Acsai Roland: A kis lidércfény meséje – avagy a felező tizenkettesek feltámasztása

2021. október 31., 07:02
Boros György alkotása

Előhang

Ez a mese szóljon egy kicsi lidércről!
Hogy mi történt vele, kiderül mesémből.
Zúgjatok ti, nagy fák, a bagoly huhogjon!
A mocsár egy furcsa történetet mondjon!

Senki ne aludjon, fületek nyissátok!
(Remélem, előtte azért kimostátok.)
Ki fél a lidérctől? Meglátjátok, nem kell.
A lidérc is olyan, mint a legtöbb ember.

Első ének

A kis lidérc sajnos szomorkodott sokat,
félte őt mindenki, nem lelt barátokat.
A teste zöld láng volt, szíve vörös szikra,
egy mocsárban élt ő, minden napja szimpla.

Nem volt anyja, apja: gázokból született.
Ez azért elég gáz, égett ő eleget.
Nem beszélt ővele se madár, se pele,
levegőnek nézte minden gőtepete.

Egyik éjjel aztán furcsa hangot hallott.
Elindult afelé lánglábain: bal, jobb.
Valaki eltévedt! Kiderült: egy kislány.
Eléggé sírdogált, nem segített vicc már.

Egyébként a lidérc nem is tudott viccet,
A humorérzéke nem ért el egy szintet.  
„Ne félj tőlem, hé, te!” ‒ kezdte a lidércke,
de a nyugtatásnak sikítás lett vége.

„Nem bántalak, hidd el! ‒ folytatta a lúdvérc.
„Látom, hogy bajod van, nem kell hozzá lángész,
mert hogy lángész vagyok, látszik: rám kell nézni” ‒
Mondta a lidérc és jobban kezdett égni.

„Eltévedtem sajnos” ‒ zokogta a Nóra,
mert hogy őt így hívják, kiderült ez róla.
A lidérc azt mondta: „Kivezetlek innen,
nem kell érte semmi, teljességgel ingyen.”

Majd a kis lángocska, hőt ontott magából:
„Megmelegítelek, látom, hogy már fázol.”
Mentek a sötétben, csillogtak a szemek.
A kislány nagyon félt: „Jaj, ez mindjárt megesz!”

De csak egy róka volt, a gyávábbik fajta.
El is osont egyből, a kislányt otthagyta.
De amikor egy nagy ordas állt eléjük,
Nórika megijedt, hogy mért, azt megértjük.

„Mit keres itt ez a kicsi embergyerek?
Talán azért jöttél, hogy én megegyelek?” ‒
tátotta a száját a veszélyes állat,
akkora volt az, hogy beillett garázsnak.

De a kis lidércnél elszakadt a cérna:
megégett az ordas, elrohant vonyítva.
Azt hitte, hogy marad, de túl gyorsan végzett,
kihagyhatta aznap az esti ebédet.

„Bátor voltál, kis láng!” ‒ kis Nóri mosolygott,
és a háta mögött sűrű köd gomolygott.
Aztán elindultak, ment a furcsa páros,
amíg a távolban fel nem tűnt a város.

Második ének

„Csak eddig jöhettem” ‒ búcsúzott a láng el.
Fordult volna vissza, mert a Nap korán kel,
és ő az éjszaka titkos teremtménye.
De a mocsárlétnek, úgy látszott, hogy vége,

mert a mocsár ura, egy hatalmas béka,
nem díjazta azt, hogy, jólelkű a Béla.
(Mert ez volt lángunknak becsületes neve,
most már ezt is tudjuk, ne felejtsd el te se!)

A mocsár királya, száműzte örökre,
vissza ő nem jöhet, hiába szeretne.
A Démonkódexben benne állt a törvény:
az emberen tilos segíteni önként.

„Most mi lesz majd velem?” ‒ a kis láng zokogta.
és a könnyeivel magát eloltotta.
Az előbb még ott volt, aztán végleg eltűnt,
tragédia történt, mindenkinek feltűnt.

„Hát ez meg hova lett?” ‒ a béka brekegett,
s szégyenkezve nézte a könnyes gyereket:
„Bocsánat, nem tudtam, hogy ilyen mimóza.
Alig is ismertem, bár itt élt régóta.”

A kislány nem felelt, valamit ő nézett:
egy aprócska szikrát, egy aprócska szívet.
A kis lidérc szívét a kezébe vette,
és elindult haza, tudta most már, merre.

A szülei várták s kérdték: „Ki segített,
ki vezetett ki a nagy mocsárból téged?”
A kis öklöcskéjét kinyitotta némán.
Szólt erre az apja: „Mi van benne? Nézd, mán!”

Egy kis láng lebegett a tenyere fölött.
„Dobd el te azt gyorsan! A kezed megsütöd!”
De a lidérc fénye nem égette kezét.
Mindkettő hazaért… Befejezem mesém.

Harmadik ének
  
Várjunk, inkább mégse! Mert talán érdekel,
hogy illeszkedett be, hogy mi lett Bécivel,
a kis lidércfénnyel. Barátja lett Őrláng,
a fürdőszobai, nem félt tőle ő már.

Bécike maga is a fürdőben lakott,
és az őrláng mellett egy kis helyet kapott.
A fürdőszobában, mintha a mocsárban
lett volna őkelme, sötét volt és lágyan

csöpögtek a csapok. Aztán a nappalt is
lassacskán megszokta. Nem csinált ő raplit,
ha este aludni kellett sokszor neki,
és nem brekegett a fülébe a breki.

Ő volt a házőrző a kutyájuk helyett,
belépni hozzájuk többé nem lehetett,
mármint hívatlanul. És ha vendégük jött,
bevetettek ők egy jól megszokott trükköt:

a lidérc burát tett a zöldes fejére,
s nem mozdult meg többé, mintha lámpa égne.
Hangulatos fényű, rakva az asztalra:
vendégeknek tetszik, mind ilyet akarna.

De egy dologról ő nem tudott leszokni:
folyton azt hitte, hogy eltévedt a Nóri,
és a lakásban is mindig kísérgette,
mintha nélküle ott utat ő nem lelne.

Tudjátok, ez Nórit egy kicsit zavarta,
néha ellenkezett, de végül feladta…
Így illeszkedett be a mocsár lidérce,
és a mi mesénknek most már tényleg vége.

Vezessen titeket a lidérckénk fénye!