Mivanha
Este, mint a pirannya,
harap rám a Mivanha.
Végigrágja minden körmöm,
egyiket se kihagyva.
Hogyha aztán jóllakik,
szétpakolja dolgait,
fültől fülig fejbe fészkel,
ott dalolja holnapig:
„Mi van, ha baj lesz, vagy ha vész,
ha ötre kell, de hatra mész,
ha háború lesz, vagy ha elfogy
teázáskor majd a méz?
Mi van, ha nincs világítás,
egy szörnyeteg, vagy bármi más,
leselkedik rád, vagy ha rossz
a leckédben a számítás?
Ha eltalál egy hógolyó,
ha nem leszel se sportoló,
se filmcsillag, se űrhajós,
csak túl hangosan horkoló?
A szél kezedből kikapja
a buszjegyet majd, mi van ha,
és jaj, mi van, ha elmúlik
a sapkabojtod divatja?”
Egyszer úgyis elkapom,
egy dunsztüvegbe elrakom,
és jókat alszom egyedül,
csak addig inkább nem nagyon.
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
koszos kabátok közt
hobók szelektálnak.
Azok zörögtek csak,
ne félj, kicsi tojglim,
kincseket kerestek,
osztoztak, ha volt min.
Most egy részeg kurjong,
hűtlen asszonyt kárál,
meszes héjban, szentem,
te csak nyugton sárgállj.
Nyugton sárgállj ott benn,
drága kis fióka,
csak egy zsebes surran
hitvány misszióra
lopni, csalni indul,
akit sorsa késztet,
fosztogatni, cseppség
– de nem galambfészket.
Pálmaházban – nohát, nohát –
szemlélődtem, bámultam
épp egy szép nagy királyboát,
erre ő meg (hogyan tovább?)
bekapta a lábujjam.
Felfelé tart most a boa,
egész gyorsan mégpedig,
hogyan tova, hogyan tova,
meg sem áll a királyboa,
megy tovább a térdemig.
Hát a Tisztelt Pálmaháznak
jelezném, hogy gond lehet,
merthogy ez a szép nagy állat
nem kizárt, hogy megzabálgat,
(ott jár most már comb felett.)
Kérdezném a Pálmaházat,
hogy ez most a fóbiám,
vagy van ok, hogy ráparázzak,
(nyakvonalban jár az állat,
kezdek ki sem lógni mánn’).
Állandó az irány, noha
lassít, ahogy fülig rám
cuppan épp a királyboa,
felfelé megy, simán tova,
dundi már, nem filigrán.
Hízott éppen pont húsz kilót,
úgyhogy talán egészen
gyorsan még a konklúziót
összegzem, míg orrom kilóg,
s utolsómat belégzem:
nem érdemes hagyni, hogy a
kétség – vagy egy királyboa –
túl sokáig emésszen.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 16-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!