kis Bicebócámnak
Volt egyszer egy szürke kagyló, nagy, formátlan, kívülről rücskös és egyenetlen felületű. Feltűnés nélkül bújt meg egy tengerparti strandon a hullámokat megtörő kis fekete, tarajos szikla tövében néhány elpusztult, lassan szétmálló korall és egypár még épphogy lélegző, elszürkült szivacs társaságában.
A víz arrafelé csak este volt tiszta, mert a fürdőzők nappal felkavarták az iszapos fövenyt, s az sem volt ritka, hogy szemetet is beleszórtak a vízbe. A strand nyugati oldalán hirtelen mélyült a tenger, ezt levert cölöpök is jelezték pár méternyire a mólótól. A kis motoros hajók és néhány jelentősebb külsejű vitorlás a móló másik oldalán szokott kikötni.
A kagyló békésen szunnyadt napközben az iszapos vízben, de este, amikor kitisztult a víz, és hűvös fuvallatot hozott a nyílt tenger felől a déli szél, óvatosan szétnyílt, és mélyet lélegzett. Táplálékát lassan szürcsölte, és szivárványosan kék belsejében az éjszaka álmokat érlelt. Miről álmodott? Álmodott egy távoli lagúnáról, amelynek fehér gyöngyhomok tükrözi vissza a vizét, ahol bíbor naplemente festi márványosra a horizontot, ahol a parton mélyzöld kókuszpálmák alatt koppanva hasad el az édes levű, illatos kókuszdió és tarka papagájok feleselnek rikoltozva a virágzó fák ágai között. Álmodott lustán lebegő, áttetsző medúzákról, apróbb és nagyobb, százféle színben tündöklő halakról, rubinvörös korallokról és lángoló narancs tengeri csillagokról, s valami olyan finomságú tengervízről, amelynek minden szippantása tápláló és éltető erő. Ezek az álmok mind kitartottak reggelig, és csak néha zavarta meg őket hajnal felé egy-egy magasan köröző sirály fájdalmasan elnyújtott kiáltása.
Egyik éjjel részeg suhancok botladoztak vihogva, káromkodva a parton, s egyikük egy kiürült vodkásüveget hajított a vízbe. A kis tarajos, fekete sziklán hangos csattanással robbant szét az üveg, és darabjai, szilánkjai a vízbe hullottak. Egy kicsiny, hegyes üvegszemcse az éppen nyitott kagylóba sodródott.
Rettenetes fájdalom hasított akkor a testébe, azt hitte, nem éli túl. Áttetsző vére elkeveredett a tengervízzel, sebét marta a sós hab, húsa remegett a kíntól. Bénító fájdalom járta át órákon keresztül, s becsukódni csak reggel tudott nagy nehezen, éppen mielőtt az első fürdőzők a vízbe ereszkedtek. A fájdalom láza lángolt benne még napokig, a kín a testét hasogatta. Hangtalan zokogás rázta a gyöngyház mélyén égő húsát.
De hét nap múlva egy könnycseppje, ami a vérével keveredett, valami különös anyagot választott ki kérges héjából, s ahogy a véres könnycsepp megérintette a szilánkot, finoman beburkolta azt. Az idegen üvegtőr és a teste között vékony hártya képződött, s a kagyló kínjai csillapodni kezdtek. A hártyaréteg egyre vastagodott, szilárdult, a kagyló pedig további két nap múlva résnyire nyitotta a peremét, és szürcsölt egy kis tengervizet. Lassú kortyokban szűrte a vizet, s tompa bódultságban, álmatlanul aludt aztán hetekig, amit kétnaponta éjjel szakított meg egy kis időre táplálkozás végett. Két hónap alatt a szilánk körül keményedni és fényesedni kezdett a burok, s apránként újabb és újabb gyöngyházrétegek rakódtak rá. Az idegen test benne belül lassacskán megszokottá vált, s a kagyló rájött, ha kilökni magából már nem tudja, legjobb, ha vastagon beburkolja, fényes tokba zárja a tőrét.
Így teltek a hónapok, évek, és lett egyre nagyobb és fényesebb, simább és kerekdedebb a gyöngy, a fájdalom furcsa ajándéka. Fénye telt, szivárványosan rózsás volt, mint a hajnalok derengése messze keleten, selymes felülete sima, mint egy ifjú leány hibátlan bőre, s a gyöngy növekedésével együtt a fájdalom emléke, mint nyomasztó álom a nappalok józan fényében, halványulni kezdett.
És egy éjjelen visszatértek a régi álmok, a kagyló álmai a fehér homokos partról, a bíbor naplementékről, mélyzöld pálmafákról, illatos kókuszdiókról, rikoltozó papagájokról, áttetsző medúzákról, tarka halacskákról, rubinvörös korallokról és a narancsszínű tengeri csillagokról. Álmaiban olykor a tenger és az ég érintőpontjánál, a horizonton valami titokzatos, tündöklő és hívogató fény is vibrált, s míg álmodott, valami csendes, tompa sajgás, sajgó rezzenés moccant a belsejében a gyöngy körül.
Értékes volt-e a testével növelt, kínjából fakadt ékessége, szivárványos gyöngye? Amíg élt, nem derült ki sosem, fürkész kagylóvadászok nem járták arrafelé a vizet, s a fürdőzők elkerülték a kis szikla környékét, érdes és veszélyes terepet sejtve a tövénél. A kagyló fájdalma és gyönyörűvé lett titka az övé maradt egészen, és amikor eljött az utolsó éjszakája, a beszívott vizet gyengéden bocsátotta ki magából, és rózsaszín kagylóhúsa moccanatlanná, majd merevvé vált, sötét palástja, kétszárnyú tokja nyitva maradt.
A nappalok sodrásában lassan szétmállott elszürkülő teste, és a kagyló egyetlen kincse, a gyöngy kiszabadult fogságából. A víz sodra a nyílt tenger fele vitte, aztán egy langyos áramlat átkarolta, és elvitte messze-messze, egy távoli tengerpartra, ahol fehér, apró szemű homok villódzott a sekély víz tükre alatt, bíbor fényben tündökölt minden naplemente, a kókuszpálmák, papagájok lakta partvidék türkiz vizű kis lagúnát ölelt körül, a vízben ezernyi apró, tarka halacska játszadozott, lustán úszó medúzák lebegtek a víz színe alatt, és tengeri csillagok, vörös korallok lélegeztek csendesen az éltető, kristálytiszta vízben. A gyöngy fennakadt egy terebélyes korall ágai közt. A nap fénye gyakran elérte és megsimogatta a víz alatt, és ilyenkor selymes fénye felizzott, szivárványosan ragyogott. Egy kis sárga halacska a barátja lett, gyakran elbeszélgettek a múltról s az örök jelenről, s azt mondják, a gyöngy el nem enyészett, ott van most is a vízben, és néha, ha a bálba elindul, a legtisztább, leggyengédebb szívű tengermélyi királylány csillogó fejékébe tűzi szelíden.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!