Sóhajtündérke
csodás rokolyája,
anyaga selyem:
bodzafa virága.
Csupa csillag-csipke
lengedező fátyla,
harangvirágszirom
könnyű topánkája.
Holdudvarháznak
ablakában látod,
onnan szemléli
az egész világot.
Sóhajtündérke,
szellő a párnája,
köröz fönt a hajnal
szárnyait kitárva...
Csöndtündér, Csöndtündér,
Csöndországban csöndben él.
Csönddelbélelt szíve-lelke,
Csöndvárosban csönd a telke.
Csöndkertjében csöndvirág,
csöndkoronás nyurga fák.
Feje fölött csönd a lámpa,
feje alatt csönd a párna.
Csöndcsillámos minden álma...
Lássuk, mi van az álomládikóban:
álomfüzet, álomkönyv,
alatta meg álmoskönyv,
rajta pedig gyönggyé szikkadt
felhőfehér álomkönny,
színes álomképek, álompapírréteg,
álomálarc: kettő, álomkereplő,
álomceruza, álomlabda,
kissé kopott álombohóc-sapka,
álomüveggolyók: smaragdzöldek,
nefelejcskékek, bíborvörösek,
álomcsat, álomszalag...
Az álomládikón nincs lakat,
holdkeltekor minden álom,
ha szárnya van, messze röppen,
a szárnyatlan meg elszalad…
Ing, lengedez, hintázik,
csillagok közt ingázik.
Szárnyakat bont, máris rebben,
megpihen egy esőcseppen.
Virradatra csöndben vár,
zsebében papírmadár.
Ott ül egy kihajló ágon,
rá sem nézek, mégis látom.
Sárkányfejen áll
melyiken, vajon?
Sárkányfejmosás
sárkánykobakon.
Sárkányfejadag,
sárkányfej dagad.
Sárkányfejhallgató
sárkányfej hallgat, ó!
Sárkányfejtágító,
sárkányfej, ámító.
Sárkányfejgörcs,
sárkányfej, bölcs.
Sárkányfejbőség,
sárkányfej bő s ég
a vágytól, a vágytól,
a sárkány-honvágytól.
Hogyha holdraforgó volna,
a hold már nem szontyologna,
a csillagraforgó vidáman
lubickolna ragyogásban.
Volna nékem két barátom,
s eliszkolna nagy magányom.
A fénykereskedésben
mindenütt csak fények,
tetszetősek, szépek:
a falakon fényár, fényözön,
fénypászma, fénysáv
ím, ránk köszön.
A kedves eladólány,
őmaga is ragyog,
hát még a tükör
s a hatalmas ablakok...
Itt van az árukészlet,
változatos, bőséges,
rendre bemutatom,
a döntést rátok hagyom:
tasakokban pislákolás,
skatulyákban világolás,
palackokban villódzás,
zsákokban csillogás,
szikrázás, villogás,
ládákban csillámlás,
s egy-két sziporkázás.
A tündöklés elfogyott,
pedig mind selejtes volt.
Volt egyszer egy magas ház,
abban lakott Mitugrász.
Mitugrász és Mitugrászné,
pontosabban Mitugrászék.
Egész nap csak jöttek-mentek,
hangoskodtak, pöffeszkedtek,
a szomszédok rendre elköltöztek…
Már csak ők maradtak ketten,
feszítettek kint a kertben,
kevélykedtek, hencegtek,
vagy épp mellet döngettek,
dölyfösködtek, fontoskodtak,
kérkedtek meg páváskodtak…
Míg nem egyszer észbe kaptak:
végképp magukra maradtak.
Azóta sem jártam náluk,
talán született egy lányuk?
Ő a cserfes Mitugrászka,
Mitugrászék boldogsága?
Tőlük tanul kevélységet,
avagy most már szerénységet?
Keresd fel majd őket, vándor,
ha éppen arra bóklászol,
küldj hírt nekem a széljárással,
mi van a Mitugrász családdal!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 2-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!