Sok mindent szeretnék,
de leginkább repülni:
mint egy pillangó,
mint egy széncinke,
mint egy pihetoll,
mint egy tollpihe,
mint egy felhő,
mint egy angyal,
mint egy álom
madarakkal...
Szállanék, szállanék
kék szellő szárnyán...
néha megpihennék,
mint ing a vállfán.
Gurul a könny a szemből,
gurul a csepp a tejből,
gurul a dal a csízből,
gurul a vágy a szívből,
gurul a lila gombolyag
felleg-párkányról,
gurul a marcipánbonbon
csillag-tálkából.
Gurul a szó a csöndből,
gurul a fény a gyöngyről,
gurul a csönd a szóból,
álmok a gurulóból
görögnek szerteszét,
nézni győzöd-e még?
Ugrik a bolha, nagyokat szökken,
figyelme soha-soha nem csökken.
Ő a magasugrás világbajnoka,
én pedig a bolhacirkusz igazgatója...
A hírnevemet neki köszönhetem,
kedves kis bolhám, maradj velem.
Örülök, ha néhanapján fülön csíphetem,
különben őkelme csíp engem szüntelen.
Kaktusz vagyok,
nem sünmalac,
gyere vissza,
hová szaladsz?
Kaktusz vagyok,
nem muskátli,
kaktuszvirág
sem akárki.
Kaktusz vagyok,
nem nefelejcs,
megszúrlak, hogy
el ne felejts.
Kaktusz vagyok,
csupa tüske,
anya rám szól:
„Légy már büszke!”
„Nézz tükörbe,
légy már büszke,
te vagy szúrós
szívem csücske!”
Zaj, ricsaj, lárma,
lármafa lángja.
Csörömpölés,
dörömbölés,
bömbölés, hörpölés,
nyüszítés, süvítés,
hümmögés, zümmögés,
brünnyögés, dünnyögés...
Zörej, dörej, moraj,
hamvas hangya-sóhaj,
puffanás, szusszanás,
burrogás, durrogás,
csönd fülében suttogás.
Telehold lehetsz fönn a nagy égen,
vágyak végtelene végességben,
röppenő sirály vagy tán lepke,
lepkebáb lebbenő lenge lelke.
Szállingózhatsz, mint a hó,
ficánkolhatsz, mint csikó,
versenyt futhatsz virgonc széllel,
csupa játszi könnyedséggel.
Lehetsz az éjszakában
gyöngyöző csillag,
én mindig hazavárlak,
valahányszor virrad.
Csillagfi boldog, önfeledt,
jár-kel a hév éjszakában,
álmatag tetők, fák felett
sziporkázó csöndvarázsban.
Jár-kel a hév éjszakában
lábujjhegyen, hangtalanul,
sziporkázó csöndvarázsban
csillagfi villódzni tanul.
Lábujjhegyen, hangtalanul
csillagfi boldog, önfeledt.
Csillagfi villódzni tanul
álmatag tetők, fák felett.
Nap, nap, nap selyme,
csupa drága napkelme.
Nap, nap, napvarázs,
éj-katlanban nap-parázs.
Nap, nap, napmadár,
napkeltéről dalol már.
Naplopók napfürdőznek,
napestig csak ejtőznek...
Égi perpatvar, veszekedés:
kezdődik harsány napkitörés.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. július 27-i számában.)
Tomi egy egészen különleges városban lakott: ez volt Zapuma fővárosa, vagyis egészen pontosan az egyetlen városa. Ez a gyönyörű ország Európa szívében helyezkedett el, Csehország és Szlovákia határán, azonban a létezéséről egy apró félreértés miatt nem sokan tudtak. Az történt ugyanis, hogy Csehszlovákia[1] felbomlásának idején a vitatkozó felek minden város sorsáról hosszasan egyezkedtek, míg az alapos mérlegelés és végeláthatatlan tárgyalások eredményeképp megszületett Csehország és Szlovákia. Minden város sorsáról, kivéve Zapumáéról, ami felett véletlenül átsiklottak, és ami e baklövés
Szeretném, ha Apukám egy igazi szuperhős lenne. De ő olyan fura. Pedig igazán lehetne az a kedvemért. De ki látott már szuperhőst lecsúszott melegítőnadrágban porszívózni meg rózsaszín pegazusokat pakolgatni a polcra magasság szerint? Ha végre nekiállunk barbizni, akkor sem ő van a Csodanővel vagy a Batman figurával, inkább a szörfös Kennel játszik. Aki persze mindig beleszeret a sellőlányba.
„Léna hatéves iskolás. Mint bármelyik ilyen korú gyermek, imád rajzolni, kirakózni, társasjátékozni, babázni, biciklizni, játszótérre járni… de egyvalamit még ezeknél is jobban szeret: verset mondani. Korábban is a könyvesboltok törzsvásárlói voltunk. Megszámlálhatatlan képeskönyv, mesekönyv töltötte meg a szobája polcát. Egyszer Léna kitalálta, hogy menjünk el és vegyünk verseskönyveket! Akkor kezdődött el igazán a versek szeretete” – írja Léna anyukája a Léna verses doboza elnevezésű Facebook-oldalon.
A kutyák valamiért nem szeretik a macskákat. Pamacs, nagymama máltai selyemkutyája sem szereti őket. Főleg a szomszéd sárga szemű fekete macskáját nem. Ha meglátja, azonnal kergetni kezdi, mintha ősi ellenségek volnának. A macska persze azonnal felszalad előle a fára vagy a kerítés tetejére, de ha nincs rá elég ideje, akkor egyszerűen csak átbújik a kapu alatti résen.
Magyaregregy lakói (...) mind aludni készülődtek és csak kevesen tudták, hogy a holnapi nap nagy nap lesz. Pár kamasz elhatározta, hogy ellátogat a több mint száz éve kiszáradt Ferde-vízeséshez és megpróbálkoznak rálelni a valódi igazságra. Sok história terjengett róla. Mindegyik más és más. A valódi igazságra azonban még senki sem lelt rá.
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a malac már hajnalban túr, élt egyszer egy özvegyasszony meg a lánya, Eszter. A faluban, ahol éltek, mindenki szerette az asszonyt, de a lányt elkerülték az emberek, mert az már kicsi gyerekkorától olyanokat beszélt el nekik, hogy az égnek állt a hajuk tőle. Az öregek csak jajgattak, hogy miféle fantáziával áldotta meg az Úr Isten azt a gyermeket, s ha az anyja hallaná, miket beszél, bizony, hogy a szájára csapna.