Luna, a sárkány
A sárkány a szekrényemben él –
télikabátok, pulcsik mögött,
anya mesélt róla egyszer,
és a sárkány még aznap éjjel
a szekrény mélyére költözött.
Hallottam a neszezést, ahogy
vackol, alvóhelyet keres,
miután anya lekapcsolta a
lámpát, s kiment; odabent,
a szívem táján erre megindult
valami végtelen gombolyag:
a tekeredő fonál lassan körbefont,
akárha ökörnyál,
akárha pókfonál lenne,
és éreztem: fogva tart.
Aztán mégis engedett a félsz,
és megkerestem őt a kabátok mögött,
kiflipózban aludt, akár a macskák,
megbújva pár zoknigalacsin között.
Tenyérbe vettem, betakartam,
láttam, hogy fázik – reszketett,
a holdfényben úgy tűnt:
maroknyi szirom csak,
teste ritmusra lüktetett.
Olyan volt, akár a tűz,
amely hirtelen készül
vetni óriási lángot,
olyan volt, akár a parázs,
mi a szeme helyén világlott.
Anya szerint a sárkány kút mélyén él,
néha meg gonosz emberek szívében fészkel,
és ha kitárja, szárnya a felhőkig,
sőt majdnem az ég pereméig ér fel.
De ez a sárkány napközben csatangolt,
éjjelente meg a szekrényembe bújva
aludta az igazak álmát,
és magával vitt a Tejúton túlra.
Bejártunk űrködöt, csillagfelhőt,
pihentünk holdsarlón ülve percekig,
amik furcsamód óráknak tűntek,
végtelen óráknak éjféltől reggelig.
Lábunkat lógattuk közben az éj vizébe,
mely csak örvénylett, örvénylett feketén,
majd holdkövet gyűjtöttünk mi ketten:
Luna, a sárkányom meg én.
A Mese vándorútja
Felkerekedett a Mese,
két pár ökör húzta
szekerét át hét határon,
világvégen túlra.
Klipp-klopp, hollári-hó!
Selyemfüves lankán gördült,
üveghegyre kaptatott
a négy ökör vonta szekér,
s a négy ökör baktatott.
Klipp-klopp, hollári-hó!
Harmonika halk szavára
madár suhant mögöttük,
csillagfüzér világított
lámpafényként fölöttük.
Klipp-klopp, hollári-hó!
Jártak földön, jártak égen,
jártak tenger fenekén,
égbe nyúló mesefának
eget söprő tetején.
Klipp-klopp, hollári-hó!
Láttak törpét, láttak sárkányt,
lepkeszoknyás királylányt,
kacsalábú vár tövében
málnapettyes szivárványt.
Klipp-klopp, hollári-hó!
Énekelgetett a Mese,
döcögött a társzekér,
csillagporos meseútról
port kavart a nyári szél.
Klipp-klopp, hollári-hó!
Elfújta a kerék nyomát –
merre tűnt a kis csapat?
Völgyzugolyból éji csöndbe
lépdeltek felhők alatt.
Klipp-klopp, hollári-hó!
A varázsló kertje
Csiribí-csiribá
hókuszpókusz,
fütyül a fügefán
tíz-húsz kókusz
fogait feni a
futórózsa,
futtában falatoz
futó módra
lapul a liliom,
szája véres,
de az is lehet, hogy
málnakrémes
szegfű a szegeit
fűbe rejti,
félő, hogy egyszer még
ottfelejti
kolompol a gomba
reggel kétszer,
délben és délután
hetvenhétszer
nyűgös a tulipán,
szirma kékül,
szilvaszín orra is
elsötétül
kankalin kunkori
bajszát pödri,
bajusza hegye a
földet söpri
tátog a tátika –
hangja nincsen,
hasztalan heverész
láda kincsen
kardvirág masíroz
éjjelente,
álmokat terelget
énekelve:
csiribá-csiribí
pruclipracli,
nem szabad a tolvajt
futni hagyni
zsákjában gyerekek
álma gyűlik,
reggelre nyomtalan
tovatűnik.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!