Sok mindent szeretnék,
de leginkább repülni:
mint egy pillangó,
mint egy széncinke,
mint egy pihetoll,
mint egy tollpihe,
mint egy felhő,
mint egy angyal,
mint egy álom
madarakkal...
Szállanék, szállanék
kék szellő szárnyán...
néha megpihennék,
mint ing a vállfán.
Gurul a könny a szemből,
gurul a csepp a tejből,
gurul a dal a csízből,
gurul a vágy a szívből,
gurul a lila gombolyag
felleg-párkányról,
gurul a marcipánbonbon
csillag-tálkából.
Gurul a szó a csöndből,
gurul a fény a gyöngyről,
gurul a csönd a szóból,
álmok a gurulóból
görögnek szerteszét,
nézni győzöd-e még?
Ugrik a bolha, nagyokat szökken,
figyelme soha-soha nem csökken.
Ő a magasugrás világbajnoka,
én pedig a bolhacirkusz igazgatója...
A hírnevemet neki köszönhetem,
kedves kis bolhám, maradj velem.
Örülök, ha néhanapján fülön csíphetem,
különben őkelme csíp engem szüntelen.
Kaktusz vagyok,
nem sünmalac,
gyere vissza,
hová szaladsz?
Kaktusz vagyok,
nem muskátli,
kaktuszvirág
sem akárki.
Kaktusz vagyok,
nem nefelejcs,
megszúrlak, hogy
el ne felejts.
Kaktusz vagyok,
csupa tüske,
anya rám szól:
„Légy már büszke!”
„Nézz tükörbe,
légy már büszke,
te vagy szúrós
szívem csücske!”
Zaj, ricsaj, lárma,
lármafa lángja.
Csörömpölés,
dörömbölés,
bömbölés, hörpölés,
nyüszítés, süvítés,
hümmögés, zümmögés,
brünnyögés, dünnyögés...
Zörej, dörej, moraj,
hamvas hangya-sóhaj,
puffanás, szusszanás,
burrogás, durrogás,
csönd fülében suttogás.
Telehold lehetsz fönn a nagy égen,
vágyak végtelene végességben,
röppenő sirály vagy tán lepke,
lepkebáb lebbenő lenge lelke.
Szállingózhatsz, mint a hó,
ficánkolhatsz, mint csikó,
versenyt futhatsz virgonc széllel,
csupa játszi könnyedséggel.
Lehetsz az éjszakában
gyöngyöző csillag,
én mindig hazavárlak,
valahányszor virrad.
Csillagfi boldog, önfeledt,
jár-kel a hév éjszakában,
álmatag tetők, fák felett
sziporkázó csöndvarázsban.
Jár-kel a hév éjszakában
lábujjhegyen, hangtalanul,
sziporkázó csöndvarázsban
csillagfi villódzni tanul.
Lábujjhegyen, hangtalanul
csillagfi boldog, önfeledt.
Csillagfi villódzni tanul
álmatag tetők, fák felett.
Nap, nap, nap selyme,
csupa drága napkelme.
Nap, nap, napvarázs,
éj-katlanban nap-parázs.
Nap, nap, napmadár,
napkeltéről dalol már.
Naplopók napfürdőznek,
napestig csak ejtőznek...
Égi perpatvar, veszekedés:
kezdődik harsány napkitörés.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. július 27-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!