I.
Egy kis odúban született.
Csupaszabb nem is lehetett,
vak is volt, kiszolgáltatott,
még jó, hogy páran voltak ott,
akik segíthettek neki,
elsősorban a szülei,
a mama és a papagáj:
egy zöld és egy kék díszmadár.
Mert igazi díszmadarak
voltak, ha mondani szabad
így, a szó jó értelmében.
Fiókáik nőttek szépen.
A szülőktől hamarosan
el kellett válniuk. Hogyan
tovább, nem tudták, s a boltban,
hová bekerültek nyolcan
‒ mert a főhősünknek ilyen
sok testvérkéje volt, igen ‒,
láthattak rengeteg embert.
Papagájunk enni sem mert.
Ez a bizonyos állatbolt
a városi plázában volt.
Egy kislány egy nap belépett,
és azt mondta: „Azt a kéket…!”
Ő volt ez a kék papagáj.
Magát egy dobozban talál-
ta hamarosan. Sötétben.
A lány suttogta, ne féljen!
De ő félt. Azok a zajok!
Autóbusz és villamos.
Végre aztán hazaértek,
kapott kalitkát is, szépet.
Lettek egymás barátai,
ő és a kislány, a Kati.
Kezére és vállára szállt,
nem ismerték még a magányt.
A madár neve Tenger lett.
Senkisem látott kékebbet.
Még egy szót is tanult: „Szia!”
Nem kellett ezt ragoznia.
II.
Egy szép nap kapott egy másik
kis hullámospapagájt is,
párnak. De elpusztult sajnos.
Elérte a túlsó partot…
A szőke kislány és Tenger,
a papagáj és az ember,
legjobb barátokká váltak ‒
aztán útjaik elváltak.
A lány külföldre költözött,
és madarát, ha különös,
ha nem, oda nem vihette.
Sajgott mindkettőjük lelke.
Tenger így a nagymamához
került. Lent zúgott a város
a lakás ablaka alatt,
és járkált sok furcsa alak.
A kis papagájunk egy nap
megszökött, és gyorsan elhagy-
ta a lakást a kinyitott
ablakon át, és az titok
volt, hogy hová indulhatott
el szárnyain ‒ mert nem gyalog.
Mikor kisuhant, megijedt:
emberek, autók, hideg.
Visszarepülni szeretett
volna, de már nem lehetett.
Az ablakot nem találta,
leszállt egy piros hintára.
Figyelte a játszóteret:
ismeretlen minden gyerek.
Egyik fiú észrevette,
s azonnal üldözni kezdte,
kezében műanyag lapát.
Tenger kék, könnyű szárnya hát
felcsapott, akár két hullám.
Repült, majd leszállt az utcán.
Kár volt, mert egy gyors autó
majdnem elütötte. Utó-
lag ezt könnyen beláthatta.
Inkább berepült a parkba.
III.
Hirtelen egy nagy és szürke
madár szállt le mellé. Büszke
búgással bemutatkozott:
„Én egy postagalamb vagyok…
De már nem viszek levelet.
Inkább én is csak mailezek.”
Bár nem tudta, mi az a mail,
Tenger szemében a remény
felcsillant: segít majd talán!
Elmondta neki, hogy a lány,
aki a régi gazdája,
messzire ment és utána
menne ő is valahogyan.
„Már meg ne sértődj, de olyan
gyenge a szárnyad! Sokáig
nem jutsz el, magad ne ámítsd!
De elviszlek a reptérre,
és ott lehetsz ma estére!” ‒
a galamb ezt turbékolta,
és indult is, ahogy mondta.
A galambot jól ismerte
mindenki. Arra és erre
köszöngetett: „Szia! Helló!
Igen. Persze. Sok a meló.”
„Lógok annak a csókának” ‒
mondta, és ötlete támadt:
„Repüljünk a radar alatt,
ott sokkal biztonságosabb!”
Alacsonyan szálltak tehát
a reptérig, mint két barát.
„Ugye, nem baj, ha fapados?
Úgyis majd csak a csomagok
közt utazol potyautas-
ként. Ez a géped, jó utat!”
A papagáj a raktérben
eltűnt, aztán meg az égben…
A repülő csíkot húzott,
s Tenger szíve visszahúzott
a városhoz, mit a felhők
elnyeltek már, mint a bendők.
IV.
Aztán végre megérkeztek.
Idegen hangok és csendek.
Hiába köszönt, hogy „Szia!”
Nem értette senki fia.
Hősünk apró, a föld széles.
Vonzotta valami kékes,
mit meglátott a távolban.
Tán Kati valahol ott van…
A tengerhez érkezett el
ő, kinek neve is Tenger.
Csak ült a parton sokáig.
Megborzongott, mint ki fázik.
Szívét érezte nagy kőnek:
„Az ott Kati lesz!” Nem ő lett.
A lányt hiába kereste.
Aztán leszállott az este.
Éhes volt és nagyon fáradt.
Már nem érte el az ágat,
és leesett a járdára.
Hogy ki vette fel, nem látta,
de közben épp azt álmodta,
hogy kezében Kati fogja.
Másnap reggel tért magához,
s kalitja előtt kit látott?
Biztosan kitaláljátok.
Mégiscsak vannak még csodák.
Igen, bizony, a kis Katát,
és már csöppet sem volt álmos!
Milyen messzire eljutott!
Kismadártól ez nagy dolog.
És megváltozott az élet,
mint az előbb a rímképlet:
újra együtt volt Katival,
ha nap sütött, vagy fújt vihar.
Majd pár év múlva a lányka
visszatért Magyarországra,
s vele ment a papagája.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!