Sikó-Barabási Eszter Mesék az Ég-boltból című könyve tizenhárom, egymással lazán összekapcsolódó írásból áll, amikben ugyanannak a családnak egyre ismerősebb tagjai és nem mindennapi mindennapjai bukkannak fel újra és újra. A mesék stílusa igen változatos ‒ ezek szerint az Ég-boltban szerencsére sokféle mesét lehet kapni. Lehet venni lírait, balladai homállyal operálót, népmeseit, műmeseit, erkölcsi tanulsággal szolgálót, ismeretterjesztőt, valamint mitologikusat, és ez így van jól, hiszen az Ég-boltban minimum ekkora kínálatra számít az ember. Egyébként a címről nekem mindig Molnár Krisztina Rita nagyszerű Mennyboltba című gyerekverse jut eszembe, de így van ez, ha az ember sok irodalmi művet ismer: mindegyikről egy (vagy több) másik jut az eszébe.
Számomra az egyik legkülönösebb vonása ennek a könyvnek, hogy egy érdekes, és manapság elég ritka műfajjal kísérletezik, ez pedig nem más, mint a rímes próza vagy más néven makáma. Ez a műfaj szótagszámokra nem ügyelve, véletlenszerűen csendíti meg a rímeket az egyébként prózai mondatokban, tehát nem versről vagy elbeszélő költeményről, netán verses meséről beszélünk, mivel ezek azonos struktúrákat adnak ki a ritmusok és rímképletek tekintetében. A rímes próza egy igen ősi, önálló műfaj. Véleményem szerint szerencsés dolog kisgyerekeknek szóló mesékben kísérletezni vele, hiszen a szövegek játékosságát erősíti, ami a mesék esetében bizonyos szinten alapkövetelménynek számít.
Ilyen rímes prózával találkozhatunk már rögtön a legelső mesében, a Samulegény csillagaiban, és itt jelenik meg a címadó Ég-bolt is: „Ég-bolt ‒ ez volt a házra szépen felpingálva. Persze, hogy arra vezette Samulegényt lába. Jó napot, jó napot! Hogy adják a csillagot? ‒ Ma a csillag nagyon drága, kunkori bajusz az ára.” A szöveg a népmesék stílusát és dramaturgiai megoldásait követi, de a szerző a modern világot is belecsempészi, vagyis afféle mintha-népmesének titulálható. Az üzenet című mesét a balladai homály jellemzi, és ehhez illeszkedik a benne használt sűrítés is. Fontos megemlíteni, hogy ebben a történetben bukkannak fel először a könyv visszatérő emberszereplői, akik egy család tagjai. A Ha eljön a… történetében is megjelennek a gyerekek (Samu, Sári, Picimici és Emma), akik most a titokzatos, és a szövegben csak K-val jelölt kánikulától rettegnek. A Három csoda már igazi műmese, nem hagyatkozik a népmesei hagyományra. Erre a mesére is igaz ‒ ami nagy vonalakban a többire is ‒, hogy nem történetorientált, sokkal inkább a hangulatfestés, a szavak atmoszférateremtő ereje dominál benne, ami mindig erős érzéseket is sugároz.
A kastély egy szép mese a születésről, és ha létezik babaszínház, ami formákra, színekre és hangokra épít, akkor ez egy igazi babamese, ami a méhben növekvő kisbaba percepciójából indul ki, aki számára az édesanya kezdetben még csak egy hang. A történet a születés előtti emlékeiket meséli el a gyerekeknek, amire tudatosan nem emlékezhetnek, ám eme írás segítségével mégis megteremtődhet egyfajta magzatkori, pszeudo-emlékcsomag. A legelső emlékcsomagunk, amivel a világra jöttünk, és ha ezt egy író adja a kezünkbe, akkor annak az írónak már érdemes volt tollat ‒ vagy manapság már inkább billentyűzetet ‒ ragadnia a kezébe. A Fehérke szökése is egy egyszerre talányos, és egyszerre hétköznapi történet, hiszen amikor már azt hinnénk, hogy Fehérke egyfajta mitologikus lény, kiderül, hogy „csak” a kifutott tej. A Hívatlan vendég című mese a duzzogást, a hisztit személyesíti meg, és igyekszik feloldani a gyermekben. Nem mással teszi ezt, mint az irodalom egyik hatóanyagával, a tudatosítással és a kimondással. A nevek titka az iskolai és óvodai gúnyolódásokról, mai szóval a bullyingről szól. Jó, hogy minél többet foglalkozunk ezzel a jelenséggel, ami egyébként egyáltalán nem újkeletű, és szerencsésnek tartom, hogy egy ilyen történet is helyet kapott a mesekönyvben. A Női dolgokban az anya ruháival és piperecikkeivel ismerkedő kislány jelenik meg. A Fekete bogárban és a Pitypang-nászban a természethez kerülhet közelebb az olvasó, vagy a hallgató. A Berci dajka című mese pedig egy kutya szemszögéből meséli el, ahogy a kisgyerek megtanul járni. Rövid, egyfordulatos történetről van szó, aminek stílusa rokonságot mutat a tárca műfajával, ezért tárcamesének is nevezhetném.
Az utolsó történet maga a panteizmus diadala, amelyben a természet dolgai életre kelnek, megjelenik benne Hegyapó és Dombanyó, a Fagy és a Csillag is, ami ‒ vagy inkább aki ‒ a végén megmenti a címadó Fehér szarvast. Egyébként ezen a ponton meg kell azt is említenem, hogy panteizmus ide, panteizmus oda, ez a bizonyos Csillag már a betlehemi csillag lehet, ugyanis „Leszállt a kis szarvas mellé, és altatót dúdolt neki egy kis istállóról, amiben boldogok az állatok, a fényről, ami soha nem huny ki, s nem éget, hanem gyógyít.” Egyébként A Fehér szarvas is rímes próza, de csak részben, míg a már említett Pitypang-nász végig annak mondható.
Az érzékeny, lírai és néha pszichoanalitikus vonásokat is felmutató mesék illusztrátora, Karda Zenkő rokonlélek a könyv írójával, és a szóképeket nemcsak megjelenítette, hanem tovább is gondolta, remek megoldásokkal gazdagítva a művet, néhol kissé groteszk módon, máshol kedvesen, megint máshol lebbenő finomsággal téve ezt.
Az égi és a földi keresztmetszetében születő mesék tehát ‒ szerencsére ‒ ott várnak bennünket az Ég-boltban, a fantázia világában, és nekünk csak meg kell hallanunk, csak el kell olvasnunk őket, ehhez pedig néha elég, ha kinyitunk egy mesekönyvet, például éppen ezt.
Sikó-Barabási Eszter: Mesék az Ég-boltból. Karda Zenkő illusztrációival. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2019
A nagy barnamedve álmosan kullogott a folyóparton. Hatalmas mancsa alatt ropogott a hó. Ahogy lélegzett, a hűvös levegő láthatóvá tette leheletét. Fáradtan ballagott vissza a barlangja felé, hogy álomra hajtsa a fejét. Ahogy cammogott a parton, a ludak hangos gágogása felkeltette figyelmét. Kíváncsian nézte őket. Nem tűntek álmosnak.
Egy napon aztán a hegy lábánál, hogy, hogy nem, kinőtt egy fácska.
Csenevész kis fácska volt, vékonyka törzsű, és nagyon lassan növekedett.
A hegy észrevette ugyan, de csak megvetően lepillantott rá, szóra sem méltatta. Mit neki egy ilyen kis satnya fácska! És mit keres itt egyáltalán, egy ilyen hatalmas, óriási hegy mellett, mint amilyen ő?!
Pirosan parázslik pirkadatkor a nap,
Lilává lesz lassan az éj szürkesége,
Kopár kövek között egy juhpásztor halad,
Fehér gyapjas nyájat hajt a legelőre.
Zölden zizzen a fű, nyújtózik az erdő,
Csendjébe csicsereg sok madárlakója,
Színes szirmokat szór szanaszét a szellő,
Borzasan bólogat a bohó boróka.