Előhang
Ez a mese szóljon egy kicsi lidércről!
Hogy mi történt vele, kiderül mesémből.
Zúgjatok ti, nagy fák, a bagoly huhogjon!
A mocsár egy furcsa történetet mondjon!
Senki ne aludjon, fületek nyissátok!
(Remélem, előtte azért kimostátok.)
Ki fél a lidérctől? Meglátjátok, nem kell.
A lidérc is olyan, mint a legtöbb ember.
Első ének
A kis lidérc sajnos szomorkodott sokat,
félte őt mindenki, nem lelt barátokat.
A teste zöld láng volt, szíve vörös szikra,
egy mocsárban élt ő, minden napja szimpla.
Nem volt anyja, apja: gázokból született.
Ez azért elég gáz, égett ő eleget.
Nem beszélt ővele se madár, se pele,
levegőnek nézte minden gőtepete.
Egyik éjjel aztán furcsa hangot hallott.
Elindult afelé lánglábain: bal, jobb.
Valaki eltévedt! Kiderült: egy kislány.
Eléggé sírdogált, nem segített vicc már.
Egyébként a lidérc nem is tudott viccet,
A humorérzéke nem ért el egy szintet.
„Ne félj tőlem, hé, te!” ‒ kezdte a lidércke,
de a nyugtatásnak sikítás lett vége.
„Nem bántalak, hidd el! ‒ folytatta a lúdvérc.
„Látom, hogy bajod van, nem kell hozzá lángész,
mert hogy lángész vagyok, látszik: rám kell nézni” ‒
Mondta a lidérc és jobban kezdett égni.
„Eltévedtem sajnos” ‒ zokogta a Nóra,
mert hogy őt így hívják, kiderült ez róla.
A lidérc azt mondta: „Kivezetlek innen,
nem kell érte semmi, teljességgel ingyen.”
Majd a kis lángocska, hőt ontott magából:
„Megmelegítelek, látom, hogy már fázol.”
Mentek a sötétben, csillogtak a szemek.
A kislány nagyon félt: „Jaj, ez mindjárt megesz!”
De csak egy róka volt, a gyávábbik fajta.
El is osont egyből, a kislányt otthagyta.
De amikor egy nagy ordas állt eléjük,
Nórika megijedt, hogy mért, azt megértjük.
„Mit keres itt ez a kicsi embergyerek?
Talán azért jöttél, hogy én megegyelek?” ‒
tátotta a száját a veszélyes állat,
akkora volt az, hogy beillett garázsnak.
De a kis lidércnél elszakadt a cérna:
megégett az ordas, elrohant vonyítva.
Azt hitte, hogy marad, de túl gyorsan végzett,
kihagyhatta aznap az esti ebédet.
„Bátor voltál, kis láng!” ‒ kis Nóri mosolygott,
és a háta mögött sűrű köd gomolygott.
Aztán elindultak, ment a furcsa páros,
amíg a távolban fel nem tűnt a város.
Második ének
„Csak eddig jöhettem” ‒ búcsúzott a láng el.
Fordult volna vissza, mert a Nap korán kel,
és ő az éjszaka titkos teremtménye.
De a mocsárlétnek, úgy látszott, hogy vége,
mert a mocsár ura, egy hatalmas béka,
nem díjazta azt, hogy, jólelkű a Béla.
(Mert ez volt lángunknak becsületes neve,
most már ezt is tudjuk, ne felejtsd el te se!)
A mocsár királya, száműzte örökre,
vissza ő nem jöhet, hiába szeretne.
A Démonkódexben benne állt a törvény:
az emberen tilos segíteni önként.
„Most mi lesz majd velem?” ‒ a kis láng zokogta.
és a könnyeivel magát eloltotta.
Az előbb még ott volt, aztán végleg eltűnt,
tragédia történt, mindenkinek feltűnt.
„Hát ez meg hova lett?” ‒ a béka brekegett,
s szégyenkezve nézte a könnyes gyereket:
„Bocsánat, nem tudtam, hogy ilyen mimóza.
Alig is ismertem, bár itt élt régóta.”
A kislány nem felelt, valamit ő nézett:
egy aprócska szikrát, egy aprócska szívet.
A kis lidérc szívét a kezébe vette,
és elindult haza, tudta most már, merre.
A szülei várták s kérdték: „Ki segített,
ki vezetett ki a nagy mocsárból téged?”
A kis öklöcskéjét kinyitotta némán.
Szólt erre az apja: „Mi van benne? Nézd, mán!”
Egy kis láng lebegett a tenyere fölött.
„Dobd el te azt gyorsan! A kezed megsütöd!”
De a lidérc fénye nem égette kezét.
Mindkettő hazaért… Befejezem mesém.
Harmadik ének
Várjunk, inkább mégse! Mert talán érdekel,
hogy illeszkedett be, hogy mi lett Bécivel,
a kis lidércfénnyel. Barátja lett Őrláng,
a fürdőszobai, nem félt tőle ő már.
Bécike maga is a fürdőben lakott,
és az őrláng mellett egy kis helyet kapott.
A fürdőszobában, mintha a mocsárban
lett volna őkelme, sötét volt és lágyan
csöpögtek a csapok. Aztán a nappalt is
lassacskán megszokta. Nem csinált ő raplit,
ha este aludni kellett sokszor neki,
és nem brekegett a fülébe a breki.
Ő volt a házőrző a kutyájuk helyett,
belépni hozzájuk többé nem lehetett,
mármint hívatlanul. És ha vendégük jött,
bevetettek ők egy jól megszokott trükköt:
a lidérc burát tett a zöldes fejére,
s nem mozdult meg többé, mintha lámpa égne.
Hangulatos fényű, rakva az asztalra:
vendégeknek tetszik, mind ilyet akarna.
De egy dologról ő nem tudott leszokni:
folyton azt hitte, hogy eltévedt a Nóri,
és a lakásban is mindig kísérgette,
mintha nélküle ott utat ő nem lelne.
Tudjátok, ez Nórit egy kicsit zavarta,
néha ellenkezett, de végül feladta…
Így illeszkedett be a mocsár lidérce,
és a mi mesénknek most már tényleg vége.
Vezessen titeket a lidérckénk fénye!
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!