I.
Egy kis odúban született.
Csupaszabb nem is lehetett,
vak is volt, kiszolgáltatott,
még jó, hogy páran voltak ott,
akik segíthettek neki,
elsősorban a szülei,
a mama és a papagáj:
egy zöld és egy kék díszmadár.
Mert igazi díszmadarak
voltak, ha mondani szabad
így, a szó jó értelmében.
Fiókáik nőttek szépen.
A szülőktől hamarosan
el kellett válniuk. Hogyan
tovább, nem tudták, s a boltban,
hová bekerültek nyolcan
‒ mert a főhősünknek ilyen
sok testvérkéje volt, igen ‒,
láthattak rengeteg embert.
Papagájunk enni sem mert.
Ez a bizonyos állatbolt
a városi plázában volt.
Egy kislány egy nap belépett,
és azt mondta: „Azt a kéket…!”
Ő volt ez a kék papagáj.
Magát egy dobozban talál-
ta hamarosan. Sötétben.
A lány suttogta, ne féljen!
De ő félt. Azok a zajok!
Autóbusz és villamos.
Végre aztán hazaértek,
kapott kalitkát is, szépet.
Lettek egymás barátai,
ő és a kislány, a Kati.
Kezére és vállára szállt,
nem ismerték még a magányt.
A madár neve Tenger lett.
Senkisem látott kékebbet.
Még egy szót is tanult: „Szia!”
Nem kellett ezt ragoznia.
II.
Egy szép nap kapott egy másik
kis hullámospapagájt is,
párnak. De elpusztult sajnos.
Elérte a túlsó partot…
A szőke kislány és Tenger,
a papagáj és az ember,
legjobb barátokká váltak ‒
aztán útjaik elváltak.
A lány külföldre költözött,
és madarát, ha különös,
ha nem, oda nem vihette.
Sajgott mindkettőjük lelke.
Tenger így a nagymamához
került. Lent zúgott a város
a lakás ablaka alatt,
és járkált sok furcsa alak.
A kis papagájunk egy nap
megszökött, és gyorsan elhagy-
ta a lakást a kinyitott
ablakon át, és az titok
volt, hogy hová indulhatott
el szárnyain ‒ mert nem gyalog.
Mikor kisuhant, megijedt:
emberek, autók, hideg.
Visszarepülni szeretett
volna, de már nem lehetett.
Az ablakot nem találta,
leszállt egy piros hintára.
Figyelte a játszóteret:
ismeretlen minden gyerek.
Egyik fiú észrevette,
s azonnal üldözni kezdte,
kezében műanyag lapát.
Tenger kék, könnyű szárnya hát
felcsapott, akár két hullám.
Repült, majd leszállt az utcán.
Kár volt, mert egy gyors autó
majdnem elütötte. Utó-
lag ezt könnyen beláthatta.
Inkább berepült a parkba.
III.
Hirtelen egy nagy és szürke
madár szállt le mellé. Büszke
búgással bemutatkozott:
„Én egy postagalamb vagyok…
De már nem viszek levelet.
Inkább én is csak mailezek.”
Bár nem tudta, mi az a mail,
Tenger szemében a remény
felcsillant: segít majd talán!
Elmondta neki, hogy a lány,
aki a régi gazdája,
messzire ment és utána
menne ő is valahogyan.
„Már meg ne sértődj, de olyan
gyenge a szárnyad! Sokáig
nem jutsz el, magad ne ámítsd!
De elviszlek a reptérre,
és ott lehetsz ma estére!” ‒
a galamb ezt turbékolta,
és indult is, ahogy mondta.
A galambot jól ismerte
mindenki. Arra és erre
köszöngetett: „Szia! Helló!
Igen. Persze. Sok a meló.”
„Lógok annak a csókának” ‒
mondta, és ötlete támadt:
„Repüljünk a radar alatt,
ott sokkal biztonságosabb!”
Alacsonyan szálltak tehát
a reptérig, mint két barát.
„Ugye, nem baj, ha fapados?
Úgyis majd csak a csomagok
közt utazol potyautas-
ként. Ez a géped, jó utat!”
A papagáj a raktérben
eltűnt, aztán meg az égben…
A repülő csíkot húzott,
s Tenger szíve visszahúzott
a városhoz, mit a felhők
elnyeltek már, mint a bendők.
IV.
Aztán végre megérkeztek.
Idegen hangok és csendek.
Hiába köszönt, hogy „Szia!”
Nem értette senki fia.
Hősünk apró, a föld széles.
Vonzotta valami kékes,
mit meglátott a távolban.
Tán Kati valahol ott van…
A tengerhez érkezett el
ő, kinek neve is Tenger.
Csak ült a parton sokáig.
Megborzongott, mint ki fázik.
Szívét érezte nagy kőnek:
„Az ott Kati lesz!” Nem ő lett.
A lányt hiába kereste.
Aztán leszállott az este.
Éhes volt és nagyon fáradt.
Már nem érte el az ágat,
és leesett a járdára.
Hogy ki vette fel, nem látta,
de közben épp azt álmodta,
hogy kezében Kati fogja.
Másnap reggel tért magához,
s kalitja előtt kit látott?
Biztosan kitaláljátok.
Mégiscsak vannak még csodák.
Igen, bizony, a kis Katát,
és már csöppet sem volt álmos!
Milyen messzire eljutott!
Kismadártól ez nagy dolog.
És megváltozott az élet,
mint az előbb a rímképlet:
újra együtt volt Katival,
ha nap sütött, vagy fújt vihar.
Majd pár év múlva a lányka
visszatért Magyarországra,
s vele ment a papagája.
Molnár Krisztina Rita rajongója lettem, ami azzal kezdődött, hogy vettem a tízéves gyerekemnek egy könyvet, ami végül engem szippantott be teljesen. Saját örömömre nem szoktam young adult irodalmat vagy meséket olvasni, de érdekel, hogy mi foglalkoztatja a gyerekeimet, és először mindig belenézek abba is, amit a kezükbe adok.
Dugónak hívnak, és hat hónapos vagyok. Vagy amint újabban mondják, féléves. Ez egy olyan dolog, ami érthetetlen az emberekben: ugyanannak a dolognak a megnevezésére két nevet használnak! (Miért jó ez nekik? Előbb-utóbb mindent összekevernek, és akkor nézhetik magukat.
A piros tengeralattjáró a népszerű, József Attila-díjas, ifjúsági író, Kiss Ottó egyik legutóbbi gyerekregénye. A tengeralattjáró témája meglehetősen régóta izgatja az írók és az olvasók fantáziáját, legyenek bár gyermekek vagy felnőttek. A legjobb példa erre talán Verne tengeralattjárója, a Nautilus, ami a Nemo kapitány lapjain szeli a sorok hullámait.
A magyar nyelv játékos nyelv. A szójáték természetét mindannyian ismerjük, tudniillik a szavakkal való játékra mindenkinek van lehetősége, kellően ellazult, játékra kész állapotban szinte magától „ugrik ki” egy-egy tréfás nyelvi lelemény. Azonban kötetnyi vershez több is kell! Érzék, ízlelgetni tudás, a nyelv ismerete és szeretete szükségeltetik hozzá. Cseh Katalin Szóvarázs-lak című gyermekverskötete ‒ miközben olvasóját a magyar nyelv játékosságáról győzi meg – az anyanyelv mély szeretetéről árulkodik.
Mert olvasni már gyermekkorban jó és szükséges, ebben minden szakértő egyetért. Hogy rohanó, digitális világunkban mégis hogyan kössük le egy örökmozgó figyelmét, azt az interaktív gyerekkönyvek műfajának körbejárásával próbáljuk megválaszolni.