Az alapfelvetés a következő: mi lenne, ha a Csóró karakterei közt, a nincstelen stricik és örömlányok kilátástalanságában felvillanna a kispolgári ideál, mely kiutat kínál az alsó-alsóosztály céltalanságából? Erre a kérdésre keres választ a Mamma Roma, ami tekinthető a Csóró társfilmjének, „nővérének” is. Ugyanolyan nyomasztó és kegyetlen, de sokkal árnyaltabb, érzelmesebb és kiforrottabb, mint előde.
Ellentétben a Csóróval, itt az érem másik oldaláról, egy kiöregedett prostituált szemszögéből közelítjük meg a római nyomornegyedek posztfasiszta panorámáját. Mamma Roma stricije megházasodik, így a nő végre szabad lehet, tinédzserkorú fiával új életet kezdenek. Fiát a csavargások és lopások helyett munkára fogná, összekapargatott pénzéből vett panellakásukban a saját sorát is egyenesbe akarja hozni, közeledve a tisztességes átlagpolgári életszínvonal (valósnak vélt) vágyképéhez.
A fiú, Ettore ugyanolyan utcagyerekek közé kerül, mint azelőtt, a végén már kórházi haldoklókat rabolnak ki, Mamma Roma pedig úgy próbálja kordában tartani fiát, ahogy az utca tanította neki. Újra és újra kénytelen visszatérni régi életének elemeihez, a jövő illúziója a néha felcsillanó boldogságszikrák ellenére jelenetről jelenetre bomlik szét mindkettőjük előtt.
Pasolini korai alkotásai úgy váltak az olasz neorealizmus iskolapéldáivá, hogy ő maga sosem tartotta őket neorealistának. Ő csak bemutatta, amit ismert, az embereket, akik között felnőtt, és bár az életrajzi utalások a későbbi munkáit is végigkísérik, a továbbiakban inkább jellemző rá a szürrealizmus (és az időnkénti konvencionalitás). Az életszagú szituációk és párbeszédek, az anya- és gyerekszerep örök érvényű problémáinak feltárása és Anna Magnani minden érzelmet lefedő alakítása teszik felejthetetlenné a Mamma Romát, az egyszerre Krisztust és görög drámákat idéző finálé pedig méltó lezárása Pasolini realista időszakának.
A Csóró nyers képeiben minden szereplő rég a pokolban van, Mamma Roma és Ettore viszont a purgatóriumban, a két világ közti limbóban lebegnek; a tisztítótűz lassan felemészti az emberi méltóságukat és utolsó reményfoszlányaikat is. Az ő tragédiájuk azért hatásosabb, mert látszólag elkerülhető, de a valódi tragédia pont az elkerülhetetlenségben rejlik, a film által sugallt keserű felismerésben, hogy aki szegénynek, tolvajnak, prostituáltnak születik, az is marad. A kispolgári vízió paradox módon pont annyira elérhetetlen számukra, mint a burzsoázia.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.