A francia Roland Topor, aki vezető animátora volt a Vad bolygónak, a weird-fiction rajzfilmtől egészen más vizekre evezett, amikor megalkotta a Marquis forgatókönyvét, amelyben az író fantáziavilágát keveri a valósággal. Minden szereplő állatmaszkot visel, gyurmaanimációs betétek tagolják az élőszereplős képsorokat, De Sade hosszú dialógusokat folytat beszélő péniszével, bármivel közösülne, akár egy réssel a falon vagy egy pókkal, ami széttárt női lábakká változik. És ez csak az alapfelállás.
A francia forradalom idején járunk, De Sade a Bastille-ban raboskodik, próbálja alkotásaiban kiélni állatias ösztöneit, miközben belekeveredik a körülötte élő politikusok és vallási vezetők összeesküvésébe. Justine-t, a Marquis egyik irodalmi karakterét megerőszakolja a francia király, a politikai elit úgy dönt, a márkira terelik a gyanút. A szálakat a szado-mazo szexistennő, Juliette (aki az eredeti szövegben Justine testvére, de ez itt nem kerül szóba) kuszálja tovább, hogy az orgiákkal tarkított szociálpszichológiai lázálomban beteljesedjen a bastille-i rabok szökése.
Marquis – előzetes
A márki szemén át látjuk a világot, az erkölcstelen, istentelen állatokat, akik politikai státusuk és álműveltségük álarca mögül, titokban élvezkednek az anarchista pornóirodalmon. Ez a fix nézőpont magyarázza, hogy a szadista író leginkább áldozatnak tűnik a cselekmény során, bár perspektívától függetlenül igazolódik, hogy De Sade csak a jéghegy csúcsa volt, egy álszent világ reflexiója, korának elkerülhetetlen végterméke. Szerencsére ezeroldalas filozofálgatás helyett a film kifejezetten vicces, főleg, ha jóízűen tudunk nevetni, amikor egy szereplőt langusztával dugnak meg.
A forgatókönyv nagyon sajátos, a valóságba oltott gusztustalan fantáziavilág számos groteszk szituációt szül, amelyeket mintha maga a főszereplő alkotta volna. A színdarabszerű díszletek helyenként egysíkúak, a képi világ túl sötét, és a Sade-szövegek stop-motion feldolgozásában is több lehetőség rejlett, bár nyilván anyagi és időbeli akadályok állták az utat.
A fentebb taglalt vinyetták alapján minden potenciális néző eldöntheti, hogy kellő gyomra és nyitottsága van-e a Marquis befogadására, de ezen elfeledett gyöngyszem a legautentikusabb módja, hogy bekerüljünk a fogalomteremtő író dekadens pszichéjébe. Ha akarjuk, ha nem, elfelejteni biztos nem fogjuk.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből