2020. augusztus 27., 07:22
A hatvanas évek legvégén egy költségvetés és dialógus nélküli, kísérleti amatőrfilm bukkan fel a semmiből. A Mondo Trasho (1969) jelentéktelen szárnybontogatásnak tűnt, amit forgalomba se hoztak annak idején, viszont ez fekteti le a hetvenes évek trashopusának alapkövét. John Waters első játékfilmje során összeismerkedik Harris Glen Milsteaddel, a nőket játszó férfi előadóművésszel, akit Divine-nak nevez el, és barátságuk új dimenziót nyit a szemétfilmek világában.
Nemcsak Divine, de egy egész csapat, társadalom által kirekesztett színész rendeződik Waters köré: a homoszexuális, transznemű vagy csak szokatlan külsejű stábtagok szoros barátságot kötnek, együtt készítik a hetvenes évek legmeghatározóbb amatőr szerelemprojektjeit a rossz ízlés kultuszának nevében. A következő Waters-film, a Multiple Maniacs (1970) már magában hordoz minden stílusjegyet, ami e szemétszériát egyedivé teszi: lelkes, de borzasztó színészi alakítások, nevetséges dialógusok, komolyanvehetetlen erőszak, öncélú polgárpukkasztás és gerillastílusú filmkészítési eszköztár. Az igazi áttörésre még két évet kell várni, ekkor jelenik meg a Rózsaszín flamingók, a többi már történelem.
Az ízléstelenség görbe tükre
Egy kisvárosban ízléstelenségi versenyt rendeznek: az egyik nevező egy házaspár, aki fiatal nőket erőszakkal termékenyít meg, a csecsemőket leszbikus házaspároknak adja el, a bejövő pénzt heroinba fekteti, amit általános iskolákban terjeszt tovább. A leggusztustalanabb ember címére viszont a saját magát játszó Divine is pályázik, aki egy lakókocsiban él suttyó, fehérszemét családjával, anyja egy rácsos ágyban csecsemőnek képzeli magát, megszállottan szereti a tojást, de talán ez a família legkevésbé abszurd aspektusa. Csak egy nyertes lehet, a két család rivalizálni kezd, a dolgok hamar eszkalálódnak.
Ennyi ízelítő elég is Waters bevallottan betépve írt szkriptjéből, amiben rock’n’roll dalbetétekre fröcsögnek a testnedvek, csirkék vére folyik szex közben, embereket és kutyaszart esznek, de az erőszak mindig súlytalan és komikus. A látottak értelmezhetők a trashmédia felületes, de hatásos kritikájaként, és ez napjainkban aktuálisabb, mint valaha. Nagy megfejtéseket kár lenne kutatni, alantas exploitation vígjátékként viszont megkerülhetetlen klasszikussá vált. A kriminálisan alacsony költségvetés miatt nemcsak a stábtagok éltek rossz körülmények között, de előfordult, hogy a színészek lopták össze a filmhez szükséges kellékeket. A kopottas, 16 milliméteres filmszalagra forgatott, amatőr hibákkal teli alkotás váratlan sikert hozott: illegális éjszakai vetítések során instant kultstátust vívott ki magának, a számos betiltás ellenére jelentős bevételt termelt.
Később a jól összeszokott stáb újabb trashfilmekkel állt elő. A recept tovább csiszolódott a Female Trouble-ben (1974), ami nem generált akkora hullámokat, mint elődje, de talán a legszórakoztatóbb és legviccesebb mind közül. Ezt követte a Desperate Living (1977), ahol a nagyobb büdzsé ellenére is érezni lehetett, hogy kezd kifáradni a koncepció. Waters is így gondolhatta, más vizekre evezett, 1988-ban a Hajlakkal a mainstream közegbe is sikerült betörnie, egy családbarát musical rendezőjeként. Azért a flamingós gyökereitől sem szakadt el teljesen: legutóbbi projektjében, a Kiddie Flamingosban (2015) óvodásokkal olvastatja fel a Rózsaszín flamingók gyerekverzióját, ám sajnos ez a film beszerezhetetlennek tűnik.
Divine jelentős karriert járt be, korai halála ellenére a Rózsaszín flamingók után színházi előadásokban, tévéműsorokban vált ismertté, de professzionális zenei pályát is kiépített magának, sajátos stílusú slágerei révén évtizedekig releváns maradt. Mikor egy interjúban Watersnek feltették a kérdést, hogy a flamingók hírhedt utolsó jelenetében miért eszik Divine igazi kutyaürüléket, a rendező azt válaszolta: „Csak egy darab kutyaszar volt, de sztárt csinált belőle.”
Kubiszyn Viktor | Gyomorforgatás a filmművészetben
„Hát ettől mindjárt elhányom magam”, hangzik az egyszeri néző értékítélete, ha valami olyat lát a vásznon ami gusztustalan, undorító, sokkoló, netán egyszerűen távol áll az ő ízlés- és értékrendjétől. A hányás azonban nemcsak a nézői reakció lehet egy adott mű kapcsán, hisz filmek és filmesek egész sora használja ezt a távolról sem mindennapos testi aktust, olykor jellemábrázoló eszközként, olykor a suspense-t növelendő, de akad olyan filmművész is, aki életművének egy egész szakaszát szervezte a hányás esztétikája köré.
