Közismert, hogy a louisianai nagyváros a dzsessz szülőhazája, de a húsz éve filmező Michael Murphy New Orleans: A zene városa című dokumentumfilmje erősen árnyalja ezt a képet. Végigjárja New Orleans komplett zenei fejlődését, és a hosszú utazáson Terence Blanchard hatszoros Grammy-díjas amerikai dzsessztrombitás személyében csodálatosan képzett segítőnk akad. Igaz, Spike Lee Csuklyások – BlacKkKlansman című filmjének Oscar-jelölt zeneszerzője fiatalon rövid időre elfordult a város lüktető zenei hagyományától, de mára New Orleans olyan zenei nagykövetének számít, mint amilyen a 2017-ben elhunyt zongorista, énekes, dalszerző, a világhíres Fats Domino volt.
Blanchard a Mississippinél állva arról beszél, hogy ez a folyó vitte el minden tájra az itteni, teljesen unikális zenét, aztán az ébredő várost és a nagy folyót bemutató kameramozgással egy időben megszólaltatja a trombitáját. Narrátorunkkal a következő száz percben bejárjuk a franciák által a csitimacsa indiánok földjén alapított város ikonikus részeit, kezdve az egykori Kongó térrel. A valaha Place des Nègresnek nevezett területen keresendők a New Orleans-i zene gyökerei: a 19. század első évtizedeiben az Afrikából behurcolt rabszolgák vasárnaponként itt gyűltek össze, és órák hosszat zenélhettek és táncolhattak – egyedülálló módon az országban. Tremé ugyanakkor nemcsak ezért központi városnegyed, hanem azért is, mert itt áll a Szent Ágoston-templom, az államok legrégebbi afroamerikai imaháza. A spiritualitás és kreativitás kéz a kézben jár, hirdeti a film, és valóban, ezt látjuk a gospel nagyágyúinak, különösen a csodálatos gospelkirálynő, Mahalia Jackson vagy a megszerkesztett zenei betéttel először hangszeres szólót előadó Louis Armstrong említésekor.
A dokumentumfilmben felvonultatott legtöbb néhai vagy nyilatkozó előadó szemében ott pulzál valami őserő és megkapó alázat. Robert Plant angol zenész, a Led Zeppelin egykori brit rockzenekar dalszerző-énekese biztos abban, hogy az orleans-iak ösztönösen átveszik a ritmust, ami szinte a vérükben van, egy másik angol rocksztár, Keith Richards pedig lelkendezve mesél arról, hogy a Rolling Stonesnak mit adott az itteni hangzás. Értjük, miről beszél, elég csak megnézni az említett Kongó térről induló parádékat, ahol öttől kilencvenöt éves korig mindenki felvonul a rezesbandák vezetésével. Ők mind élvezik a forgatagot, hagyják, hogy magával ragadja őket a zene sodrása. Igazi örömünnep azoknak, akik tudják, hogyan éljék és élvezzék az életet. Pedig a város zenei fejlődése nem túl parádés, hiszen egyrészt az emberkereskedelemmel, másrészt számtalan etnikai keveredéssel fejlődött.
Itt, ebben a franciák és amerikaiak lakta folyóparti városban kezdte meg működését az Egyesült Államok első operatársulata, így eshetett meg az, hogy a fekete kisfiúk operaáriákat kezdtek fütyörészni az utcákon. A Preservation Hall Jazz Band nem véletlenül a Santiago című szerzeményüket adja elő a filmben, ugyanis a kubai város jelentette a tranzitot azoknak a rabszolgáknak, akik Haitiből New Orleansba kerültek egy-két száz évvel ezelőtt. Ebből már sejthető, hogy azt, amit New Orleans markáns zenei világának mondunk, nem csak amerikai, nem csak francia, nem csak afroamerikai hagyományok építették fel, kreol, indián és kubai hangzások is hozzátevődtek.
Murphy minden szempontból rendkívüli alapossággal barangoltatja be Blancharddal a déli nagyváros zenei útjait. A New Orleans: a zene városa rövid, egymástól világosan elkülönülő fejezetekre bontva kalauzolja el a nézőt az egykori vigalmi negyedekbe, Martin Luther King washingtoni tüntetésére, ahol Mahalia Jackson a How I Got Over című megrázóan szép polgárjogi himnuszát adta elő a milliós tömegnek, vagy éppen Cosimo Matassa legendás stúdiójába, ahol az 1940-es évektől a legnagyobb R&B és korai rock ’n’ roll slágerek születtek. Matassa, a nagyszerű hangmérnök nélkül egészen másképpen alakultak volna mind a könnyűzene, mind a polgárjog irányai, hiszen a J&M Recording Stúdió falai között rögzítette Fats Domino a The Fat Mant, Little Richard pedig a Tutti Fruttit. Két színes bőrű előadó, két „botrányos” dallal a faji szegregáció idején. Elvistől a Beatlesen vagy a The Who-n keresztül Bob Dylanig nem találni olyan előadót, akire ne hatottak volna. Természetesen ez a hatalmas értékű dokumentumfilm nemcsak róluk szól, hanem a groove-alapú szvinggel hallhatatlanná váló Louis Primáról, a rhythm and blues és a tradicionális dzsessz állócsillagáról, Professor Longhairről vagy az őt inspiráló Dr. Johnról, aki ugyancsak szédületes tehetség és stílusteremtő volt. Michael Murphy feszes filmtempója és Terence Blanchard mesteri zenei szerkesztése csodákra képes (a hang- és képanyag páratlan, éppen ezért csak 5.1-ben érdemes hallgatni), de azt ne higgye valaki, hogy szeretnie kell Lee Dorseyt, Ernie K-Doe-t vagy Ray Charlest ahhoz, hogy élvezni tudja ezt a filmet. Ugyan, a New Orleans: A zene városa éppen arról szól, hogy a dzsessz, a dixieland, a rock ’n’ roll és a funky mágikus hazájában bárki megtalálhatja a saját zenei ízlését. Még az is, akit a hip-hop vagy a rap hevít, mert ezeknek a műfajoknak is megvannak a New Orleans-i kötődései.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 14-i számában.)
Budapesten és Kolozsváron is bemutatták A maga természete szerint és szabadon című dokumentumfilmet, amely báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét dolgozza fel. A mű a huszadik század vészterhes első felének Erdélyét mutatja be, melyben tehetős emberek lényeges dolgokat tettek a köz javára. Szilvássy Carola mondta az ikonikussá vált, lényegre törő szavakat: „Kell, hogy legyen Erdélyben egy otthona a magyar szónak”.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.
Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.
A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején” – ezzel a mondattal indul a máig leghíresebb cyberpunk mű, a Neurománc – egyenesen egy démonikus évből, 1984-ből. A több mint két dekáddal ezelőtti, műfajteremtő könyvben született meg a high-tech futurizmus aljas utcákra optimalizált változata, amiben a klasszikus noir regények költőisége a punk nihilizmusával egyesült.
Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
A filmelbeszélés egészét meghatározó kábítószeresfilmek több csoportra oszthatóak, aszerint, hogy a szer mint dramaturgiai, filmszervező narratív elem milyen módon jelenik meg bennük. Csoportosításomban három fő lényegi karakterisztikumot különböztetek meg, ezek a következők: az életforma, az anyag, és a karrier.
Amikor 1895. december végén, a párizsi Grand Café pincehelyiségében a Lumiére fivérek levetítik az első nagyközönségnek szánt mozgóképeket, egy új, szabad alkotásforma születik meg. Eleinte úgy tűnhet, csupán egy üzleti alapú cirkuszmutatványról van szó, nem egy véleményközlő és véleményformáló művészeti ágról. A tartalmi korlátokat kizárólag a készítők határozzák meg, a befogadói reakció közvetlen és azonnali. Nincs szükség külső szabályozó szervre, mely megszabná, mit láthat a néző és mit nem, így a határfeszegetés azonnal megkezdődik.