A piros tengeralattjáró a népszerű, József Attila-díjas, ifjúsági író, Kiss Ottó egyik legutóbbi gyerekregénye. A tengeralattjáró témája meglehetősen régóta izgatja az írók és az olvasók fantáziáját, legyenek bár gyermekek vagy felnőttek. A legjobb példa erre talán Verne tengeralattjárója, a Nautilus, ami a Nemo kapitány lapjain szeli a sorok hullámait. Az ismeretlen, vízalatti világ, a tengerek sötét mélye mindig egyfajta földöntúliság érzésével kecsegteti az olvasót, ahol az űrhajó a tengeralattjáró, a szkafander pedig a búvárruha.
A meseregény stílusát a Kiss Ottótól megszokott, egyszerűségre törekvő és a hétköznapi nyelvet működtető írásmód jellemzi, valamint egyfajta búvópatakként csörgedező költészet, líraiság. Őt olvasva számos alkalommal rádöbbenhetünk, hogy a hétköznapok bizonyos oldala maga a mindent átható líraiság ‒ ez egyébként Tandori Dezső könyveire is jellemző ‒, és hogy a költészet mindenhol megtalálható. A tömör mondatokkal operáló könyv rövid fejezetekből áll, és csak ritkán találhatunk benne klasszikus leírásokat. (Az első leírással talán csak akkor találkozunk, amikor a kis csapat ‒ a két gyerek, a nagyszülők és a cica ‒ megérkezik a tengerhez, és e pillanat kivételességét az író ezzel a trükkel ügyesen érzékelteti.) A szereplők jelleméről is csak a tetteik és szavaik árulkodnak. A meseregény a könnyű érthetőség miatt alsó tagozatos diákoknak is ajánlható saját olvasásra. Ha a stílus kérdésénél tartunk, feltétlenül idetolakszik még egy fogalom, ez pedig a modern művészet területein olyan gyümölcsözően használható abszurdé, ám mielőtt megijednénk, sietek leszögezni, hogy egy teljesen gyerekbarát, és visszafogott abszurdról van szó.
Bár a jelen mű kiindulópontja hétköznapi ‒ két gyerek, Luca és Dominik tengeralattjárót szeretnének építeni egy nagy hordóból ‒, gyorsan nem mindennapi tájakon, vizeken találjuk magunkat. Elérkezünk a tengerhez, majd egy bálna segítségével egészen az eszkimók földjéig jutunk. Vagyis egyfajta pergő, történetorientált utazóregényről, gyermekirodalmi pikareszkről van szó, ami a finom, ízlésesen adagolt, néhol mégis észrevétlenül csípős humort sem nélkülözi. Ezekre példa a hiperaktív nagymama (Turbó mama), és a belassult, mindent betonozással megoldó férje (Beton tata), vagy a Luca által levezényelt titkos szavazás, ami annyira titkos, hogy csak ő tud róla, a többiek nem ‒ őket csak megkéri, hogy tegyék fel a kezüket ‒, vagy az, hogy az apály ellentéte az anyály.
Többrétű alkotásról van szó, amennyiben éppúgy megtalálható a könyvben a természet- és állatvédelem rétege, mint a pikareszké, vagy a jellemfejlődésé, ugyanis az utazás végére Turbó mama egy kicsit lelassul, és Beton tata némileg felpörög, de Luca is egy egészen más személlyé válik. Egyébként ez az alkotás a nagyszülők és az unokák könyve, hiszen a szülők csak a könyv végén bukkannak fel, akkor is csupán néhány sor erejéig.
A lányok és a fiúk egyformán beleilleszkedhetnek a történetbe, hiszen a főszereplő lány, és a társa egy fiú. A gépekért rajongó srácok érdeklődését biztosan felkelti a Beton tata által összeeszkábált, és steampunkba hajló tengeralattjáró ‒ mert a steampunk fogalma sem maradhat ki az írásomból ‒, ami voltaképpen egy kétéltű jármű, hiszen úgy gurul az úton, ha arra kerül a sor, mint egy autó, és Beton tata szuperbetonját is érdekesnek találhatják, amiből mindent ki lehet önteni, de az a hátulütője, hogy túl nehéz, ezért mégsem túl praktikus.
De nemcsak a nagyszülők, hanem a dédszülők könyve is, hiszen titkos főszereplője a régen elhunyt, kalandos életet élt dédpapa, aki tengerész volt, és egészen Grönlandig eljutott. Luca a tengeralattjáró építésével is az ő nyomdokaiba kíván lépni. A kislány a könyv végére rájön, hogy a dédpapa nagy állatvédő volt, és a tengerészség mellett még varázsolni is tudott. Fontos dolognak tartom a dédapa megjelentetését, hiszen felnyitja a gyermekek szemét arra, hogy mennyire meghatároznak bennünket az őseink, és hogy sokszor tudattalanul is az általuk élt életek mintáit követjük, és ezzel a természetes determinációval jobb minél előbb tisztába kerülni. A dédpapa háttérben lebegő jelenléte ugyanakkor az időre is felhívja a figyelmet, a múlt végtelen mélységére, amiben számos ősünk elmerült már előttünk, de mégis mindegyik itt él bennünk. A dédpapa alakja az, ami történelmi távlatokba is helyezi a könyvet, hiszen amennyiben tengerész volt, azokra az időkre is gondolhatunk, amikor még volt tengerpartunk és tengerészetünk.
A könyv alapötlete a gyermekek átváltoztató gondolkodásmódjával analóg, azzal a fajta fantáziával, aminek segítségével gyermekkorunkban a világból mesevilágot varázsolhattunk: egy kartondobozból repülőt, vagy ‒ ahogy e könyv lapjain is ‒, egy üres hordóból tengeralattjárót; és egy csettintésre világmegmentő szuperhősökké válhattunk, ahogyan Luca is a bálnák megmentőjévé avanzsál. Ám mielőtt eljutnánk a tengerig, az országutak is tartogatnak hőseink számára néhány kalandot és meglepetést. Felbukkan egy romos kastély és egy izgalmas kemping is (bár a kempingezés az utóbbi időben, mintha kevésbé lenne népszerű, mint régen, egy gyermek számára a kinti alvás még mindig hívogató kalandnak tűnik), és a tenger mellett kanyargó szerpentinek sem ígérnek hőseinknek nyugodt utat. Maga a tengermélyi utazás talán még egy kis fejezetet, még egy kis kalandot megérdemelt volna, de így is egy arányosan szerkesztett, változatosan szcenizált műről van szó.
A mitologikus alakot öltő bálna mellett, ami a könyv fantasy rétegét képviseli, a mese másik állatszereplője egy macska, illetve kettő, hiszen Cicuskám Grönlandon rátalál a szerelemre egy másik cica, Hapsi Pál képében. Hogy a kutyák se maradjanak ki a történetből, ők is felbukkannak egy plüsskutya képében, aki bár plüssből van, mégis él, ahogy a gyermekek játékai általában (ő egyébként szintén Grönlandon marad).
A képek Orosz Annabella munkái, amik számomra mintha egyfajta francia vagy belga illusztrációs hagyományt rajzolnának bele könnyű kézzel a magyar illusztrációtörténetbe. Humorosak, nem szépelgők, mégis nagyon kedvesek. Átsüt rajtuk a gyermeki pajkosság, játékosság és kellő hangsúlyt fektetnek a színekre, ezért a képek dekoratív és egymással aktív párbeszédbe lépő színfoltokat használnak.
Mivel a könyv főtémája a bálnák megmentése, afféle ellen Moby Dickként is olvasható. Ha valaki idén nem jutna el a tengerhez nyaralni, ebben a könyvben találkozhat vele, és ha túl melege lenne, egészen Grönlandig elhajózhat Kiss Ottó remekül sikerült, piros tengeralattjárójával. Jó utat mindenkinek!
Kiss Ottó: A piros tengeralattjáró. Orosz Annabella rajzaival. Betűtészta Kiadó, 2020.
