfiú, aki egy feltalálódinasztia tagjaként kerül az események középpontjába (a nagyapja találja fel a gőzgolyót). A cselekményt végig az ő szemszögén keresztül látjuk, ami, ha az akció szempontjából annyira nem is, a morális (és etikai) vonatkozások miatt mindenképpen izgalmas. A nyugati meséktől megszokott dichotomikus egyvonalúság helyett (a jó izmozik a rosszal, az előbbi győz és még tanulság is van) itt folyamatos hangsúlyváltásokat látunk: a rosszról kiderül, hogy nem is annyira rossz, a jóról, hogy egyáltalán nem is annyira jó – sőt a filmbe kódolt pesszimista olvasat szerint igazából mindenki szemétláda.

A fémekkel turbózott cybertest, a technikai evolúció egyik fiktív lehetősége természetesen megjelenik a Gőzfiúban is, a futurisztikus ábrázolás helyett azonban különösen frappáns az archaizáló kiborg kép – homo steamerbeticus a régi Vasálarcos-ábrázolások és a techno-punk filmek elegyes modorában. A Gőzfiú tematikája nem annyira radikális, mint az Akiráé, bár egy meglehetősen rózsaszínre kevert népnevelő szál megjelenik benne – a technika ördög, és az ember mindig csak a rosszra használja (már a viktoriánus kor embere is akkora tapló volt, mint a máé, sugallja a film). Háború, építés, rombolás és invenció, valamint a gyermeki ártatlanság, ahogy diadalmaskodik a felnőttek gőzben és gázban pácolódó undorvilágán.

Kubiszyn Viktor | Cybermese az apokalipszis után
A rajzolt filmeket mind a filmkritika, mind a közönség reflexből utalja a „gyerekeknek szól” kategóriába, pedig ez ugyanolyan botorság, mintha Picassót, Dalít, vagy Jackson Pollockot az óvodába száműznénk, mert volt képük ecsetet használni a fotózás korában. Az animeuniverzum egy – kisebb – része valóban kifejezetten gyerekeknek szól, de a fősodor inkább a kamaszoknak, valamint az ifjú és kevésbé ifjú felnőtteknek nyújt maradandó élményt. Ilyen minden idők egyik leghíresebb animéja is, a Katsuhiro Otomo rendezte gyönyörű anti(?)utópia 1988-ból, az Akira.

Gőzfiú – trailer

A Gőzfiú az Akirához képest visszalépésnek tűnik, amennyiben sokkal kevésbé komplex szerkezetű és mélységét tekintve is könnyebben befogadható. A történet kellően bonyolult itt is, de a csavarok és szövevények nézőizgató hálózatát (ami az Akirában annyira sajátos és originális volt) hiába is keresnénk. A Gőzfiú világa „egyszerű” világ, története és jellemei könnyen megemészthetők – azonban ez az egyszerűség nem feltétlenül visszalépést jelent, sokkal inkább letisztulást és visszafogottságot. Kevés az eltartó szál, minden célirányos, akció, mese, szép óvilág.

Amiben Otomo Kacuhiro animéje a legerősebb, az vitán felül a látvány és a szinte ornamentikus vizuális világ – az animáció (és az anime) sajátja, hogy a mikrorealizmust és a fantáziát ötvözi a tárgyábrázolás során, azonban a Gőzfiú képeinek enigmatikus ereje a mérnöki pontossággal megtervezett és kézműves finomsággal vászonra rajzolt formagazdagságból fakad. Néha a látvány túlhabzó, az akció pedig zsigeri zúzássá alakul – azonban ez inkább a cselekmény ellenpontja, mintsem öncélú CGI-bravúr.

A Gőzfiúban kevés a titok, kevés a rejtély és oda az összetettség: és ezek helyettesítésére sok a (fölöslegesnek tűnő?) akció – más perspektívából nézve viszont Otomo Kacuhiro animéje nem is próbál más lenni, mint egy különleges formavilágú, egyirányú akciómese, a szóösszetétel legnemesebb értelmében: akció, vagyis dinamika, pörgés, lendület – és mese, vagyis csoda és varázslat.