A piros tengeralattjáró a népszerű, József Attila-díjas, ifjúsági író, Kiss Ottó egyik legutóbbi gyerekregénye. A tengeralattjáró témája meglehetősen régóta izgatja az írók és az olvasók fantáziáját, legyenek bár gyermekek vagy felnőttek. A legjobb példa erre talán Verne tengeralattjárója, a Nautilus, ami a Nemo kapitány lapjain szeli a sorok hullámait. Az ismeretlen, vízalatti világ, a tengerek sötét mélye mindig egyfajta földöntúliság érzésével kecsegteti az olvasót, ahol az űrhajó a tengeralattjáró, a szkafander pedig a búvárruha.
A meseregény stílusát a Kiss Ottótól megszokott, egyszerűségre törekvő és a hétköznapi nyelvet működtető írásmód jellemzi, valamint egyfajta búvópatakként csörgedező költészet, líraiság. Őt olvasva számos alkalommal rádöbbenhetünk, hogy a hétköznapok bizonyos oldala maga a mindent átható líraiság ‒ ez egyébként Tandori Dezső könyveire is jellemző ‒, és hogy a költészet mindenhol megtalálható. A tömör mondatokkal operáló könyv rövid fejezetekből áll, és csak ritkán találhatunk benne klasszikus leírásokat. (Az első leírással talán csak akkor találkozunk, amikor a kis csapat ‒ a két gyerek, a nagyszülők és a cica ‒ megérkezik a tengerhez, és e pillanat kivételességét az író ezzel a trükkel ügyesen érzékelteti.) A szereplők jelleméről is csak a tetteik és szavaik árulkodnak. A meseregény a könnyű érthetőség miatt alsó tagozatos diákoknak is ajánlható saját olvasásra. Ha a stílus kérdésénél tartunk, feltétlenül idetolakszik még egy fogalom, ez pedig a modern művészet területein olyan gyümölcsözően használható abszurdé, ám mielőtt megijednénk, sietek leszögezni, hogy egy teljesen gyerekbarát, és visszafogott abszurdról van szó.
Bár a jelen mű kiindulópontja hétköznapi ‒ két gyerek, Luca és Dominik tengeralattjárót szeretnének építeni egy nagy hordóból ‒, gyorsan nem mindennapi tájakon, vizeken találjuk magunkat. Elérkezünk a tengerhez, majd egy bálna segítségével egészen az eszkimók földjéig jutunk. Vagyis egyfajta pergő, történetorientált utazóregényről, gyermekirodalmi pikareszkről van szó, ami a finom, ízlésesen adagolt, néhol mégis észrevétlenül csípős humort sem nélkülözi. Ezekre példa a hiperaktív nagymama (Turbó mama), és a belassult, mindent betonozással megoldó férje (Beton tata), vagy a Luca által levezényelt titkos szavazás, ami annyira titkos, hogy csak ő tud róla, a többiek nem ‒ őket csak megkéri, hogy tegyék fel a kezüket ‒, vagy az, hogy az apály ellentéte az anyály.
Többrétű alkotásról van szó, amennyiben éppúgy megtalálható a könyvben a természet- és állatvédelem rétege, mint a pikareszké, vagy a jellemfejlődésé, ugyanis az utazás végére Turbó mama egy kicsit lelassul, és Beton tata némileg felpörög, de Luca is egy egészen más személlyé válik. Egyébként ez az alkotás a nagyszülők és az unokák könyve, hiszen a szülők csak a könyv végén bukkannak fel, akkor is csupán néhány sor erejéig.
A lányok és a fiúk egyformán beleilleszkedhetnek a történetbe, hiszen a főszereplő lány, és a társa egy fiú. A gépekért rajongó srácok érdeklődését biztosan felkelti a Beton tata által összeeszkábált, és steampunkba hajló tengeralattjáró ‒ mert a steampunk fogalma sem maradhat ki az írásomból ‒, ami voltaképpen egy kétéltű jármű, hiszen úgy gurul az úton, ha arra kerül a sor, mint egy autó, és Beton tata szuperbetonját is érdekesnek találhatják, amiből mindent ki lehet önteni, de az a hátulütője, hogy túl nehéz, ezért mégsem túl praktikus.
De nemcsak a nagyszülők, hanem a dédszülők könyve is, hiszen titkos főszereplője a régen elhunyt, kalandos életet élt dédpapa, aki tengerész volt, és egészen Grönlandig eljutott. Luca a tengeralattjáró építésével is az ő nyomdokaiba kíván lépni. A kislány a könyv végére rájön, hogy a dédpapa nagy állatvédő volt, és a tengerészség mellett még varázsolni is tudott. Fontos dolognak tartom a dédapa megjelentetését, hiszen felnyitja a gyermekek szemét arra, hogy mennyire meghatároznak bennünket az őseink, és hogy sokszor tudattalanul is az általuk élt életek mintáit követjük, és ezzel a természetes determinációval jobb minél előbb tisztába kerülni. A dédpapa háttérben lebegő jelenléte ugyanakkor az időre is felhívja a figyelmet, a múlt végtelen mélységére, amiben számos ősünk elmerült már előttünk, de mégis mindegyik itt él bennünk. A dédpapa alakja az, ami történelmi távlatokba is helyezi a könyvet, hiszen amennyiben tengerész volt, azokra az időkre is gondolhatunk, amikor még volt tengerpartunk és tengerészetünk.
A könyv alapötlete a gyermekek átváltoztató gondolkodásmódjával analóg, azzal a fajta fantáziával, aminek segítségével gyermekkorunkban a világból mesevilágot varázsolhattunk: egy kartondobozból repülőt, vagy ‒ ahogy e könyv lapjain is ‒, egy üres hordóból tengeralattjárót; és egy csettintésre világmegmentő szuperhősökké válhattunk, ahogyan Luca is a bálnák megmentőjévé avanzsál. Ám mielőtt eljutnánk a tengerig, az országutak is tartogatnak hőseink számára néhány kalandot és meglepetést. Felbukkan egy romos kastély és egy izgalmas kemping is (bár a kempingezés az utóbbi időben, mintha kevésbé lenne népszerű, mint régen, egy gyermek számára a kinti alvás még mindig hívogató kalandnak tűnik), és a tenger mellett kanyargó szerpentinek sem ígérnek hőseinknek nyugodt utat. Maga a tengermélyi utazás talán még egy kis fejezetet, még egy kis kalandot megérdemelt volna, de így is egy arányosan szerkesztett, változatosan szcenizált műről van szó.
A mitologikus alakot öltő bálna mellett, ami a könyv fantasy rétegét képviseli, a mese másik állatszereplője egy macska, illetve kettő, hiszen Cicuskám Grönlandon rátalál a szerelemre egy másik cica, Hapsi Pál képében. Hogy a kutyák se maradjanak ki a történetből, ők is felbukkannak egy plüsskutya képében, aki bár plüssből van, mégis él, ahogy a gyermekek játékai általában (ő egyébként szintén Grönlandon marad).
A képek Orosz Annabella munkái, amik számomra mintha egyfajta francia vagy belga illusztrációs hagyományt rajzolnának bele könnyű kézzel a magyar illusztrációtörténetbe. Humorosak, nem szépelgők, mégis nagyon kedvesek. Átsüt rajtuk a gyermeki pajkosság, játékosság és kellő hangsúlyt fektetnek a színekre, ezért a képek dekoratív és egymással aktív párbeszédbe lépő színfoltokat használnak.
Mivel a könyv főtémája a bálnák megmentése, afféle ellen Moby Dickként is olvasható. Ha valaki idén nem jutna el a tengerhez nyaralni, ebben a könyvben találkozhat vele, és ha túl melege lenne, egészen Grönlandig elhajózhat Kiss Ottó remekül sikerült, piros tengeralattjárójával. Jó utat mindenkinek!
Kiss Ottó: A piros tengeralattjáró. Orosz Annabella rajzaival. Betűtészta Kiadó, 2020.
A magyar nyelv játékos nyelv. A szójáték természetét mindannyian ismerjük, tudniillik a szavakkal való játékra mindenkinek van lehetősége, kellően ellazult, játékra kész állapotban szinte magától „ugrik ki” egy-egy tréfás nyelvi lelemény. Azonban kötetnyi vershez több is kell! Érzék, ízlelgetni tudás, a nyelv ismerete és szeretete szükségeltetik hozzá. Cseh Katalin Szóvarázs-lak című gyermekverskötete ‒ miközben olvasóját a magyar nyelv játékosságáról győzi meg – az anyanyelv mély szeretetéről árulkodik.
Mert olvasni már gyermekkorban jó és szükséges, ebben minden szakértő egyetért. Hogy rohanó, digitális világunkban mégis hogyan kössük le egy örökmozgó figyelmét, azt az interaktív gyerekkönyvek műfajának körbejárásával próbáljuk megválaszolni.
Az út a Magas-Tátrába mintha csak egy szempillantás lett volna, máris feltűntek a távolban a nagy hegyek. Mimó levegőt sem vett, és már Füles papa drótkefének beillő bajusza csiklandozta az arcát, ahogy leemelte őt a vonatról. Füles mama összevissza csókolta, és indultak az otthonuk felé.
Eljött a tanévzáró napja, az igazgatónő még mondja az ünnepi beszédet, de Mimó, a kis zöld manó már az előtte álló nagy utazásról ábrándozik. Még nagyon fiatal (mint tudjuk, százhúsz év a manóknál nem sok), de már elég ügyesnek és okosnak érzi magát ahhoz, hogy egyedül is megállja a helyét a világban.
Észrevetted már, hogy a mesék rendre olyan királyfikról szólnak, akik kiállják a próbát és elnyerik a királykisasszony kezét? És azt is észrevetted talán, hogy ezek a királyfik általában csinos legények, szőke hajjal? Nos, az én mesém hőse egy csúnya fiú. Egy nyurga, esetlen katona, kinek haja barna és csapzott, aki se nem királyfi, se nem a szegény ember legkisebb fia.
Péntek délután hatalmas dörgés rázta meg a Fekete-hegy lábánál fekvő Parázsligetet. Még a szomszédos Gesztenyeerdő fái is összerezzentek, néhányan le is ejtették a gondosan nevelgetett terméseiket. De honnan jött ez az eget rengető lárma? Hogy ezt megtudjuk, be kell merészkednünk Parázsligetre, a sárkányok lakhelyére, ezen belül is a Zöld Pikkely Tűzokádó Tanodába, ami egyre csak zengett a fülsüketítő ordítástól.