Az első világháború lezárásának századik évfordulójára Peter Jackson, A gyűrűk ura és A hobbit trilógiák, valamint a King Kong rendezője dokumentumfilmet készített. Azonban nem klasszikus értelemben vett dokumentumfilmet. A rendező saját bevallása szerint az angol veteránok iránti tiszteletből, illetve a nagyapjára való emlékezés miatt kezdte el a projektet. Együttműködött a brit Birodalmi Hadtörténi Múzeummal és a BBC-vel, kezdésként pedig megnézett százórányi némafilmet és átnézett hatszáz órányi, veteránokkal készített interjút is. Ez volt az Akik már nem öregszenek meg létrejöttének első állomása.
A film eleje és vége egy börleszkkeretbe foglalja a tényleges attrakciót: fekete-fehér, gyors képkockasebességű némafilmet hozzá passzoló, veteránoktól származó gondolatokkal narrálnak. Már ez is nagy munka volt, hiszen Jackson megoldotta, hogy a szinkronszínészek Anglia ugyanazon vidékeiről származzanak, mint akikkel az eredeti beszélgetéseket rögzítették; a rendező a legpontosabb rekonstrukcióra törekedett.
Ám a film közepe táján Jackson ennél is tovább megy: a fekete-fehér felvételek lelassulnak, kiszíneződnek és hangossá válnak. Itt nemcsak technikai bravúrról, hanem a stáb részéről hihetetlen elszántságról is beszélhetünk: az eredetileg 11 és 18 képkocka/másodperc sebességgel rögzített, kézzel tekert filmszalagokból, amelyek karcosak és sérültek voltak, sikerült egy 24 képkocka/ másodperces színes filmet készíteni. Sok helyen hiányzott az eredeti hang is, a stáb a beszédet szájmozgás alapján rekonstruálta. Peter Jackson elmondása alapján úgy akarta felújítani a százéves felvételeket, mintha azok tegnap készültek volna. A filmen belüli váltás erős kontrasztja azt mondatja velünk: sikerült.
A filmben javarészt nincsenek se időpontok, se helyszínek megemlítve. Nem kötődik egy szereplőhöz sem, azonban a visszaemlékezéseket kronologikus sorrendben közli, így erős íve van a felvételnek. Betekintést kapunk az angliai közhangulatba, ami a hadba lépést követi, látjuk a jelentkezők lelkesedését, majd a kiképzést, a behajózást. Könnyed témákkal indít, a tábori koszton élcelődik vagy épp a kemény bakancs miatt panaszkodik. Majd a frontra érve vált színesre a kép: állóháború, bombázások, szögesdrót, senkiföldje. Mind ismerjük a narratívát, azonban a film tűélesen mutatja be a mindennapokat a lövészárkokban. Végig ott motoszkál bennünk, hogy ezek nem beállított felvételek, a gázfelhőbe berohanó katonák, a halottak, az ágyúzások, az aknarobbantások, a tankok mind-mind valódiak. Betekintést kapunk egy szuronyrohamba is, ahol a brit katonák a német géppuskák ellen vonulnak. Majd következik a leszerelés, hazatérés. Minden visszavált börleszkbe, de mint a katonák, mi is tudjuk: itt már semmi sem ugyanaz.
Idilliből horrorba, majd újra az idillbe térünk vissza. A jelenetek – ahogyan az elvárható az archív katonai felvételektől – kellően naturalisták, így a tizenhatos korhatár-besorolás teljesen indokolt. Jackson hűen mutatja be, hogy milyen háborúba menni, harcolni, majd hazatérni onnan. Már akinek megadatik ez utóbbi.
A katonák visszaemlékezései ambivalensek: habár örülnek, hogy hazatérhetnek, sokukat az akkor még nem ismert poszttraumás stressz szindróma sújtja, a társadalomba se tudnak visszailleszkedni könnyen, haszontalannak érzik magukat.
Bár a dokumentumfilm a britek szemszögéből mutatja be az első világháborút, egyetemes érvényű dolgokra hívja fel a figyelmet. Az angol polgári társadalom remek kiinduló- és fogadóállomása a lassan emberi mivoltukból kivetkőzött katonáknak. Akik polgárként, úriemberként indultak csatába, nagyon mást vártak. Kezdetben lovasok küzdöttek egymás ellen, majd jött a gáz, a tankok, a hónapokig tartó állóháború, minden tele lett halottakkal, sárral és patkánnyal. És már senki nem lepődik meg azon, hogy az angol úriember kérdés nélkül lövi le a magát épp megadó német géppuskást, hiszen az egész emberiség átlépett azon a bizonyos határon 1914 és 1918 között. Ez még az a konfliktus volt, amelynek közepén – karácsonykor – átmeneti békét kötöttek egymással a sorkatonák, itt még számított a fair play – már amennyire egy háborúban ez elképzelhető. Később már nem történt ilyesmi. Hiába, változik a világ.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 21-i számában.)
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.