Acsai Roland: Széles, ünnepi választék – Sikó-Barabási Eszter meséskönyvéről

2021. december 26., 11:42

Sikó-Barabási Eszter Mesék az Ég-boltból című könyve tizenhárom, egymással lazán összekapcsolódó írásból áll, amikben ugyanannak a családnak egyre ismerősebb tagjai és nem mindennapi mindennapjai bukkannak fel újra és újra. A mesék stílusa igen változatos ‒ ezek szerint az Ég-boltban szerencsére sokféle mesét lehet kapni. Lehet venni lírait, balladai homállyal operálót, népmeseit, műmeseit, erkölcsi tanulsággal szolgálót, ismeretterjesztőt, valamint mitologikusat, és ez így van jól, hiszen az Ég-boltban minimum ekkora kínálatra számít az ember. Egyébként a címről nekem mindig Molnár Krisztina Rita nagyszerű Mennyboltba című gyerekverse jut eszembe, de így van ez, ha az ember sok irodalmi művet ismer: mindegyikről egy (vagy több) másik jut az eszébe.

Számomra az egyik legkülönösebb vonása ennek a könyvnek, hogy egy érdekes, és manapság elég ritka műfajjal kísérletezik, ez pedig nem más, mint a rímes próza vagy más néven makáma. Ez a műfaj szótagszámokra nem ügyelve, véletlenszerűen csendíti meg a rímeket az egyébként prózai mondatokban, tehát nem versről vagy elbeszélő költeményről, netán verses meséről beszélünk, mivel ezek azonos struktúrákat adnak ki a ritmusok és rímképletek tekintetében. A rímes próza egy igen ősi, önálló műfaj. Véleményem szerint szerencsés dolog kisgyerekeknek szóló mesékben kísérletezni vele, hiszen a szövegek játékosságát erősíti, ami a mesék esetében bizonyos szinten alapkövetelménynek számít.

Ilyen rímes prózával találkozhatunk már rögtön a legelső mesében, a Samulegény csillagaiban, és itt jelenik meg a címadó Ég-bolt is: „Ég-bolt ‒ ez volt a házra szépen felpingálva. Persze, hogy arra vezette Samulegényt lába. Jó napot, jó napot! Hogy adják a csillagot? ‒ Ma a csillag nagyon drága, kunkori bajusz az ára.” A szöveg a népmesék stílusát és dramaturgiai megoldásait követi, de a szerző a modern világot is belecsempészi, vagyis afféle mintha-népmesének titulálható. Az üzenet című mesét a balladai homály jellemzi, és ehhez illeszkedik a benne használt sűrítés is. Fontos megemlíteni, hogy ebben a történetben bukkannak fel először a könyv visszatérő emberszereplői, akik egy család tagjai. A Ha eljön a… történetében is megjelennek a gyerekek (Samu, Sári, Picimici és Emma), akik most a titokzatos, és a szövegben csak K-val jelölt kánikulától rettegnek. A Három csoda már igazi műmese, nem hagyatkozik a népmesei hagyományra. Erre a mesére is igaz ‒ ami nagy vonalakban a többire is ‒, hogy nem történetorientált, sokkal inkább a hangulatfestés, a szavak atmoszférateremtő ereje dominál benne, ami mindig erős érzéseket is sugároz.

A kastély egy szép mese a születésről, és ha létezik babaszínház, ami formákra, színekre és hangokra épít, akkor ez egy igazi babamese, ami a méhben növekvő kisbaba percepciójából indul ki, aki számára az édesanya kezdetben még csak egy hang. A történet a születés előtti emlékeiket meséli el a gyerekeknek, amire tudatosan nem emlékezhetnek, ám eme írás segítségével mégis megteremtődhet egyfajta magzatkori, pszeudo-emlékcsomag. A legelső emlékcsomagunk, amivel a világra jöttünk, és ha ezt egy író adja a kezünkbe, akkor annak az írónak már érdemes volt tollat ‒ vagy manapság már inkább billentyűzetet ‒ ragadnia a kezébe. A Fehérke szökése is egy egyszerre talányos, és egyszerre hétköznapi történet, hiszen amikor már azt hinnénk, hogy Fehérke egyfajta mitologikus lény, kiderül, hogy „csak” a kifutott tej. A Hívatlan vendég című mese a duzzogást, a hisztit személyesíti meg, és igyekszik feloldani a gyermekben. Nem mással teszi ezt, mint az irodalom egyik hatóanyagával, a tudatosítással és a kimondással. A nevek titka az iskolai és óvodai gúnyolódásokról, mai szóval a bullyingről szól. Jó, hogy minél többet foglalkozunk ezzel a jelenséggel, ami egyébként egyáltalán nem újkeletű, és szerencsésnek tartom, hogy egy ilyen történet is helyet kapott a mesekönyvben. A Női dolgokban az anya ruháival és piperecikkeivel ismerkedő kislány jelenik meg. A Fekete bogárban és a Pitypang-nászban a természethez kerülhet közelebb az olvasó, vagy a hallgató. A Berci dajka című mese pedig egy kutya szemszögéből meséli el, ahogy a kisgyerek megtanul járni. Rövid, egyfordulatos történetről van szó, aminek stílusa rokonságot mutat a tárca műfajával, ezért tárcamesének is nevezhetném.

Az utolsó történet maga a panteizmus diadala, amelyben a természet dolgai életre kelnek, megjelenik benne Hegyapó és Dombanyó, a Fagy és a Csillag is, ami ‒ vagy inkább aki ‒ a végén megmenti a címadó Fehér szarvast. Egyébként ezen a ponton meg kell azt is említenem, hogy panteizmus ide, panteizmus oda, ez a bizonyos Csillag már a betlehemi csillag lehet, ugyanis „Leszállt a kis szarvas mellé, és altatót dúdolt neki egy kis istállóról, amiben boldogok az állatok, a fényről, ami soha nem huny ki, s nem éget, hanem gyógyít.” Egyébként A Fehér szarvas is rímes próza, de csak részben, míg a már említett Pitypang-nász végig annak mondható.

Az érzékeny, lírai és néha pszichoanalitikus vonásokat is felmutató mesék illusztrátora, Karda Zenkő rokonlélek a könyv írójával, és a szóképeket nemcsak megjelenítette, hanem tovább is gondolta, remek megoldásokkal gazdagítva a művet, néhol kissé groteszk módon, máshol kedvesen, megint máshol lebbenő finomsággal téve ezt.

Az égi és a földi keresztmetszetében születő mesék tehát ‒ szerencsére ‒ ott várnak bennünket az Ég-boltban, a fantázia világában, és nekünk csak meg kell hallanunk, csak el kell olvasnunk őket, ehhez pedig néha elég, ha kinyitunk egy mesekönyvet, például éppen ezt.

 

Sikó-Barabási Eszter: Mesék az Ég-boltból. Karda Zenkő illusztrációival. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2019