Nemcsak Divine, de egy egész csapat, társadalom által kirekesztett színész rendeződik Waters köré: a homoszexuális, transznemű vagy csak szokatlan külsejű stábtagok szoros barátságot kötnek, együtt készítik a hetvenes évek legmeghatározóbb amatőr szerelemprojektjeit a rossz ízlés kultuszának nevében. A következő Waters-film, a Multiple Maniacs (1970) már magában hordoz minden stílusjegyet, ami e szemétszériát egyedivé teszi: lelkes, de borzasztó színészi alakítások, nevetséges dialógusok, komolyanvehetetlen erőszak, öncélú polgárpukkasztás és gerillastílusú filmkészítési eszköztár. Az igazi áttörésre még két évet kell várni, ekkor jelenik meg a Rózsaszín flamingók, a többi már történelem.
Az ízléstelenség görbe tükre
Egy kisvárosban ízléstelenségi versenyt rendeznek: az egyik nevező egy házaspár, aki fiatal nőket erőszakkal termékenyít meg, a csecsemőket leszbikus házaspároknak adja el, a bejövő pénzt heroinba fekteti, amit általános iskolákban terjeszt tovább. A leggusztustalanabb ember címére viszont a saját magát játszó Divine is pályázik, aki egy lakókocsiban él suttyó, fehérszemét családjával, anyja egy rácsos ágyban csecsemőnek képzeli magát, megszállottan szereti a tojást, de talán ez a família legkevésbé abszurd aspektusa. Csak egy nyertes lehet, a két család rivalizálni kezd, a dolgok hamar eszkalálódnak.
Ennyi ízelítő elég is Waters bevallottan betépve írt szkriptjéből, amiben rock’n’roll dalbetétekre fröcsögnek a testnedvek, csirkék vére folyik szex közben, embereket és kutyaszart esznek, de az erőszak mindig súlytalan és komikus. A látottak értelmezhetők a trashmédia felületes, de hatásos kritikájaként, és ez napjainkban aktuálisabb, mint valaha. Nagy megfejtéseket kár lenne kutatni, alantas exploitation vígjátékként viszont megkerülhetetlen klasszikussá vált. A kriminálisan alacsony költségvetés miatt nemcsak a stábtagok éltek rossz körülmények között, de előfordult, hogy a színészek lopták össze a filmhez szükséges kellékeket. A kopottas, 16 milliméteres filmszalagra forgatott, amatőr hibákkal teli alkotás váratlan sikert hozott: illegális éjszakai vetítések során instant kultstátust vívott ki magának, a számos betiltás ellenére jelentős bevételt termelt.
Később a jól összeszokott stáb újabb trashfilmekkel állt elő. A recept tovább csiszolódott a Female Trouble-ben (1974), ami nem generált akkora hullámokat, mint elődje, de talán a legszórakoztatóbb és legviccesebb mind közül. Ezt követte a Desperate Living (1977), ahol a nagyobb büdzsé ellenére is érezni lehetett, hogy kezd kifáradni a koncepció. Waters is így gondolhatta, más vizekre evezett, 1988-ban a Hajlakkal a mainstream közegbe is sikerült betörnie, egy családbarát musical rendezőjeként. Azért a flamingós gyökereitől sem szakadt el teljesen: legutóbbi projektjében, a Kiddie Flamingosban (2015) óvodásokkal olvastatja fel a Rózsaszín flamingók gyerekverzióját, ám sajnos ez a film beszerezhetetlennek tűnik.
Divine jelentős karriert járt be, korai halála ellenére a Rózsaszín flamingók után színházi előadásokban, tévéműsorokban vált ismertté, de professzionális zenei pályát is kiépített magának, sajátos stílusú slágerei révén évtizedekig releváns maradt. Mikor egy interjúban Watersnek feltették a kérdést, hogy a flamingók hírhedt utolsó jelenetében miért eszik Divine igazi kutyaürüléket, a rendező azt válaszolta: „Csak egy darab kutyaszar volt, de sztárt csinált belőle.”
Ridley Scott rendezőt pályája kezdete óta izgatja a mesterséges és az élő közti határvonal, az ember által teremtett dolgokban rejlő lehetőség és persze a mindebből fakadó spirituális kérdések. Egyik leghíresebb filmje, az 1982-es Szárnyas fejvadász máig a sci-fi műfaj egyik csúcsa, és már abban megjelennek azok az alapkérdések, amelyeket lassan negyven év elteltével A farkas gyermekei című sorozatban a rendező újra górcső alá vesz.
„Hát ettől mindjárt elhányom magam”, hangzik az egyszeri néző értékítélete, ha valami olyat lát a vásznon ami gusztustalan, undorító, sokkoló, netán egyszerűen távol áll az ő ízlés- és értékrendjétől. A hányás azonban nemcsak a nézői reakció lehet egy adott mű kapcsán, hisz filmek és filmesek egész sora használja ezt a távolról sem mindennapos testi aktust, olykor jellemábrázoló eszközként, olykor a suspense-t növelendő, de akad olyan filmművész is, aki életművének egy egész szakaszát szervezte a hányás esztétikája köré.
Elkezdődött az El a kezekkel a Papámtól! című családi film forgatása, adta hírül a film forgalmazója. A Nemzeti Filmintézet támogatásával készülő, különleges látványvilágú filmet nemzetközi produkciókhoz mérhető stábbal és technikai háttérrel forgatják. A történet kiindulópontja Lakner Artúr 1942-ben megjelent Édes mostoha című regénye. A tervek szerint 2021-ben mozikba kerülő film Dobó Kata és Gulyás Buda rendezésében készül, a történet egyik főszereplője Csobot Adél, aki most először játszik mozifilmben.
Az európai összeesküvésfilmek közül a legmarkánsabb – és ha elvonatkoztatunk némileg a történelmi szituációktól: a legszórakoztatóbb – vonulat a különböző diktatúrák ez irányú filmtermése. A szovjet filmművészet („Leghatásosabb propagandaeszközünk a film lesz”, co. Vlagyimir Iljics Uljanov) uszkve az 1920-as évektől a hetvenes évek végéig szállította az összeesküvés-konstrukciókat, sajnálatos módon a futószalag-termelés minden vívmányát bevetve: végy egy tiszta tekintetű munkást (parasztot), egy sanyarú sorsú leányt, és ereszd reájuk a kapitalizmus bomlástermékeit, amit ők tiszta kommunizmussá párolnak,
„Ne bízz senkiben”, tartja az X-akták című paranoiafolyam egyik visszatérő, állandó szlogenje – a hatalmas népszerűséget szerzett sorozatban vegytiszta formájában jelenik meg a félelem és a gyanú egy világméretű, folyamatos összeesküvésről, amelynek a célja ugyan bizonytalan, de ténye letagadhatatlan. Az X-aktákban olykor az önparódia határáig feszül a titok és a horror conspiracii, de ahogy ez a sorozat, úgy a filmtörténet egésze is bővelkedik jobbnál jobb, szellemesebbnél szellemesebb összeesküvés konstrukciókban.
Emilie, a 2017-ben bemutatott A munkaügyes (Corporate) című francia film főszereplője humánerőforrás-menedzserként dolgozik egy hatalmas mezőgazdasági vállalatnál. Fiatal, ambiciózus, energikus, mindent elvállal, mert ezt a mintát kínálja fel a céges világ. Ilyennek kell lenned, ha jó akarsz lenni. És ha komolyan veszed, beállsz a versenybe, akkor már jónak lenni nem elég. A legjobbnak kell lenned.
A halál és az elmúlás egyidős az emberiséggel, ugyanakkor az a vágy is, hogy legyőzzük, vagy valamiképpen kijátsszuk az elkerülhetetlent. Az ógörög aranykormítoszokban még ember és isten egyenrangú, majd a Prométheusz által segített emberekre rászabadul a halál és a szenvedés Pandora által. Az aranykorban az emberek úgy nőttek ki a földből, mint a gabona, és állva haltak meg. Ennek vége szakad, a múlt ködébe vész. Az Alien előzményfilmjében, a Prometheusban kibontásra kerül teremtő és teremtett viszonya. A teremtő elpusztítani igyekszik teremtményét. Ennek eszköze az Alien.