Mivanha
Este, mint a pirannya,
harap rám a Mivanha.
Végigrágja minden körmöm,
egyiket se kihagyva.
Hogyha aztán jóllakik,
szétpakolja dolgait,
fültől fülig fejbe fészkel,
ott dalolja holnapig:
„Mi van, ha baj lesz, vagy ha vész,
ha ötre kell, de hatra mész,
ha háború lesz, vagy ha elfogy
teázáskor majd a méz?
Mi van, ha nincs világítás,
egy szörnyeteg, vagy bármi más,
leselkedik rád, vagy ha rossz
a leckédben a számítás?
Ha eltalál egy hógolyó,
ha nem leszel se sportoló,
se filmcsillag, se űrhajós,
csak túl hangosan horkoló?
A szél kezedből kikapja
a buszjegyet majd, mi van ha,
és jaj, mi van, ha elmúlik
a sapkabojtod divatja?”
Egyszer úgyis elkapom,
egy dunsztüvegbe elrakom,
és jókat alszom egyedül,
csak addig inkább nem nagyon.
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
koszos kabátok közt
hobók szelektálnak.
Azok zörögtek csak,
ne félj, kicsi tojglim,
kincseket kerestek,
osztoztak, ha volt min.
Most egy részeg kurjong,
hűtlen asszonyt kárál,
meszes héjban, szentem,
te csak nyugton sárgállj.
Nyugton sárgállj ott benn,
drága kis fióka,
csak egy zsebes surran
hitvány misszióra
lopni, csalni indul,
akit sorsa késztet,
fosztogatni, cseppség
– de nem galambfészket.
Pálmaházban – nohát, nohát –
szemlélődtem, bámultam
épp egy szép nagy királyboát,
erre ő meg (hogyan tovább?)
bekapta a lábujjam.
Felfelé tart most a boa,
egész gyorsan mégpedig,
hogyan tova, hogyan tova,
meg sem áll a királyboa,
megy tovább a térdemig.
Hát a Tisztelt Pálmaháznak
jelezném, hogy gond lehet,
merthogy ez a szép nagy állat
nem kizárt, hogy megzabálgat,
(ott jár most már comb felett.)
Kérdezném a Pálmaházat,
hogy ez most a fóbiám,
vagy van ok, hogy ráparázzak,
(nyakvonalban jár az állat,
kezdek ki sem lógni mánn’).
Állandó az irány, noha
lassít, ahogy fülig rám
cuppan épp a királyboa,
felfelé megy, simán tova,
dundi már, nem filigrán.
Hízott éppen pont húsz kilót,
úgyhogy talán egészen
gyorsan még a konklúziót
összegzem, míg orrom kilóg,
s utolsómat belégzem:
nem érdemes hagyni, hogy a
kétség – vagy egy királyboa –
túl sokáig emésszen.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 16-i számában.)
Milyen az a fiú, akinek mobiltelefonja van? Annak kemény az élete, mert sokat telefonál, és ezért fizetnie kell. És korán is kell kelnie, az ébresztő funkció miatt. Ha háromszor elrontod a kódot, akkor pápá mobiltelefon. Letilt a SIM-kártya. Mobiltelefon nélkül olyan voltam, aki nem kelt korán, és nem izgult ilyen dolgok miatt. Az a jobb, ha a könnyebb életet választjuk, és nincs mobiltelefonunk.
Alíz még soha nem volt korábban nyári táborban, így kicsit megszeppent az ötlettől: sok idegen gyerek és egy egészen új hely, ahol még soha nem járt! És még a nagymama sem mehet vele. De erősebb volt a kíváncsisága, mint a félelme, úgyhogy hipp-hopp, máris jelentkezett a táborba, és hamarosan ott találta magát hátán hátizsákkal, fején kissapkával egy nyüzsgő gyereksereg közepén.
A meséskönyv legnagyobb zsenialitása mégis a tökéletesen működő elbeszélői hangban rejlik: Zalka Csenge Virág megtalálta azt a közvetlen, élőbeszédszerű és egyszerre igényesen irodalmi nyelvezetet, ami úgy szól a ma gyerekéhez, felnőttéhez egyaránt, hogy nem próbál modern lenni, nem próbál aktuális lenni, nem akarja mindenáron megkedveltetni magát, mégis tökéletesen érthető, befogadható, sokszínű és szórakoztató, és továbbörökíti a magyar népmese gazdag szóbeli hagyományát.
A képregény kerettörténete szerint a kamasz Berci osztálykiránduláson vesz részt a Mátyás-templomban, de nem kifejezetten élvezi. Unalmában a templom által kifejlesztett telefonos alkalmazást kezdi böngészni, és azon keresztül váratlanul feltöri a titkos kódot, melynek hatására megáll az idő és életre kelnek a templom szobrai: Tabula és Rasa, a múltébresztők az időlift segítségével elkalauzolják Bercit a régmúltba és bemutatják neki a templom történetét.
Egy álló nap utaztam, megállás nélkül keresztül a Tóhát rengeteg erdején, de keresztül bereken, mocsáron is. Már jócskán beesteledett, mikor egy apró kunyhónál találtam magam. Nem volt ott széltében-hosszában semmi más, se ember, se állat, csak ez a kis kunyhó a puszta közepén, de bentről fény világlott. No, gondoltam, itt válik el a vér a víztől, bátorságot vettem magamon és bekopogtam az ajtón háromszor.
Régen történt, egy verőfényes, hihetetlenül meleg napon, hogy a Vizek Ura bennragadt a Paraná folyó deltájában. Megállt ugyanis egy percre, hogy élvezze a friss levegőt, a puha szellőt a sűrű fák árnyékában, lebegett csak a vízben, behunyt szemmel, de a percekből órák lettek, és ő hirtelen megérezte, hogy az iszapban fekszik, s orra kikandikál a folyó vizéből.