Nemcsak Divine, de egy egész csapat, társadalom által kirekesztett színész rendeződik Waters köré: a homoszexuális, transznemű vagy csak szokatlan külsejű stábtagok szoros barátságot kötnek, együtt készítik a hetvenes évek legmeghatározóbb amatőr szerelemprojektjeit a rossz ízlés kultuszának nevében. A következő Waters-film, a Multiple Maniacs (1970) már magában hordoz minden stílusjegyet, ami e szemétszériát egyedivé teszi: lelkes, de borzasztó színészi alakítások, nevetséges dialógusok, komolyanvehetetlen erőszak, öncélú polgárpukkasztás és gerillastílusú filmkészítési eszköztár. Az igazi áttörésre még két évet kell várni, ekkor jelenik meg a Rózsaszín flamingók, a többi már történelem.
Az ízléstelenség görbe tükre
Egy kisvárosban ízléstelenségi versenyt rendeznek: az egyik nevező egy házaspár, aki fiatal nőket erőszakkal termékenyít meg, a csecsemőket leszbikus házaspároknak adja el, a bejövő pénzt heroinba fekteti, amit általános iskolákban terjeszt tovább. A leggusztustalanabb ember címére viszont a saját magát játszó Divine is pályázik, aki egy lakókocsiban él suttyó, fehérszemét családjával, anyja egy rácsos ágyban csecsemőnek képzeli magát, megszállottan szereti a tojást, de talán ez a família legkevésbé abszurd aspektusa. Csak egy nyertes lehet, a két család rivalizálni kezd, a dolgok hamar eszkalálódnak.
Ennyi ízelítő elég is Waters bevallottan betépve írt szkriptjéből, amiben rock’n’roll dalbetétekre fröcsögnek a testnedvek, csirkék vére folyik szex közben, embereket és kutyaszart esznek, de az erőszak mindig súlytalan és komikus. A látottak értelmezhetők a trashmédia felületes, de hatásos kritikájaként, és ez napjainkban aktuálisabb, mint valaha. Nagy megfejtéseket kár lenne kutatni, alantas exploitation vígjátékként viszont megkerülhetetlen klasszikussá vált. A kriminálisan alacsony költségvetés miatt nemcsak a stábtagok éltek rossz körülmények között, de előfordult, hogy a színészek lopták össze a filmhez szükséges kellékeket. A kopottas, 16 milliméteres filmszalagra forgatott, amatőr hibákkal teli alkotás váratlan sikert hozott: illegális éjszakai vetítések során instant kultstátust vívott ki magának, a számos betiltás ellenére jelentős bevételt termelt.
Később a jól összeszokott stáb újabb trashfilmekkel állt elő. A recept tovább csiszolódott a Female Trouble-ben (1974), ami nem generált akkora hullámokat, mint elődje, de talán a legszórakoztatóbb és legviccesebb mind közül. Ezt követte a Desperate Living (1977), ahol a nagyobb büdzsé ellenére is érezni lehetett, hogy kezd kifáradni a koncepció. Waters is így gondolhatta, más vizekre evezett, 1988-ban a Hajlakkal a mainstream közegbe is sikerült betörnie, egy családbarát musical rendezőjeként. Azért a flamingós gyökereitől sem szakadt el teljesen: legutóbbi projektjében, a Kiddie Flamingosban (2015) óvodásokkal olvastatja fel a Rózsaszín flamingók gyerekverzióját, ám sajnos ez a film beszerezhetetlennek tűnik.
Divine jelentős karriert járt be, korai halála ellenére a Rózsaszín flamingók után színházi előadásokban, tévéműsorokban vált ismertté, de professzionális zenei pályát is kiépített magának, sajátos stílusú slágerei révén évtizedekig releváns maradt. Mikor egy interjúban Watersnek feltették a kérdést, hogy a flamingók hírhedt utolsó jelenetében miért eszik Divine igazi kutyaürüléket, a rendező azt válaszolta: „Csak egy darab kutyaszar volt, de sztárt csinált belőle.”
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből